Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-02 / 52. szám
1990. március 2., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 TÉKA Részletek a szerző fenti címen megjelent könyvéből (Antikva Könyvkiadó Kft.) Kíváncsian nézegettem az éjszakai Detroit karácsonyi reklámcsodáit. Élveztem az utat. A csillagok nem az égen jártak, hanem az úttest fölött lógtak. Egyik járdaszéltől a másikig értek. A városban éjszaka is szinte nappali világosság volt. Felhőkarcolók villogó szeme bámult ránk, amikor elkanyarodtunk Bay City felé. — Tizenhárom óra az út. — Nem félek tőle — bízott Elemér a kocsijában. A hajnali köd nemcsak a haladást lassította, sajnos én sem láttam semmit a tájból. A köd délelőtt kezdett fölszakadozni, amikor Sault Ste. Marie-nél Kanada földjére léptünk. Ontario állam útjain robogtunk tovább Hemlo felé. Itt várt ránk vezetőnk. Kisebb-nagyobb településeket hagytunk el. Az utak erre már lényegesen keskenyebbek voltak. Olykor óránál hosszabb autózás után sem láttunk egy fia házat sem. A Felső-tó mellett haladtunk. Nádasokkal tarkított ingovány, majd sziklafalak és óriás, lombtalan, vén fák következtek. — Már az állami rezervátumban járunk — mutatta Jóska, egyik újsütetű ismerősöm. Híd következett. Haragosan kéklett a víz a híd mindkét oldalán. Autónk robajára mintha ezer darabra törött volna a hatalmas víztükör. Fergeteges robajjal emelkedett magasba a megszámlálhatatlan vízi- szárnyas. Melyik vadász az, amelyik egy ilyen látványra meg nem áll? Kiugrottam a kocsiból, s néztem és hallgattam. A hosszú utazás aléltató fásultságában ünnepi muzsikának éreztem a millió szárny suhogását. Az út mellett lágyan hullámzott a Felső-tó vize. Leballagtam a partra. A hosz- szú fűben hómorzsa ült. A víz finom redőkbe rendezte a parti homokot. A tó messze a láthatár szélén beleveszett a felhőkbe. Mint a tenger, akkora volt. A gépkocsi meleg levegőjében felpuhult arcomat csipkedni kezdte a hideg. E- szembe jutott, hogy várnak a többiek. Indulás. Észak felé egyre fogytak a lombos erdők és szaporodtak a fenyvesek. Éles völgyek, fehéren iramló patakok siettek a tó felé. Egy ingoványos terület szélén akkorát néztem, majd az állam esett le. — Hát ez mi? — Jávorszarvasok. Megálltunk a fenyősor végén. Talán százötven méterre lehettek. Öten voltak. Egy roppant erős bika, egy gyengébb, két tehén, s egy boíjú- A bika a mocsár szélén állt, fejét úgy tartotta, mintha vizet szürcsölne. A többiek közömbösen bámultak ránk. A borjú egyenesen felénk indult. Senki se törődött vele, mert azt a csodálatos bikát nézegettük. Bundásan lelógó szőre a hátán kétfelé omlott, közel nyolcmázsás testét védte a kanadai téltől. Csontozata erős volt, mint a lóé. Kéta- rasznyi szakállával megbúvóit bennünket. S az agancsa! Szélmklomvitorlaként ékeskedett a fején. A szarvasok nemigen mozogtak, így volt időnk tüzetesen szemlélődni. S akkor a bika egy-két energikus lépéssel a parton termett. — Észrevették bennünket! A borjú makacsul jött, egyre közelebb. — Milyen buta állat. Tudhatná, hogy az embertől félni kell. — Majd elmegy. Nem támadó természetű. — Hadd bámészkodjon. Nem mozdultunk, a borjú már szinte a képünkbe fújtatott. — Most lenne a puska a kezemben! — Aztán mit tennél vele? Ez is nemzeti park. A helyzetet Gyuri, Elemér másik barátja oldotta meg. A borjú elé lépett és rádörrent: — Mit akarsz, te? A szarvas-ifjonc halálra ijedt. Fejét hirtelen leeresztette, lábait szétdobta, s derékban megrogyott. Moccanni sem mert. Mi közben a kocsi felé oldalaztunk. A borjúba lassacskán visszatért az élet. Magasra tartott fejjel elindult a többihez. Kocsink gyorsan haladt, mert a jávorokkal töltött időt be kellett hoznunk. Várost jelző táblához értünk. — Miféle város van itt? — Közigazgatási székhely lehet, mert a tábla címeres. S már benn is jártunk a „városban". Házak, egy-két utca és kész. — A városmag egy-két mérföldre van innen — magyarázta Elemér csalódottságomat látva. — De nem ám akkora, mint a déli metropoliszok. Kanadában van néhány óriási város, s azonkívül alig laknak ebben a hatalmas országban. Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor megálltunk egy kivilágított épület előtt. Barátságos szálloda volt, kapuja elhullajtott szarvasagancsokból készült. A tulajdonost egyedül találtuk. — Milyen a forgalma? — Én kérem nyáron dolgozom a télire valóért is. Nyáron sokan jönnek. Ilyenkor viszont kevés ember vetődik erre. — Vadászok nem iártak itt? — Önök vadászok? — Igen. — Akkor már helyben is vannak. Johnny, Johnny! Kelj fel... Termetes, erős indián bújt elő az egyik földszinti szobából. Tisztelettel hajolt meg előttünk. Elmagyarázta, hogy ő lesz a vezetőnk. Velünk marad, amíg az engedélyezett vadat el nem ejtÍ ük. Hivatásos vadász volt, a cözpont küldte. Holnapra várt bennünket, s éppen aludni készült. A tulajdonos hallotta, hogy medvevadászatra készülünk. Kérte, hogy szabadítsuk meg attól az óriás szürkétől, amelyik minden reggel itt mászkál a szálló környékén. Kinyílt a szemem, de Johnny-nak más volt a véleménye. — Csak nem lövetek le egy agyonetetett medvét. Majd , lőnek az urak a vadonban. Ez meg jövőre jó lesz házőrző kutyának, he, he, he! Rövid vita kerekedett a társaságban: mit tegyünk? Itt a sátor, a megfelelő berendezéssel. Maradjunk-e a szállodában? — Mégis kényelmesebb volna itt. — Vadásznak az erdőben a helye. — Igaza van Johnny-nak. Menjünk! Délután öt óra volt. Besötétedett. Hideg semmi. Az indián összeszedte a holmiját és indultunk. Gyurka hátramászott a csomagok közé, hogy ne szoroskod- junk. A kanadai vadásznak legalább másfél hely kellett, s magam sem vagyok kis termetű ember. Johnny egy mellékútra irányított bennünket. A kocsi gyűrte maga alá a fiatal fenyvest és a sűrű suháng- erdőt. Vezetőnk kiszállt, körülnézett: > — Menjünk még! Messze van a folyó. Nehezen haladtunk előre. Ingoványos volt a talaj, s a kocsi süllyedni kezdett. Fölsóhajtottunk, amikor a reflektor fénye egy öregerdő fái között akadt el. Johnny intett, kanyarodjunk az erdő aljába. Megérkeztünk. Hej, de szívesen kiszálltam már. Jót szippantottam a friss levegőből, s körülnéztem. A kocsi lámpáinak erős fényénél aránylag sokat láttunk a kiszemelt táborhelyből. Az öregerdö mellett sziklakopár rét volt. Azon növényzet meg nem élt, legföljebb csak a moha. Jó lesz táborhelynek. Egymás után szedtük elő az utánfutóból a sok holmit. A sátorfák is készen álltak, és Johnny ügyesen szerelt a mi segédletünkkel. Munka közben egy pillanatra megmerevedtem. — Hallgassátok csak, éhesek a farkasok! Két, hosszú üvöltés rezgeti az éj szálkában. A sötétben csak sejthettük, honnan jön a hang. Valami bizonytalan érzés fogott el. Ahány lámpa volt, most mind égett. Égykettöre kihúztuk a levegővel telinyomott padozatot is. Mire minden a helyére került, eső- csöppek szaladtak keresztül a reflektor fénycsóváján. Gyengén kopogott a sátor tetején az eső. Johnny-val elindultunk tüzelőt gyűjteni. Ha tábor, akkor tábortűz is kell, az pedig nem gyullad- meg fa nélkül. Jól ismerhette a terepet, mert azonnal megtalálta, merre van a száraz fa.. Összetördeltünk egy hátra- valónyit, s az indián fölkapta, mint egy gyufásdobozt. Hamarosan föllobbant kanadai vadászatunk első tábortüze. Félkörben ültünk a sátor aljában, s a nyitott homlokzaton át a pattogó lángokat bámultuk. A rőt fényben mind barnábbak lettek a piros kalapos vadászok. Néztük a tüzet, vacsora sem kellett. Testünkből ömlött a fáradtság. Furcsa állapotba kerültem. Nem akartam hinni magamnak. Valóban itt volnánk, Kanadában? All a sátor, ég a tűz. Vezetőnk is van. Akármi is történt, itt vagyok, el kell hinnem. A tűz lángja rövidebb lett. A hunyorgó parázsnak már nem volt ereje lángot dobni a magasba, de annál jobban adta melegét. A mi szemeink is lassan mozogtak. Egyszer aztán az utolsó láng is a parázsba fulladt. Jó éjszakát! 5. Erdei vadásztanyán Reggel arra ébredtem, hogy Gyuri belém botlott és átesett rajtam. — Mi történt? — Esett a hó, a fene egye meg! — Most milyen az idő? — Tiszta, csendes. — Legalább könnyen lehet csapázni. Gyorsan elhagytam a hálózsákot. A többiekkel együtt nemsokára a bejáratnál topogtunk. Nézegettük a felhőtlen, tiszta eget, a dombok sziklás, erdós oldalát. Távoli moraj hallatszott. —Vízesés — intett Johnny a folyó felé. — Nincs messze, meg lehet majd nézni. Gyors reggeli után vál- lunkra vettük Elemérrel a motorcsónakot, és irány a folyó. Talán harminc méter széles, erős sodrú vízfolyás volt. Némely helyeken kőfalak közé szorulva vitte bő vizét a Felsö-tó felé. Ahol vizreszálltunk, kiszélesedett a meder. A folyócska észre sem vette, hogy már a hátán hord bennünket. A motor halkan duruzsolt. Johnny csendesen magyarázott: — Ennyire langyos idő decemberben itt ritkán van. Talpra állította a medvéket. Már egyszer elaludtak, de a jó idő most útnák indította őket. A csónak egyenletes sebességgel haladt a sodrással szemben. Vezetőnk hosszú pillantással fürkészte a partot. Aztán gyorsan intett: kikötni. Partra ugrott, mi pedig utána. A csónakot egy fához láncoltuk. — Itt medve járt az éjsza-' ka. A hóréteget vizsgálgatta figyelmesen. — Tiszta, szép nyomok... Nincs is messze a tábortól. Megdicsértük szemfüles- ségéért, kiváló területismeretéért. Jólesett neki. Partközeiben csónakáztunk tovább. Néha a folyó közepére, vagy a túlsó partig kormányoztuk a fürge kis vízijárművet, mert a beszakadt fák utunkat állták. A folyó ha szűkebb mederbe szorult, ugyancsak felbőszült, s ez erősen próbára tette a kormányost. Ilyenkor Johnny mindig biztatóan vigyorgott. Az indián újra partra kom- mandírozta a csónakot. A hóban szerteszét medvék lakmározásának nyomai. A hó is vérfoltos volt. A halfej- és farokmaradványokon látszó tépésnyomokból Johnny már tudott következtetni: — Közepes — mondta. Kezdte összeszedni a szétmarcangolt haldarabokat. No, akkurátus természete van ennek az indiánnak — gondoltam. Még itt is takarít. Bután bámultunk egymásra, amikor Johnny a maradványokat a csónakba rakta. — Érted a dolgot? — Senki sem értett semmit. Ott felejtkeztünk a parton. A folyón túli fekete sziklás domb lépcsős padkáin valami mozgott. Öt farkas sárgásszürke bundája vált ki a háttérből. Johnny merev lett, mint a vas. — Ne mozduljatok! — Ezek voltak az éjszakai trombitások? — Lehet. A távolság talán négyszáz méter lehetett. Egyszer az egyik felkerekedett, s a többi utána. Pillanatok alatt eltűntek a domboldal takart részén. — Szarvasokra lesnek — állapította meg Johnny. Csónakba szálltunk, és a part mellett csorogtunk tovább. Kisebb patak futott jajongva, locsogva a domb oldalából a folyóba. Emez úgy elnyelte a kis vendéget, hogy tükre is alig mozdult bele. Egy szigethez értünk. Sziklaorra biztosan hasította a folyót. Komor, szürke homlokán éjszakai hópely- hek fehéredtek. A baloldali ágon haladtunk tovább, mert a másik oldalon harsogott a vízesés. Johnny határozottan intett a sziklá felé, ahol a farkasokat láttuk. Újra kikötöttünk, és kapaszkodni kezdtünk szik- lapadról sziklapadra fölfelé, a farkasok nyomán. Egyszer le kellett térni, mert a farkasnak ugyan nem lehetett valami nyaktörö mutatvány elmenni a szikla szélén, de én nem vállalkoztam rá. A domb orma felé haladva kitárult előttem a kanadai ősrengeteg. A völgyben a két vizfolyás meggörbült szalagja kanyargóit, a sziklasziget. Csúcsos fenyők, fehér kérgű nyírfák, havas tisztások, sárga, s fekete sziklaszemek álmodó világa ölelt körül bennünket. Nyomunkban a tiszta hó, mint megtépett takaró borult a ritka fenyves sziklapadokkal tarkított oldalára. Lenn a messzi réten szarvascsorda álldogált, várta a napot. Vapitik. Az égen madarak szárnyaltak a nekünk soha meg nem értett, de nekik biztos utakon. A távoli hegyek fekete háta opálos szürkeségbe veszett. Azokon túl, égő aranyával kezdett felemelkedni a nap. Álltam és csodáltam az érintetlen, ősi világot. A visszaúton nagy iramot diktált az indián. Mire utolértük, már a hóban térdelt. — Itt több medve is járt! A folyóhoz mentek, hárman vannak. — Gyerünk a csónakhoz! A csónak néha megtekeredett a vizen, mert irgalmatlan köveken hánykolódott a kis folyó. A sodor felé, nyugalmasabb helyre irányítottuk a törékeny ladikot. — Milyen jó, hogy az idő tisztességgel tartja magát! — Ha tovább keménye- dik... Johnny villámló tekintete álljt parancsolt minden szájnak. Valami rendkívüli dolog történhetett. Feszülten figyelt, s leállította a csónakmotort is. A folyó távolabbi szakaszára mutatott: — Ott a szigeten, három medve — lehelte. Lassan, lapátolva haladtunk tovább. Amikor egyenesbe kanyarodtunk, mi is megpillantottuk a három vastagbundást. A csónak orrába menjen, aki lőni akar — mutatta az indián. A többieket is elfektette. Nekem ítélték az elsőséget. Remegve vártam, hogy a csónak lőhatáron belül érjen. Lassan közeledtünk. Ä medvék még csak a fejüket sem emelték föl. A sziklák között szöszmötöltek. Talán szerencsém lesz... Nem lett. Négyszáz méterre voltunk, s én már emeltem a puskát... Akkor az egyik felénk nézett. Fejével köröző mozdulatokat tett, és elindult az erdő felé. A két kisebb is utánaballagott. Úgy feküdtem a csónak orrában, mintha mindhárom medve rajtam ült volna. Még a lélegzés is nehezemre esett. De az indián kicsit sem volt ideges. — Nem kell mérgelődni. Most talpon van valamennyi. Később szerencsénk lesz. —Valamennyi, valameny- nyi — gondoltam keserűen. — Nekünk csak kettő kellene a valamennyiből. A csónakot a szigethez kormányoztuk, és a véres foltok felé indultunk; ezeknek is halra fájt a foguk. Johnny itt velem szedette össze a maradványokat. — Mit akarsz ezzel a hulladékkal? — kérdezte Elemér. — Estére megtudjátok! Lelakatoltuk a csónakot és bevetettük magunkat a sűrűbe. Ki-ki a maga útján. Én az indiánnal indultam. Johnny könnyedén törte a csalitot. Házi készítésű bőrruháját nem kellett félteni, de önmagát se. Amikor egy medvenyomot talált, nem szólt, csak a földre mutatott. A napos helyeken elfogyott a hó és a sűrűben is megpuhult. A fenyvesek sok havat fölfogtak. Johnny egy nagy fa mellett állt meg. Mutatta, üljek a fára, onnan jó kilátás nyílik a folyó mindkét oldalára. A víz fölé hajló törzsön, hátam egy vastag ágnak vetve, tetszett a hely. A déli szél erősödött, de nem hagyta magát a tél sem. Volt valami szúrós íze a levegőnek, amit a déli szél nem tudott elpusztítani. A víz fenekéről fekete sziklák bámultak rám, én meg rágjuk. így nézegettük egymást. — Csak el ne szundítsak, mert akkor meg se állok a Felső-tóig. Vizsgálgattam a nagy fa vízre hajló ágait, amint a folyó fodros felszínét hasogatják. Futott-futott a víz szakadatlan, ha akartam, ha nem, s néha a szemembe csillant egy-egy ezüstös szigony. Egyszer látom, az indián célzásra emeli a puskáját. Biztosra vettem, hogy nem fog tévedni. De hiába vártam a durranást. — Miért nem lősz? — Nem szabad, jön a medve — intett csendre. (Folytatása következik)
