Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
1990. február 10., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET Csernavölgyi Antal gyűjtéséből Székelyek, góbék A székely bíró igassága Nagy derültség közepette koccintottak a székelyek az idegennel, majd Gazsi — egy fekete bajszú, szikár székely— máris belékezdett a következő történetbe: — Az úgy esett — pederte meg bajszát Gazsi —, hogy a székely bírónak eccer igassá- got kellett tennie a saját édös lányával szembe! Csendes ember vöt a bíró... Bezzeg a felesége! Három faluban es híres vót a szájárul. Rebi, a lányuk es az anyját formázta. Nem es akatt kérője az egész falubulse. Eccer messzi falubul méges megjőve a várt kérő. El es vitte Rebit a hegyen átal. Lánya tá- voztakor az öreg bírónak arcára röppene a mosoly, akar pus1 odasúgta 2 tegyen 3 alig 4 vigyed kacsőre a virág. Odasuttintot- ta1 avőjének: — Már édös fijam, a lány kicsinyég szájasocska! Inkább elébb verdegéld meg, semmint később! Mert akkor mán nem mered majd. Ha hazagyünne a lány, majd én igasságot teszök neked... Hat hét múlásával haza es jőve a lány. Apja ura előtt kivetette a mejjit, csípőre tette a kézit és csirikolni kezdett: — Igasságot tejszen2 kend, bíró uram, hites szülőapám, hallja-é! Megverték a kend lányát, a bíró lányát, eligeslig3 mene a hites uráhó. Hiába futott a szomszédni, ott sem kapott igasságot... Hadd lámsza most a kigyelmed igasságát! Hangos vót az egész ház a lány sipításátul, de a kisszavú bíró egyetlen szót sem szólott, csak elévett egy göcsörtös kötelet a kamrábul, s lányának alapost a csóré ülepére vert véle, s bezárta őt a kamrába, s ezt mondta: — Ettül majd eszedbe fut az én igasságom! Míg a lány a kamrában bőg- dögélt, megjőve a bíró veje.. — J’estét, bíró uram, kedves apám uram — köszöntött bé. — J'estét, vőmuram — válaszolt a bíró, majd folytató —, mivel én vagyok a bíró, hát igasságot tettem: kend megverte az én lányomat, én megvertem a kend feleségit... Ez az én igasságom, így mán kvittek vagyunk. Most pedig édes fijam, fogjad meg a feleségedet és vijszed4haza békességvei... Meglátod, engedelmes lesz ezután, akar a falás kenyér. így fejezte be Gazsi a történetet. (Disznajó, 1940.) Takáts'Gyula rajza Az olvasó jegyzete Gergő, a részeges Egy Takáts Gyula-versről A favágó Dani, ki máskor oly szótlan volt — mondták a szomszédok —, hosszas krákogások után második történetébe kezdett: Kikapós ember vót a részeges Martos Gergő. Bár, amikor dógoz- nj költött, ugyancsak megfogdozta a’ munka végit. Ha viszont rájött, álló hétig es ivott, meg mulatott megszakítás nélkül. Rítt es sokat Anna, a felesége. Majd kiapadott mind a két látója, de héjába, mert Gergő csak nem akart jobb útra térűni. Nyár derekán történt, hogy már három napja mulatott a Gergő, mikor eszébe jutott, s feleséget nézőbe indút. Békopogott az ablakon: — Itthon van-é a részeges Martos Gergő? — Anna asszony mérgösen csi- rikót vijsza: — Nincs, itt az az akasztófára Sz. Lukács Imre Az öregasszony összekulcsolja a kezét. Ülünk a tiszta, szép lakásban és beszélgetünk. Gyakran sír is özv. Szabó Istvánná, az ősz hajú, ráncos homlokú, zömök Melánka. — Újvidéken születtem már hetvenöt esztendeje, igen szegény családban, apám fűrészgéppel dolgozott, anyám meg mosónő volt negyven évig. Hamar munkába álltam, már tizenhárom évesen cipősarkokat készítettünk a gyárban. Hiába óvott volna anyám, a szükség rákényszerített. Most is emlékszem az első fizetésemre, hetente kaptuk a bért, s az nagy pénznek számított... Ruhát, cipőt kaptam, kezdtem már lánykodni, s tizenöt évesen mulatságba jártam, kocsmában tartották a bálát. Na, hamar férjhez mentem, ám az uram katonáskodott, megsebesült, és hamar meghalt. Ott maradtam a kislányommal. A másodjk férjem ott katonáskodott Újvidéken, s a bálban addig-addig jártuk a cesz- tont, meg a simít, hogy házasság lett a vége, pedig én öregebb voltam. Az o szülei itt laktak Magyarországon, s nekünk meg akkoriban el kellett jönnünk Újvidékről, mert a politika úgy fordult, s bár tartottak még a harcok, én a kislányommal nekivágtam a hosszú útnak, és szerencsésen megérkeztünk ide, a faluba. Az anyósoméknál húzódtunk meg. Egész más világ fogadott, ismerkedtem a való, de ne is gyűjjék, mert a sze- mit es kikaparom! — Ha nincs, hát elmék, s meg- keresgélöm. Másnap éjjel megen csak hazanézett: — Idehaza van-é a Martos Gergő — kajátott esmeg. Anna békűni szeretett vón, hát kedveskedve szólott: — Hálá Istennek, igen! — Ha itthon van, akkor az nem én vagyok! — mordútt vissza részeg Gergő, s újból elmene. Hajnalosan a komájával támogatták egymást, mert az utca nagyon es keskeny vala. Közbe da- nótak, akar a pározni akaró fájd madár. Ki tuggya mért, de bárhogy tellegették a lábaikat, mindig ősz- ve akartak gabalyodni. Akkortájt vót a telihód kelőben. Sápadt vót, mint a süttelen cipó. Gergőék mezőgazdasági munkákkal, napszámba elmentem, sőt, a kastélyban kórházat rendeztek be, tolmácskodtam az orosz tiszteknek, de dolgozhattam a konyhán, s adtak valamennyi fizetést, meg ugye, az ember marka sem maradt üres. A falu befogadott engem, mert szorgalmas és rendes asszonynak ismert meg. Ahogy hazakerült a párom, műveltük a földeket, de megint csak kevés ideig, négy esztendeig voltam boldog, mert a második párom erősen italozott. A sok ital pedig megrontotta az életünket. Pedig akkor jutott munka, az uram földmunkákra, csatornázásokhoz is eljárt, tartottunk disznókat a néhány holdunk mellett. Rengeteget meszeltem akkoriban, meg a sok napszám, legtöbbet a Farkas-villába jártam, a mezei munkákról ne is szóljak, hiszen nehezen tanultam bele, eleinte még sírtam is, ahogy a többi asszony elhagyott, hiszen fiatal voltam és erős, egészséges. Később meg én kerültem el őket. Az ötvenes években nehezedett meg az életünk, akkor már három gyerekem kért kenyeret, a férjem nótás ember volt, egyre többet ivott, nincstelen- segben voltunk, a férjem elitta a keresetét, arra dolgozott, hogy leeressze a torkan! Ha józan volt, nem bántott bennünket, de többször volt részeg, mint józan. Olyankor nagyon durván viselkedett, ha, elkezdtek vitatkozni, hogy vájjon a hód az, amit látnak, vagy a nap-é? Már csaknem öszvecsombolyod- tak rajta, végül fogattak, hogy melliket látják. Szembe gyütt velük egy szekér, akivel borvízér indút a másfalusi Boros Laji. Tüle haliám aztat, amit most elmesélök kendteknek. Megállították üt Gergőék, s megkérdezték, melliküknek van igaza? Boros Laji látta, hogy veszedelmes dolog bármelliknek es ellene mondani. Tanácstalanul pillogatott hol a hódra, hol a két részegre, mígnem eszibe futott a megódás: — Én aztán honnajttudhassam, sz’nem vagyok én idevalósi. — Azval a lovak közé cserdített és rögvest elhajtott. (Gernyeszeg, 1940.) nem szóltam neki, azért szidott le, hogy miért nem szólok, ha szóltam, akkor meg az volt a baj. Jaj, istenem, hogy mennyit tűrtem! Még ötvenhatban is arra gondoltam, hogy visszamegyek Jugoszláviába. A nagyobbik lányom éppen rokon- látogatóban járt, ott is maradt, s Újvidéken telepedett le. Sokára könnyebbedért a sorsunk. Jaj, nagyon sokára. A kisebbik lanyom iskolába járt, és bizony volt olyan, hogy mezítláb. Aztán, ahogy a fiam dolgozott, meg bányásznak tanult, sokat segített nekünk, még tán ő tartotta a családot. Levélben küldözgette a kis pénzecskéjét, de nekünk az mindent jelentett. Az uram? Tőle sokat szenvedtem, a gyerekek is, féltünk tőle, mert csak jött és vert engem. A kislányom mellém állt, közi- bénk, és bizony gyakran ő kapott ki helyettem. Egyik alkalommal egy metszőollót akart belém vágni, és a kislányom kezét szúrta át vele. Nehéz nekem visszagondolni ezekre, mert a sorsomban több a rossz, a keserűség, mint a jó. Hát hajtott el bennünket a háztól, tán volt is neki valakije, a sok ital megtette a hatását, májbetegségben halt meg, elég korán. Hívott vissza később minket, beszéltünk is, de ha már egyszer elzavart, akkor nem megyünk vissza. Ha szegényen éltünk is, de békességben. Árendás házba szorultunk, a fiam fizette az albérleti, bérleti díjat. A cseszton és a Zavaros, ideges, megosztottságokat mutató, ellenségeskedésekkel teli időket élünk, vitában állunk a világgal és hadakozunk önmagunkkal: az Egész összetörtét Ady Endre siratta szívhez szóló jaj-versekben a század első évtizedeiben, most a XX. század utolsó két évtizedében még több okunk van merengeni és borongni a lét cserepeinek látványán. Ady Endre éppen nyolcvan esztendővel ezelőtt írott verse (1909 augusztusában) okkal cseng fülünkben, és a versbe foglalt gondolat joggal kopogtat tehát értelmünk ajtaján is: simi után ide jutottunk. Tán ezért is szeretnek engem a faluban, hogy annyit tűrtem. Amikor ennyire beborult, én a nádüzemben dolgoztam, ott szerettek is, kerestem ezernégyszáz forintot, de a törülközőket mostam, hazahordtam, éjszaka meg kimostam, hogy azért is kapjak valamennyit. Ötvenhat éves koromba kényszerültem el dolgozni a nádüzembe, s négy év múltával kaptam a nyugdíjat, vajmi csekélyét, de az üzem vezetője felokosított, hogy a férjem után jár segély, meg miegymás. A tanácsnál is mellém álltak, úgy kerekedett fel a nyugdíjam 2200 forintra. Szép volt az, köszönet érte. Most meg már meghaladja mindjárt a négyezerforintot. A kisebbik lányomékkal lakom, amikor megépült ez a ház, azt mondták a gyerekek, a vejem, hogy maradjak csak itthon, ne dolgozzak én már sehol. Az a baj, hogy elszaladt az idő, de még mindennap teszek- veszek a kertben, a ház körül, korán kelek, s amit tudok, elvégzek, ritkán még a hegyre, a mezőre is kimegyek, ültetge- tek, gyomlálok, kapálgatok, meg ellátom ajószágokat, nyu- laim is vannak. Gyönyörködök az unokáimban, öt van, és szeretnek is engem. Ma már nem elég erős a karom, hogy minden munkát ellássak, s a lábam is gyakran fáj, különben jól érzem magamat. Megértem hetvenöt esztendőt, az anyám hetvenhárom évesen halt meg. Nem tudom, nekem még mennyi időm lehet. Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött. Kocsi-út az éjszakában Mert az Egész élménye talán soha ennyire nem volt vágyálom, mint mostanában, soha nem volt ennyire a szürrealitás- ba, a valóságon túli valóságba tartozó. így az egész -4- mondja a költő, Takáts Gyula, egy nemrégiben a pécsi Jelenkor című folyóiratban olvasott versének címében, de a versben is, amely a költészet barátainak szép év végi ajándék. „Egy hajdanvolt délután idézése” — jelenti a költő az olvasónak, mit várhat a versből és máris hibátlanul árad az édes melódia, ível a gondolat dallama, méghozzá úgy, hogy a vershangnak megmaradnak érdes felületei is, talán azért, mert fülünk a rímek kicsiny csengőinek hangját várta, de a csengés elmaradt, tehát a gondolat, a zene ilyen megálló nélkül kígyózik a verssorok értelemútjainak ábrája nyomvonalán, vagy inkább Takáts Gyula képrendszerében maradva, a lét „képlet rózsájának” szirmai rajzát követve. Az ifjúság valamikori boldog téli délutánját idézi fel a vers, azt az egy, bátran legendásnak nevezhető egykori („hajdanvolt” — mondja a költő), soha meg nem ismétlődő és soha meg nem ismételhető délutánt, amikor az emlék tanúskodása szerint csodával határos módon helyreállt a lét egyensúlya, teljes volt az ember öröme, vagy legalábbis annyi évtized után ezt érzi ihlető módon a költő a lírai jelenidőben, amikor a verse születik. Füst száll a ház kéményéből, s ott van mintegy alibiként a ^Megjelent az újvidéki Magyar Szó január 13-i számában magyar költészet tél-madarai közül a varjú is a fán, szitál a köd illendően a poéta-szerette körülményekhez. És a szemhatáron nem Petőfi betyárját látjuk téli szállása felé mentében lovagolni: Takáts Gyula versében dunántúli szőlőhegyeken pihen a tekintet, s ha a pincén túl néz, messzi táj képe ígérkezik az élmény csodás délutánjának hátteréül, hiszen az a délután valójában kapu volt, afhely mögött beláthatóvá vált-a múlt, vagy ahogy a költő mondja, az „itt és az a túl s tú- lon is tovább" — a lét boldog ősideje — talán egy jóízű téli pincézés határtalanodásában. Pontosan úgy, olyan módon, ahogy az így egész legfontosabb versszakában olvassuk: Hol minden vers és minden antológiák világán túl a tiszta lépték tán képletében él a volt, s onnan ide, most vissza, így hozták még azt az istent is talán, aki kezében tartja azt s minden hajnalt és napot és minden délutánt, hogy lássatok, ahogy a világból kilát a vers... Nem a részletekről van itt szó, a teljesség az igézője a költőnek, az emlék bonthatat- lanságával olyan foglalat, amely a szerelmi boldogságot öleli, hiszen a nemiségnek is van finoman sejtelmes kacér- ságae versben: A poharak üveg-szoknyáján átvillogott a voltnak teste... Egy belátó értelem mereng tehát az elmúlt idő látványa felett, s lesz a költemény végső soron egy beavatási szertartás szövege. Ezért is van Takáts Gyulának ez a verse az 1989-es esztendő fontos verseinek, lét-költeményeinek első sorában I Bori Imre Melánka boldog
