Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-19 / 65. szám

1990. március 19., hétfő SOMOGYI NÉPLAP 7 HORIZONT EZEREGYSZÁZ ÓRA KALIFORNIÁBAN Los Angeles Sokáig kerestem a jelzőt, a szót, amely az én benyomá­saim szerint leginkább jelle­mezheti a nyugati part legna­gyobb, az Egyesült Államok második legnagyobb városát. Végül is az ,,ellentétek metro­polisa” definíciónál kötöttem ki. Más ez a város a magasból, repülőről nézve, mint a földön járva. Más arca van a Down- townnak, a városközpontnak, mint az azt körülölelő telepü­lésnek. más nappal és más este. Gyönyörű és csúnya, szikrázóan tiszta és visszata­szítóan piszkos, emberléptékű és embernyomorító... Lehet, hogy épp ezek a szélsőségek, ezek az ellentétek adják meg világviszonylatban is kiemelke­dő vonzerejét? Los Angeles egymagában négy-öt milliós város, ám a vele szerves kapcsolatban épült városokkal (tekinthető egy mamut-agglomerátumnak), legalább annyian élnek itt, mint Magyarországon. Az idegen­nek nagyon kell figyelnie, ha tudni akarja, hogy Los Ange­lesben vagy éppen Pasadená- ban, Alhambrában, vagy Glen- dale-ban jár-e. A várost ke- resztül-kasul szelő hat-nyolc sávos, gyorsforgalmi utak — freeway-k — mellett vannak ugyan helységnévjelző táblák, A nagy filmbemutatók színhe­lye, a Chinese Theater előtt beton­lapok őrzik a nagy sztárok kéz- és lábnyomát de ezt a rohanó közlekedésben csak nehezen veszi észre az is, aki kifejezetten erre kon­centrál. Minden városnak megvan ugyan az önálló városközpont­ja, de ha valaki azt mondja, hogy a Downtownban dolgo­zom, vagy ez a felirat olvasható egy autóbuszon, akkor az egyértelműen csak Los Ange­les városközpontjára értendő. Ahol a hetven-kilencven eme­letes toronyházak között csak­nem elveszni látszik a városhá­za magasba szökő tornya. Az­tán gyalog, fél óra sétával, bár­milyen irányba megy az ember, kertes családi házak vagy két- három szintes társasházak so­rakoznak. A kerítés nagyon rit­ka. A zöld gyep, az élőkért az utcáig szalad ki. Virágba borult azaleabokrok, terméstől roska- dó narancsfák. A túlérett gyü­mölcs, mint nálunk ősszel az alma, alattuk hever. Természe- tesen mindenütt kocsifeljáró a garázshoz. Los Angelesban a garázs magától értetődő vele­járója a lakásnak. Úgy mond­ják, hogy az Egyesült Államok­ban egy főre jut itt a legtöbb autó. (Többek között ezért is az egyik legnagyobb gond a lég- szennyezés.) A többszintes bérlakásokat, társasházakat mélyen a föld színe alatt kezdik építeni, ahol egy vagy két szint — a lakások számától függően — a garázstér. Igen, tér, mert a falakkal nem szabdalják szét a területet. Mindenkinek megvan a saját tulajdonának tekinthető parkolóhelye. Több szempont­ból is praktikus ez, nem utolsó sorban azért, mert így több kocsi elhelyezhető az adott négyzetméteren. Ezeknél a szinteknél hasz­nálnak betont. Ám ahogy az épület a föld felszíne fölé bújik, többnyire favázból áll az egész, melyet speciális szigelő-, bur­kolóanyagokkal borítanak. A gyakori földrengés kényszerí­tette ki ezt az építési stílust. Ám a dolgok dialektikája szerint, ami egyik szempontból elő­nyös, az egy más szempontból súlyos veszélyeket hordozhat magában. Ami