Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-13 / 62. szám

1990. március 13., kedd SOMOGYI NÉPLAP 5 Tanítás — hangszerek nélkül Van-e Siófoknak zeneiskolája? AZ INTÉZMÉNY ÖNÁLLÓAN AKAR GAZDÁLKODNI Húsz esztendeje nevel gye­rekeket a zene szeretetére és művelésére a siófoki zeneisko­la. Cinikus vélemények szerint a városlakók többségének nemhogy az évfordulóról, de az intézmény létezéséről sincs tudomása. Tény: az utóbbi évti­zedben nem igazán sikerült bekapcsolódnia a város közmű­velődésének vérkeringésébe. Persze azt is kérdezhetnénk: kitapintható-e egyáltalán a mű­vészetbarát mozgalmak pulzu­sa a Balaton-part e szegleté­ben? Vagy a város véglegesen a popfesztiválok, a könnyen szerezhető és feldolgozható él­mények, felületes örömök ked­velőinek kiszolgálójává vált? A zeneiskola működésével kapcsolatos proglémákról Gyöngyösi Péter igazgatóval, Nagy Istvánnal, a tanács köz- művelődési felügyelőiével, Apáti Jánosné volt megbízott igazgatóval és Csizmadia Má­ria tanárnővel beszélgettem. Más-más helyen és időben mondták el véleményüket — a gondolatok könnyebb megérté­se miatt ültettem őket egy kép­zeletbeli asztal köré. Végül is egymás mellett a helyük. Vagy nem?, — Én tanultam ebben az isko­lában mint növendék, így meg­győződéssel kijelenthetem: a szakmai munka minősége je­lentősen nőtt az elmúlt tíz evben — mondta Csizmadia Mária. — Az igaz: korábban nagyobb si­kerrel „adták el” az eredménye­ket, több figyelmet fordítottak a külsőségekre. Mert működött ugyan például szimfonikus ze­nekar, de kérdem én: milyen színvonalon? A mostani hang­szereken már nem lehet jól taní­tani — folytatta. — Az egész „park” jelentős javításokat vagy kicserélést igényelne. A nálunk tanuló majdnem 200 tanulónak több mint a fele a zongorát vá­lasztotta hangszerének, s egyetlen jó állapotban levő zon­gora sincs az intézmény birto­kában. Sajnos, be kell hódol­nunk a divatnak. A gyerek még nem is látta közelről a billentyű­ket, s otthon már a díszhelyen áll az 50 ezer forintos pianínó. Sok szülőt nem is érdekel: akar- e vagy sem a csemetéje zenét tanulni. Apáti Jánosné elmondta: a zene nem olyan, mint egy rajz, amit alkotója kiállít, s azután ott­hagyhatja. A zenét tanuló gye­rekek — és főképp a továbbta­nulók — nagyon igénylik a sze­repléseket, s ezekre jelenleg nincs mód. Az iskolában ugya­nis nem található egyetlen na­gyobb terem sem. A Dél-balato­ni Kulturális Központ színház- terme pedig túl nagy és „süket” ahhoz, hogy kiálljon valaki a pódiumára egy szál klarinéttal a kezében. Nemrég egy 24 négy­zetméteres teremben szoron­gott majdnem 50(!) szülő, aki kíváncsi volt gyermeke tudásá­nak fejlődésére. ak tejioc — En voltam a megbízott igazgató, amikor mai helyére került az iskola—mesélte Apáti Jánosné. — A „cserét” nem lát­tam megfelelőnek, s hadakoz­tam is ellene, de hiába. 17 esz­tendeje tanítok a városban, és sokszor át kellett élnem ez idő alatt a tehetetlenséget. Hang­szerek nélkül ugyanis nem le­het tanítani. — Siófokon óriási az igény arra, hogy Kálmán Imre, a város híres szülötte kapjon végre önálló múzeumot — mondta Nagy István. — Szülőházában működött addig a zeneiskola... Az új épület a szakemberek szerint alkalmas a tanításra. Igaz: bővítésre szorul. Ismerjük a hangszerproblémákat is, és amennyire erőnkből telik, segí­tünk. A város életében a legna­gyobb gondokat az alsó fokú oktatási intézmények helyzete okozza — folytatta. (Ezek közé tartozik a zeneiskola is. — Az általános iskolások egy része még ma is szükségterem­ben tanul. A II. számú iskola harmadik osztálya például ta­nult már a IV.-esben, a kereske­delmi középiskolában, egy sza­badi-sóstói üdülőben, ma pedig a Perczel Mór gimnáziumba jár­nak. A problémák megoldását minden évben rangsorolnunk kell. A zeneiskola igényéit ezért nem tudjuk teljes mértékben kielégíteni. Átköltöztetésük egyébként 2 millió forintba ke­rült. Költségvetésük több for­rásból tevődik össze. Ez az év az első, amikor országos pályá­zat révén maguk is segíteni akarnak magukon. Az intéz­ménynek az utóbbi tíz évben nem volt igazi gazdája — foly­tatta. — Megbízott igazgatok váltották egymást, akik csak a napi feladatokra figyeltek, hosz- szú távon nem gondolkodtak. A munkában nem volt folyama­tosság. Volt olyan év, amikor nekem kellett tartanom a tan­évnyitó értekezletet... Gyöngyösi Pétert másfél éve nevezték ki igazgatónak. Az „örökölt” tanári kart szakmailag és morálisan jónak tartja. Csak az állandó pénzhiány ne lenne! — Mivel az épület nagyon frekventált helyen fekszik, nyári hasznosítása számos anyagi természetű problémánkat meg­oldaná, ha önállóan gazdálkod­hatnánk — mondta. — Még nem kaptam kézhez az idei(!) költségvetés tervét. A hang­szerárak 60 százalékkal emel­kedtek, s ha esik az eső, a lám- pabúrákból csöpög a víz... Ta­valy egyetlen fillért nem tervez­tek be szakmai fogyóeszkö­zökre és szakmai továbbkép­zésre... Az igazgató elmondta még, hogy szeretnék korszerűsíteni a hangszeres oktatás szerke­zetét, mert a gyerekeknek a legnagyobb élményt a társas zenéles jelenti, és kamaramu­zsikával léphetnének ki a város elé is leginkább. A hangszere­ken kívül azonban ma már a szaktanárok is hiányoznak. Ar­ról nem is beszélve, hogy a diá­kok többsége egyre jobban túl van terhelve. Fáradtan járnak órákra, otthon nem gyakorol­nak. Lejjebb kell majd szállítani a követelményeket? — A városi tanács végrehajtó bizottsága áprilisban fog dönte­ni arról: önálló gazdálkodási lehetőséget ad-e az intézmény­nek — tájékoztatott Nagy Ist­ván. — Én nem hiszem, hogy ez a megoldás egy csapásra min­den problémát fel fog számolni. Tény: másfél éve reményt keltő jeleket tapasztalunk működé­sükben. Ma már eleget tesznek alapvető funkciójuknak: a zenei műveltség megalapozása és a gyerekek hangszeres oktatása jó szintű. Zenei pályára történő felkészülésük viszont elenyé­sző. (A tanároknak erről más a véleményük.) És egyelőre nem sikerült bekapcsolódniuk a tele­pülés közművelődési munkájá­ba sem. (A tanárok erre azt mondják: ahol van művészet- barát tevékenység a városban, ott ők vagy a tanítványaik jelen vannak.) — A 70-es években a város közművelődési életét je­lentős anyagi áldozatok vállalá­sával támogatták az itt működő vállalatok — folytatta. — És egyébként is számos kedvező dolog szerencsés egybeesésé­nek volt köszönhető az a virág­zó korszak, amely tíz évvel eze­lőtt, Simon Mihályék távozásá­val lezárult. 1985-ben a munka értékelésekor meg kellett fogal­maznunk: a szakmai tevékeny­ség színvonala leesett, és a zeneiskola egyszerűen „eltűnt” az itt lakók életéből. Most úgy látjuk: sikerült megtenni az első lépéseket, hogy egymásra ta­láljon a város es zeneiskolája. A sors fura fintora, hogy az igazgató, aki a sárospataki taní­tóképző főiskola adjunktusi székét cserélte fel a mostanival, az ének-zene oktatásának tör­ténetéből írja doktori disszertá­cióját. „Ügy érzem, sosem lesz időm befejezni.” Állása szolgá­lati lakással lett meghirdetve. Egy évig lakhattak benne, aztán vásárolniuk kellett egy sajátot, ha itt akartak maradni. Nyolc- százezer forint bankkölcsönt vettek föl 24,5 százalékos ka­mattal, jelenleg 6500-at fizet­nek emiatt havonta. Feleségé­nek a munkahelye ma sincs igazán megoldva. No nem azért írtam le mindezt, hogy sajnál- tassam Gyöngyösi Pétert, de tudni kell: ilyen vagy ennél rosz- szabb körülmények közé nem tud a város ide csalogatni szak­embereket. Mi is vonzanáőket? Messze környéken nincs zene­kar, amelybe beülhetnének ját­szani, hogy szakmailag leg­alább szinten maradjanak. Nincs még hangszer sem — csak gyerekek, akik tanulni sze­retnének. — Föltehetőleg növendé­keink fogják alkotni a jövő ze­neértő, hangversenyeket láto­gató közönségét — mondta Csizmadia Mária. — Mert az ember nemcsak étellel táplálko­zik; lelkének szüksége van a szépre, hogy szépet es sok jót tudjon cselekedni. És ez nem elhanyagolható kérdés. Vagy mégis? Czene Attila Rendelésre készíti szép kivitelű kupáit Burucz András szennai faze­kas. Ezekből a kupákból egyik söröző vendégei fogyasztják majd kedvenc italukat. Torma János, a ka­posvári Táncsics gim­názium technika taná­ra korabeli fotók alap­ján elkészítette annak a turulnak a mását, amely egykor a gimná­zium oromzatát díszí­tette. A tanulók és az érdeklődők megtekin­tették az 50 kilós, acél­ból készült, két méter szárnytávolságú ma­darat. S mert megnyer­te tetszésüket, már­cius 14-én fölkerül az épület tetejére. Jf Dr. Klujber László a diákszínjátszásról Gyönyörűség volt! 11 Felsőfokú jelzőkkel illette dr. Klujber László az általános is­kolás korú diákszínjátszók terü­leti bemutatóját, illetve a három területi selejtező bemutató kö­zül a kaposvárit és a siófokit. A nagyatádi március 20-án lesz. —A gödöllői művelődési köz­pont a Soros Alapítvány támo­gatásával meghirdette az álta­lános -iskolás amatőr színját­szók országos fesztiválját. Ko­rábban ennek a rendezvény­nek Pécs adott otthont, ám anyagi gondok miatt a baranyai megyeszékhely a továbbiak­ban nem vállalja a megrendezé­sét. Megyénkben a három terü­leti selejtezőt április 7-én a megyei döntő követi; ott egy olyan központi zsűritag ítélke­zik, aki valamennyi megyei dön­tőn részt vesz. Mint megtudtuk, a területi és a megyei találkozók megszerve­zése a Somogy Megyej Műve­lődési Központ nevéhez fűző­dik. A produkciókat egyeztetett szempontok alapján állandó négytagú zsűri véleményezi. Nevezetesen: Tolnai Mária, Lukács Andor, Vájná Pál és dr. Klujber László. — Újra bebizonyosodott — folytatta dr. Klujber László —, hogy ezeknek a csoportoknak is kell cél, érdekeltségi háttér, valamilyen húzó motívum. Ez a fesztivál, .fölpiszkálta” az általá­nos iskolai színjátszást, bizo­nyítja az is, hogy számos új csapattal találkoztunk. Eddig a két területi bemutatón csaknem húsz együttest láttunk, s egyik jobb volt, mint a másik. Az újak — például a boglárlelleiek, a bélatelepiek és a kaposvári Gárdonyi iskolások — megle­pően ügyes produkcióval lepték meg a közönséget. A már is­mertek között pedig most is az egyik legjobb volt a nagybajomi elsőosztályosok és felsőtago­zatosok bemutatója. Gyönyörű­ség volt a balatonföldvári és a szentbalázsi színjátszók nagy­szerű szereplése is. Valamen­nyi produkció tanúskodott amellett, hogy a színjátszó­mozgalomnak óriási szerepe van a szép beszéd, a kommuni­kációs képesség, a képzelet és a személyiség fejlesztésében. Az értékelés módján, módsze­rein azonban változtatni kelle­ne. Sokan leégésnek tartják a bronz minősítést, vagy, ha ne adj’ isten nem kerülnek tovább. A Siófokon és Kaposváron sze­replő valamennyi együttes ara­nyat érdemelne, s ez nagyban köszönhető a nagyszerű peda­gógusoknak is. Bátran ki me­rem jelenteni, hogy gyenge pro­dukciót nem láttunk. De meg­említem azt is, hogy hiányoltuk többek között Taszár és a ka­posvári Krénusz iskola csa­patát. Dr. Klujber László elmondta, hogy az amatőrszínjátszó-moz- galmat tovább szeretnék segí­teni a megyei művelődési központ által szervezett műkö­dési engedély- és kategória­szerző tanfolyammal. Ezen a továbbképzésen természete­sen nem drámapedagógiát és színházelméletet szeretnének tanítani, hanem például prakti­kus színpadismeretet, zenei szerkesztést és dramaturgiai fogásokat. A nagyatádi területi bemutató után áprilisban eldől, hogy me­gyénket hány együttes képvise­li majd a gödöllői fesztiválon. (Tamási) Szárnyalt az ének Ifjú dalosok Balatonújlakon — Jaj, istenem, ezen is túl va­gyunk... Már úgy izgultam — mondta egy szentgyörgyi kislány a barátnőjének, mikor zúgó taps közepette kórusával levonult a színpadról. Pedig a márciusi ifjú dalosok­nak nem volt okuk izgalomra. Nem volt zsűri, nem voltak gát­lást, szorongást okozó szülők, hozzátartozók. Igazi, őszinte, gyermekekhez szabott program volt tegnap délután a balatonújla- ki művelődési házban. Öt település küldte el kórusát — a keresztúri iskola meghívásá­ra — baráti éneklésre, tapaszta­latcserére. Az ötlet, hogy március 15-re dallal emlékezzenek a diá­kok, a régió híres karnagyától, néprajzi hagyományainak gyűjtőjétől, Tengerdi Győzőtől származik. Nagy Lajos, a házigazda intéz­mény igazgatója így köszöntötte a több száz résztvevőt: — Kívá­nom, hogy a márciusi toborzó érje el célját. Leljétek meg a közös éneklés örömét, szövődjenek iga­zi új barátságok és a régiek fo­nódjanak még szorosabbá. Zeng­jen, szóljon, szárnyaljon az ének! Legyen a magyar nemzeti öntu­dat szolgálóleánya, és emlékez­tessen mindnyájunkat 1848 dicső napjaira! E találkozó éppen ezért nem versengés, nincsen zsűri sem. Énekeljetek tehát felszaba­dultam bátran és vidáman! Nos, csupa fegyelmezett éne­kes jelenhetett meg itt, mert az igazgató úr tanácsát szinte pa­rancsnak vették. A keresztúri iskola /gr/cekénekkara az alsóso­kat tömörítette egy csapatba, de olyan büszkén, olyan átéléssel fújták a 48-as dalokat, hogy Kos­suth Lajos bizonyára nem rettent volna meg semmilyen ellenség­től... Egymás után sorakoztak fel az együttesek: a marcali két iskola, a vései, a pusztakovácsi, a szent­györgyi és a nagyszakácsi neve­lőotthon kórusai. A tanulólétszá­mok természetesen befolyásol­ták a kórusok nagyságát, de a gyerekek természetes igazságér­zete a kicsik mellett tette le a vok- sot: a véseiek, a pusztakovácsiak és a nagyszakácsiak kapták a legnagyobb tapsokat. Panyi Éva, az utóbbi kórus ve­zetője azonban elfogulatlanul ítél­kezett: a keresztúri felsőtagoza­tosok és a marcali M ikszáth isko­la együttese példa lehet valamen­nyi iskolai kórus számára. (Süli) EGYÜTT, EGY CÉLÉRT Két, Erdélyből érkezett kül­döttség is járt Somogybán. Az egyik, a Csíkszeredái Kapos­várral, a másik, a maroshévízi Marcalival ismerkedett. Mint erről hírt adtunk, a delegációk a testvén/árosi kapcsolatokat jöt­tek elmélyíteni. Küldetésük vi- szontlátogatásnak is minősült, hiszen mind Kaposvárról, mind pedig Marcaliból már megke­resték hivatalosan Hargita me­gye két települését. Somogybán az említett váro­sokon kívül még jó néhány tele­pülés kezdeményezett testvér- városi kapcsolatokat romániai — Hargita megyei — városok­kal, falvakkal, még akkor, ami­kor szinte zajlottak Romániá­ban a forradalmi események. Azóta tudjuk, amit már akkor is sejtettünk—éppen a történelmi előzmények miatt—, hogy nem lesz felhőtlen ez a kapcsolatte­remtés. Bebizonyosodott, hogy máig nem sikerült száműzni egészen a gyanakvást és a fél­reértést. Kétszeresen is meg kell gondolni tehát, rjiit teszünk, s hogyan tesszük. A megszívlelésre érdemes tapasztalatok közé tartozik, amit a marcaliak szűrtek le az eddigiekből: — Gyümölcsöző, hosszú táv­ra szóló együttműködést csak akkor lehet kiépíteni az erdé­lyiekkel, ha nemcsak a magya­rokkal, hanem a románokkal is keressük a barátkozás külön­böző formáit—mondta dr. Sütő László, a városi tanács elnöke. — Meggyőződtünk arról, hogy abban a pillanatban megválto­zott a románok magatartása, mihelyt velük is kerestük a kapcsolatot. Mi ezt gyakorla­tunkban már hasznosítjuk is: a most itt tartózkodó küldöttség egyik tagja egy román vezető, a másik magyar, az előbbinek a helyettese. A marcaliak tapasztalatát — úgy gondoljuk — érdemes megszívlelni: midenféle erdélyi közeledéshez csak a románo­kon át vezet út. Ezt az egyszerű igazságot célszerű lett volna már jóval előbb is szem előtt tartani, akkor talán nem tettünk volna meg egy sor olyan, elég­gé át nem gondolt lépést, amely eltávolította egymástól a két népet, ahelyett, hogy közelebb hozta volna őket. Új korban élünk, új módon — a történelmi tapasztalatokat is hasznosítva — kell megterem­teni kapcsolatainkat a romá­nokkal. Ez szolgálja hosszú tá­von mind az ő, mind pedig a mi érdekünket. (Szegedi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents