Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-11 / 60. szám
1990. március 11., vasárnap SOMOGYI NÉPLAP 5 Somogyi művészeti szemle VARÁZSLAT VÖRSÖN Alig több, mint egy " órás varázslat volt, ám úgy hatott az emberre, mint egy csodálatos gyógyfürdő, melyben orvosi előírásra kötelesek vagyunk időnként megmártózni. Megmártózni, felfrissülni — leküzdeni iden- titásszavarainkat. Tudni, hogy magyarok vagyunk. Közösséggé forrani, együtt énekelni a dalt, mely nagyapáinké volt, s talán unokáinké is lesz. A népdalt, mely évszázadok üzenetét hozza, mely maga is a történelem része. Kifejézi a Kárpát-medencében élők minden gondját, örömét — a lélek rezdülését. Szerelemről szólnak a dalok, bánatról, a tájhoz való kötődésről. Telítve vannak érzelemnél, gúnnyal, humorral. A vörsi bemutatón öt ha- lyományőrző csoport vett részt, s a programok végén Olsvai Imre zenetudós azt mondta: „Ma este Kodály ült a vörsi égbolt felett, és nosolygott.” Kodály szellemisége érződött az együttesek munkáján — a látrányi népdalkor, a holládi, somogytarnócai szőcsénypusztai kórusok, a balatonberényi Kopzós pöd- rös együttes, félig eltemetett, félig elfeledett dalokat hozott a művészeti szemlére. Somogyi, baranyai, erdélyi népdalok, néphagyományok elevenedtek meg a színpadon. Hitelesek voltak a produkciók, gyönyörűek a szólók, ízléses és üde d keret, mellyel színesítették előadásaikat. A szőcsénypusztai asszonyok nemcsak szépen énekeltek: a közönségből elementáris erővel tört fel a nevetés egyik kiváló műsorszámuknál. Bizonyíték volt ez arra, hogy a tréfa nem idegen a magyar népdaltól, s nem idegen a színpadi előadástól sem. A holládi hölgyek minden szereplés után érettebb, markánsabb teljesítménnyel rukkoltak elő. A 2sűri úgy fogalmazott, hogy „a réten érezte magát az ember, a ringó zöld fák, bokrok, virágok között”, olyannyira együtt volt a tánc és az ének. A látrányi népdalkor színes csokrot állított össze, jellegében is arányos, váltakozó ritmusú dalokkal. Ez az együttes a legnagyobb létszámú, mindkét nemből a fiatalok és az öregek is megfelelően képviseltetik magukat. Kellemes meglepetés volt a szereplésük, s kairvezetőjük kiváló szaktudását is tapasztalva, bizonyosan sokat hallunk még róluk. Somogytarnóca kórusáról egy szó is kifejezné a lényeget: hiteles, s ez a hagyományőrzésnél a legnagyobb elismerést jelenti. Ruhájuk, stílusuk, a gyűjtött dalok és ezek előadása a legszebb reményekre jogosítja a csapatot. A remény pedig — a megbecsülés. S a megbecsülésben a szőkébb és tágabb környezet elismerését kell értenünk. Nem véletlenül hívta fel Olsvai Imre a zsűri munkájában szintén részt vevő rádiós Csapó Béla figyelmét, hogy az itt szereplő csoportok érettek a Magyar Rádió megkülönböztetett figyelmére, azaz — a felvér telre. Annál is inkább, mert az idő sürget. Sok közöttük az idősebb ember, s mint például a citeravirtuóz herényi Horányi József — akiknek az utaztatása is hamarosan gondot jelenthet — de hasonló a gond az ugyancsak herényi bábtáncoltató betlehemes csoport néhány tagjánál is, pedig az ő produkciójuk szinte egyedülálló az országban. Szép, emlékezetes este volt, 'melynek hatása alól a helyi közönség sem vonhatta ki magát. Lehet, hogy a péntek esti bemutató után ismét összeáll a megyeszer- te ismert vörsi pávakör? Süli Ferenc Tizedszer Fonyódi Helikon Azok. a diákok, akik elsőként vettek részt a "Fonyó- di Helikon rendezvényén 1961-ben, már végzett tanárok, orvosok, mérnökök. Néhány év alatt a Fonyódi Helikon jelentős eseménnyé nőtte ki magát, a magyar irodalom, a kulturális irányítás jeles személyiségei vettek részt programjain. Az ötlet szellemi atyja a gimnázium tanára: Simon Ottó — akinek vermeit a Somogyi Néplap olvasói is ismerhetik — megnyerte támogatónak a Somogy szerkesztőségét és a Ihelyi művelődési házat. A negyedik rendezvényhez már egy tanácskozás is kapcsolódott: az irodalmi folyóiratok fő- szerkesztői jöttek össze, hogy közös gondjaikról beszéljenek. A Helikonon résztvevő költők verseiből és a tanácskozás anyagából 1985-ben megjelent az első kiadvány, a Fonyódi Helikon kisantológiája, amely hű képét adja a kor kulturális, irodalmi életének. A tizedik jubileumi találkozóra kiadott kötetben Csoóri Sándor, Fodor And- ráis, Takáts Gyula,, Lator László, Nino Niikolov és Simon Ottó verseit valamint Laczkó András dolgozatát olvashatjuk Fodor András lírájáról. Vörös László az emlékezetes, nagy vihart kavart Tiszatáj-ügyet eleveníti fel, Siposhegyi Péter a Kapu indulása körüli gondokról ír, Laczkó András pedig a kulturális folyóiratok kiszolgáltatottságáról elmélkedik. A tizedik Fonyódi Helikont március 14-én 14 órakor rendezik meg a gimnáziumban. A találkozó vendége: Ágh István, Ber- tó, Somlyó György és Ta- Laczkó András, Simon Ottó, Somlyó György és Takáts Gyula. A Hdliikonhoz kapcsolódóan az iskola klubjában Szőke György festőművész grafikáit és olajképeit tekinthetik meg az érdeklődők. Amatőrök kiállítása Berzencén A berzencei művelődési központban .négy csurgói amatőr képzőművész munkáiból nyílt kiállítás: Papp Imre és felesége, Wití Katalin és Gál Gyulámé mutatkozik be festményeivel, rajzaival. Többnyire ismeretlen alkotókról van szó. Witt Katalán ugyan rendszeresen jelentkezik a dél-somogyi amatőrök hagyományos nagyatádi kiállításán, de a többiekről eddig nem sokat hallottunk. Szőke József, a kiállítást rendező igazgató elmondta, hogy éppen ezért vállalkoztak a tárlat megrendezésére. Szeretnék bemutatni a berzenceieknek, no meg a náluk megfordulóknak, hogy környékükön is születnek figyelemreméltó alkotások. Az igazgató elképzelései szerint a Dráva mentével (kezdve, Belső-Somoggyal folytatva a távolabbi vidékek ma élő festőinek is bemutatkozási lehetőséget kínálnak. Tárlata lesz a babócsai Vezér Dezsőnek és a kaposvási Svenda Istvánnak is. Olyan amatőrökről van szó, akiknek eddig alig volt módjuk önálló kiállításokra. Ugyanakkor a szakmai zsűrik elismerően szóltak róluk. A berzencei kezdeményezést Nagy Jenő csak dicsérni lehet. Fotó: Kovács Tibor Egy út a harmóniához „A mi munkánk misszió” Szerelmi álmok... Az a dallam ma is emlékezetes nekem. Isten tudja, hány év távlatából is a fülemben érzem az akkordjait, pedig a mi ifjúságunk éppen egybeesett a dicsőítő énekek és csasztus- kák korszakával. Persze ez akkoriban egyáltalán nem zavart bennünket. Fiatalok voltunk, és egészen szabad lélekkel éltük a mi kis világunkat. Városszéli gyerekek voltunk, természetközeiben, és az ilyenek előtt a maga valóságában játszódott le minden szerelmi naturális esemény. Mégis mélyen idealisták maradtunk, mert abban az időben még nem zsigerelték ki az érzelmeket holmi „felvilágosító” könyvecskékkel meg pucér fényképekkel! A szerelmet sem vitték úgy ki az utcára, mint manapság ... Mindennek megvolt a maga intimitása, és ez volt a szép. Megvolt a szerelemnek is. Minek nem lett volna, ha annak nem!? A mi érzelmi világunkat is megzavarta a kamaszkor, de ami utána következett — az álmodozás kora —, az egészen csodálatos volt... Meleg tavaszi estéken a város egyik elegáns, de kieső, nyugalmas negyedében csatangoltunk, és azt vártuk, hogy jöjjön el a mi életünkbe is az Igazi, akit szerethetünk, és akkor majd igen boldogok leszünk. Mint igazi lovagok, annak is örülünk, majd ha csak a ruhája szélét megérinthetjük ... Az utca vége felé egy emeletes villaszerű épület állott, előtte virágaskerttel és nagy hársfákkal, ezek pedig csak úgy ontották a virágillatot, és mindez csupa romantika volt... Egy erkély is volt a házon, az utcára nézett, ajtaja pedig mindig nyitva állott. Azon pedig olyan édesbús és álmodozó zongorajáték hallatszott ki, hogy egészen átvarázsolta a szívünket ... Naponta ott ücsörögtünk az erkély előtt, hallgattuk a melódiákat, és elképzeltük azt a csodaszép lányt, aki majd biztosan megjelenik a balkonon és ránk emeli mély tekintetét. Azt is hittük, hogy ha ez bekövetkezik, akkor mi, hárman már nem barátok, hanem ellenfelek leszünk, persze lovaglás ellenfelek, hiszen a lányka szíve nem szakadhat szét (akkor még nem tudtuk, hogy ilyen is van), és mindegyikünk azt remélte, hogy majd ö lesz a szerencsés választott. De a mi Lelkünk csak nem jött ki, pedig esőben, szélben vártuk, csak vártuk macskatürelemmel. így volt igazán szép ez a reménytelenségbe fulladt, beteljesületben szerelem ... Ezzel aludtunk el, ezzel ébredtünk ... egy darabig. Egyszer aztán udvarolgatni kezdtünk mindhárman, mert ugye, a realitás érzése mégiscsak úrrá lett rajtunk, és most már párosán sétálgattunk a titokzatos erkély előtt... ősz lett, és bezárták az ajtókat a kis erkélyen ... Egyszer egyedül sétálgattam arrafelé. .Felnéztem a balkonra, és legnagyobb megdöbbenésemre egy arcot láttam magam előtt. .Be volt szegényke burkolva, mint egy gombolyag, egy karosszéken vagy valamilyen alkalmatosságon ült — * talán tolókocsin —, bánatos szép arcán mélységes szomorúság ült, ami valamilyet bágyadt mosollyal keveredett... — Ö lehet a zongorista? Mondanom sem kell, hogy újra felébredt bennem a szerelem, és kétszer is elmentem az erkély előtt, és amikor másodszor mentem, egy asz- szony jött ki, és szépen betolta a lánykát: — Gyere, csillagom, már eleget leve- göztél... A lányka nem felelt, csak rám nézett merően bánatos tekintetével... Az én két jó pajtásom — mint kiderült —, ugyancsak tudta a titkot, de nem beszélt róla egyik sem. Szentségtörés lett volna megemlíteni ezt a nagy bajt. Egyszer aztán mégiscsak összetalálkoztunk vele. Apja tolta a béna testet, amely összehúzódva kuporgott a kocsiban. A szép arc reánk meredt. A nagy szemekből iszonyú kétségbeesés nézett ránk... Mi zavarunkban megálltunk a tolókocsi előtt, romantikus barátom még a kalapját is leemelte. Az apa mondott is valami nem éppen hízelgőt a mai fiatalok csintalanságáról, meg a szemtelenségéről... Para- lizis, állapítottuk meg csendesen. A rákövetkező tavasszal még hallottuk a zongorát, de az egyre ritkábban szólt, a nyáron már el is hallgatott. Csak egyszer hallottuk még; suta volt, mint egy vergődés ... Talán az volt az utolsó akkord ... Őszidő volt, és hármunk közül a legérzékenyebb barátom nem mutatkozott. — Gyere! — mondta romantikus pajtásom. — Megkeressük ... Kivezetett a temetőbe. Szorongással és balsejtelemmel mentem mellette. Egy öreg orgonabokor frissen hantolt sírt takart; rejtekéban ott ' kuporgott szegény barátunk. A fejfán egy név: N. Etelka. Élt 18 évet... Ez a közös szerelem volt életünk első közös gyásza, de mi akkor ezt a két rokon érzést átadtuk T. barátunknak, mert hát elismertük, hogy az ő szíve mégiscsak közelebb állt Etelkához ... Múlnak az évek és szétszakított minket a balsors. Az egyik barátom külföldön él, a másik pedig már T. Etelka körül < járja a másik világ ködös útjait... Én maradtam egyedül a hajdanvolt szerelmesek közül, és rám maradt a sír is. Amikor legutóbb arra jártam, ibolya nyílott rajta. Lévai József — A jóga nem vallás, nem politika, hanem egy út a harmóniához. Gyakran misztifikálják, pedig nem jelent mást, csupán az önmagunkra találást, belső és külső harmóniát a lélek és a test között — magyarázza a két halk szavú lány. Mintha valóban Indiából csöppentek volna Kaposvárra: hajuk egyformául fekete és hosszú, vonásaik kisimultak, kettejük összhangja pedig szinte lelket gyönyörködtető. S e harmóniának nem csupán az az alapja, hogy ikertestvérek. Mindent egymástól elválaszthatatlanul csinálnak, élettempójuk, érdeklődésük nemcsak hasonló — ugyanaz. Jandzsó Julianna és Jan- dzsó Irén Pécsről érkezett; a városi művelődési központban tartanak jóga tanfolyamot.- Tegnap az első foglalkozás után kértük őket beszélgetésre. — A jóga többek (között eszköze a test megismerésének, hiszen minden egyes testrész külön kis kozmosz — mondják. — A jóga ösz- szeköttetést jelent a lélek és a test között, 3 legtermészetesebb életmód. A két pécsi természetgyógyász Londonban vizsgázott az Ayurvédi'kus gyógy- terápia akupresszúra, reflexmasszázs, jóga gyógy terápia és reformtáplálkozás témaköreiből. Ez utóbbiból a közeljövőben jelenik meg a könyvpiacon - háromkötetes kiadványuk. Tizenöt éve foglalkoznak intenzíven a jógával — sokáig szinte szerzetesi életmódot éltek —, s tíz évvel ezelőtt találkoztak először a Himalájából származó jógival, aki elhozta közénk tanítását: azt, hogy az ember hogyan félhet 3 gépek, a sodró mindennapok, a sze- retetnélküliség harmónia nélküli világában mégis harmonikusan, lelki békében. — Ez a módszer, ez a pozitív gondolkodás gyógyíthatja az emberi elmét, boldoggá teheti a hétköznapokat, hiszen a béke bennünk van! Az együttélés harmóniáját, azt, hogy miként kell szeretni már _ egészen kis korban kellene tanítani. Mi ketten a munkánkat missziónak tekintjük — fejeztük be a beszélgetést, ám e sorok írója ígéretet kapott, legközelebb kicsit bővebben megismertetik vele — és természetesen az olvasókkal — ^zt a csodálatos világot. T. R. AZ UTOLSÓ AKKOR®