hasznosnak bi­zonyul a földrengés elleni vé­dekezésnél, az legalább ilyen mértékben növeli a tűzve­szélyt. Az emberek a földren­gés mellett itt legfőképpen a tűztől rettegnek. A piros-fehér tűzoltó-helikopterek szüntele­nül keringenek a város légte­rében, s nem telik el egy óra, hogy ne lehetne hallani a sa­játosan „sikoltozó”, rohanó tűzoltóautók szirénázását. Számban velük csak a mentő- és a rendőrségi autók veteked­nek. Talán nincs ember, aki pon­tosan meg tudná mondani, hogy hányán élnek itt. Amíg korábban, még huszonöt-har­minc évvel ezelőtt is, az állam ösztönözte az idetelepülést, ma minden lehetséges módon igyekeznek védekezni a be­vándorlók ellen. Azok ellen is, akiket az államok területéről vonz Kalifornia, azok ellen is, akik a világ más tájairól próbál­nak itt szerencsét. így aztán sokan úgy szöknek be, igye­keznek illegálisan munkát talál­ni. Ideig-óráig ez sikerülhet is, de többségében a kiutasítás­hoz vezet az út. A ,,homeless”-ek, az otthon­talanok azért igyekeznek ide, mert itt legalább télen-nyáron meleg van. Ijesztően nő a szá­muk. Jó esetben egy áruházi bevásárlókocsit tolva maguk előtt, jönnek-mennek, minden „vagyonuk” egy műanyag sza­tyorban. Ha elálmosodnak, egyszerűen lefekszenek' az utcán. Lehetőleg a napos olda­lon, a fal mellett, és elalszanak a puszta járdán. Nem zavarja őket a zaj, nem zavarja őket senki. Úgy mennek el mellettük az emberek, mintha ott sem lennének. Persze a közigazga­tás, elsősorban az üdvhadse­reg foglalkozik velük, próbál­A Los Angeles-i városházának fehér tornya Egy pillantás fentröl a mamut­város gyorsforgalmi útjainak egyikére nak megoldást találni, de ez a feladvány egyenlőre megold­hatatlannak látszik. Elképesztő szegénység és elképesztő gazdagság van je­len együtt. A szemkápráztató csillogás és a tömlöcsötétség. A Hollywood bulvár a mamut­város egyik jellegzetes, ide­genforgalmi szempontból is igen látogatott utcája. Mint már említettem, mást lát az ember autóból, és mást gyalogosan. Ezért igyekeztem, fáradságot nem ismerve, minél nagyobb területet gyalogosan bejárni. A Hollywood bulvár sajátos keresztmetszete egy világvá­rosi utcaképnek. Vannak már­kás üzletek és bazári szatócs­boltok, templomok, mozik, bankok, szállodák. Rendkívül sok az ékszerüzlet, az ajándék­bolt, ahol természetesen a film­iparral összefüggő csecsebe­csék millióit áruljak: az „isteni” Marylin Monroe kávéscsészén és poszteren, ruhában és alig ruhában, trikóra festve és ön­gyújtón mosolyogva. Ruhaköl- leményeket és mindennapi far­mert árusító boltok, női és férfi arókaüzletek, cipőüzletek, öztük az egyik állítja: a világ legmagasabb sarkú női cipőit itt lehet megvásárolni. A leggazdagabb fantáziát is felülmúló ötletek állítják itt meg az embert egy-egy kirakat előtt. Számomra ilyen volt pél­dául a ,,mágia”-bolt. A lélegze­tet elállító bűvészmutatvá­nyokhoz szükséges kellékek, eszközök tömkelegé között ott sorakoztak a kalodától a bilin­csig, a külfönféle fogva tartó és kínzóeszközök. Volt másfél méternyi magas guillotine, előt­te kosárban egy fej. Feltehe­tően gipszből készült, kitépett emberi szív, melyen szürke egérkék — vagy patkányok — lakmároztak jóízűen, volt megcsonkított, véres kéz- és lábfej... Nem sorolom tovább. Azóta is töprengek, hogy vajon ki, és mi célból vásárol meg ilyeneket? Az, hogy az üzlet nyitva volt, működött, kétség­telenné tette: vannak vásárlók, van igény erre is! Mert amire nincs, ott a boltot becsukják és hirdetik: bérbe vehető, kiadó. Igen sok ilyen üzlet van. A lehú­zott rács mögött elhajigált, műanyag kóláspoharak, újság­cafatok, szemét. Nappal ez szembetűnő. Al­konyaikor, amikor kigyúlnak a csillogó-villogó reklámok ezrei, a lámpaoszlopokon és közöt­tük karácsonyi dekoráció, csil­lagok és gyertyák sziporkázó sora tündököl — valóban káp­ráztató a Hollywood bulvár. Amelynek a legfőbb neveze­tessége a Chinese Theater, a pagoda külsejű filmszínház, mely a nagy filmbemutatók színhelye. A nap minden órájá­ban turisták tolonganak itt, il- lesztgetik kezüket és lábukat a nagy filmsztárok betonba nyo­mott kéz- és lábnyomára. Fényképeznek és filmeznek, s a földkerekség minden nyelvén •hördülnek fel, ha történetesen a cipőtalp pontosán megegye­zik Fred Astaire lábnyomával. Ha van még idő, elindulnak egy kis sétára a bulvár arany sze­gélyű, piros csillagokkal díszí­tett járdáján, és elmélyülten olvassák a lemez-, a rádió-, a filmipar kiválóságainak csilla­gokba írt nevét. Karácsonyi dekorációt emlí­tettem, mert a decembert és a január első felét töltöttem ott. November végétől nemcsak az utcák, a közterületek öltöznek itt karácsonyi díszbe, hanem a magánházak is. Ki-ki tehetsé­ge és szokása szerint felékesíti a házát és környékét — bokro­kat, fákat — sárga, piros, zöld, kék villanyfüzérekkel. Az ud­varra betlehemi jászolt állít, az ablakára piros kabátos Santa Claust — Mikulást — fest, az ajtajára karácsonyi koszorút akaszt. Makacsul kerestem és még­sem találtam meg magamban, a „nyári ruhás", 28 fokos me­legben, a valóban káprázatos karácsonyi látványok között az igazi, bensőséges karácsonyi hangulatot. Még akkor sem si­került ezt „kibányásznom” a lelkem mélyéből, mikor a Holly­wood bulváron egy üres telken, amolyan „valódi", téli környe­zetben találtam magam. Élet­képet rendeztek be, fenyőfák­kal, műhóval, szánkóval, Miku­lással, havas házikóval, ujjon­gó gyerekekkel, hidegen fújó széllel. Kattogtak a fényképe­zőgépek, a hölgyek kacagva ölelgették a Mikulás-figurát, a gyerekek visongva ültek a föld­höz rögzített szánkóra... Talán ők egy pillanatra elhitték: való­di, havas domboldalon sikla- nak... Karácsony volt. Az ünnep küszöbén,-az egyik reggel szo­katlanul korán csörgött a tele­fon. — Fontos dolgok történtek— mondta a barátom. — Pana­mával háborúban állunk, Er­délyben kitört a forradalom... Biztosan nem néztél még té­vét. — Mi? Hogy? — hebegtem. Az amerikai emberre nem jellemző az érzékenység. Ba­rátom ezúttal megindult, szag­gatott mondatokkal sorolta: — A nép kiment az utcára, Ceausescut elzavarták... Vég­re I—aztán elcsuklott a hangja. — Hát nem csodálatos, hogy végre ez megtörtént?! Nem tudtam válaszolni. Va­lami nagyon marokra fogta nekem is a torkomat. Ott, ak­kor, a messze kéklő kaliforniai kék ég alatt... Vörös Márta (A következő magazinban folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents