Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-21 / 44. szám

1990. február 21., szerda SOMOGYI NÉPLAP 5 Kaposvári fotós sikere az NDK-ban A tavaly meghirdetett Zeiss-Praktica fotópályázat­ra lengyel, szovjet, bolgár, román, csehszlovák és NDK- beli fotósokon kívül hazánk­ból 61 fotográfus 509 művet küldött el. A beérkezétt több mint 22 ezer kép közül a zsűri első díját Csonka Béla kaposvári fotóművész, a So­mogyi Fotóklub alkotója nyerte „Anno 2000” című ké­pével. «A magyar résztvevők ösz­szesen 28 díjat szereztek, s a pályázat hagyományos dí­jazási rendje értelmében az elnyert pénzösszeg fejében tárgyjutalmat kapnak a ne­ves német gyártól. (Lőrincz) Dél-dunántúli könyvraktár Nagykanizsán Az Almanach Kft. tovább terjeszkedik Bor tárolására épült az a 280 négyzetméter alapterü­letű, boltíves pince Nagy­kanizsán a Béke utca 22. szám alatt, ahol tegnap dél­előtt sajtótájékoztató kere­tében bemutatta dél-dunán­túli könyvraktárát a helyi Almanach Könyvkereske­delmi Vállalkozás és Infor­mációs Kft. A télen gyors ütemben folyt a földes, va­kolatlan helyiség átalakítá­sa, amire másfél milliót ál­dozott a kft. — mutatta be a létesítményt Takács Ba­lázs ügyvezető igazgató. Dél-Dunántúl első nagyke­reskedelmi könyvraktára Pápától Kaposvárig sok könyvárusítónak, rajtuk ke­resztül olvasónak gyorsan képes eljuttatni a friss ki­adványokat. Tegnap reggel indult innen útjára az első szállítmány, amelyből a len­gyeltóti volt áfész-könyves- boltnak is jutott — tájékoz­tatta munkatársunkat az ügyvezető igazgató. Az Al­manach Kft. nemcsak vál­lalkozóként érdekelt a könyvterjesztésben: az el­adóknak tanácsadással is szolgálnak, a kezdőket ki­képzik a „könyves szakmá­ra”. Nagykanizsán, a tegnap átadott könyvraktáron kí­vül, a kft. még rendelkezik egy száznyolcvan négyzet- méter alapterületű, azonos célú épülettel, ezenkívül egy külső raktárt is hasz­nálnak. Jövőre Várpalotán nyitnak hasonlót, hogy a Balaton északi partján le­vő községekbe is eljusson az olvasnivaló. A könyvraktár 24—25 millió forint értékű kész­lettel várja tegnaptól az el­adókat. Az ügyvezető igaz­gató tájékoztatásunkra el­mondta, hogy segíteni kí­vánnak a somogyi apró fal­vak iskoláinak a tankönyv- ellátásában is. Kiemelte: a tavaly szeptemberben Len­gyeltótiban megnyílt köny­vesboltjuk, amit korábban az áfész üzemeltetett, négy hónap alatt egymillió forint értékben adott el könyvet — amit kiemelkedő ered­ménynek tartanak. Büszkén mondta Takács Balázs, hogy a kaposvári sétálóutcából a könyváru­sok gyakorta keresik föl az Almanach Kft.-t, hogy ott szerezzék be a könyvújdon­ságokat. Meghívták az átadásra a hazai könyvkiadókat is. Jováncsics Miklósnak, a Magvető Könyvkiadó igaz­gatójának jutott az a fel­adat, hogy nevükben is kö­szöntse az új létesítmény munkatársait, rajtuk ke­resztül a magyar olvasókat. Azért is őneki jutott ez a szerep, mert az Almanach Könyvkereskedelmi Válla­kózás és Információs Kft. a Magvető hathatós támo­gatását is élvezte, amikor belefogott az új raktár ki­alakításába. Jováncsics Miklós — és még sokan mások — ugyanis fölismer­ték, hogy a kft. missziót tölt be a könyv eljuttatá­sában az olvasókhoz. Ki­használva a sajtó érdeklő­dését, továbbra is évente kétszáz—kétszázharminc kö­tetet bocsát az olvasók ren­delkezésére. A város, Nagykanizsa kulturális élete is hasznát látja az Almanach Kft.- nek — erről Zsoldos Ferenc tanácselnök szólt a jelen­levőknek. A kft. segíti a helytörténeti munkák meg­jelentetését is. (Horányi) Fotó: Csobod Péter RÓZSÁS JÁNOS: Keserű ifjúság Pályázat változó feltételekkel KÖNYVESPOLC „Oroszországot, ész, nem érted, méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet — Oroszországban hin­ni kell.” Tutcsev verssorai hangzanak Rózsás Jánosnak, az alig 18 évesen fogságba esett leventének a fejében, miközben a végtelen orosz hósivatagon kattognak a te­hervagon kerekei. De vajon lehet-e hinni Oroszország­nak? Lehet-e hinni egy olyan országnak, amely őt is, társait is tíz évi láger­börtönre ítéli, emberkínzó munkafeltételekkel? A fő vádpont a Szovjetunió elle­ni támadás. És a tíz év mindnyájuknak kijár, pedig el sem sütötték a puskáju­kat ... Napjainkban szinte ár­ként hömpölyög a memoár­irodalom. Befoly és elér mindnyájunkat. És ebben az árban egyre tisztábban, egyre letisztul tabban törnek a felszínre az oly sokáig el­hallgatott tények. Nem, nem lehet őket újra a felszín alá nyomni. Nem hallgat, nem hallgathat immár a mély. Megnyomorított emberek ezreinek néma jajkiáltását is tolmácsolja Rózsás János memoárja. Felkavaró, szívszorító él­mény Rózsás János naplójá­nak olvasása. A Gulag-szi- getcsoport magyar szemmel, magyar (és sorstársi!) szen­vedéssel csaknem 800 olda­lon. Nem, nem a hatásva­dászat vezeti Rózsás János tollát. Szikár, tényszerű val­lomása azonban mindennél többet mond. És ami a kö­tet legrokonszenvesebb vo­nása: nincs benne sehol sem gyűlölet. Felejthetetlen je­lenetek sora ivódik szinte örökre az olvasóba: a va­dul üvöltöző, bottal csap­kodó KGB-őrök között ros­kadozó, csetlő-botló rabok közé az éhségtől szinte meg­görnyedt, reszkető- öregasz- szonyok kenyeret és lepényt dobálnak. Mert hiszen fog­lyok, mert hiszen nekik még ennyiük sincs... Az elhajtott férfiak, férjek és apák lábnyomait síró asszo­nyok és gyerekek csókolgat­ják. Vajon hová' viszik őket, vajon visszajönnek-e még valaha? Hiszen az út észak­ra vezet. Északra, ahol a fagyott föld bőven szedi ál­dozatait. Embertőrlő évek a fogsá­gi évek, a szó legszorosabb értelmében. Különösen két hely szörnyű. „A tajga fa­gyon lehelete” az Uraiban és a szpasszkai kőfejtő. Medvehörgéses, vad szépsé­gében is lenyűgöző lenne az uráli táj, de az éhségtől és láztól csillogó szemű meg­keseredett foglyok csak a kitermelendő szörnyű fa­köbmétereket látják benne. És a csontig bekúszó, der­mesztő hideget. Az ember­telen munkához az energiát pár kanál lötty forró ká­posztaleves és fél kiló fe­kete kenyér biztosítja. Ra­gacsos, sokszor sületlen fe­kete kenyér, de mégis az élet, a pislákoló élet utolsó lobbanásainak biztosítéka. És a nyomorult, szinte lé­zengő páriáknak még a pi­henőidő is csupa veszély. Zsebmetszők, gyilkosok, tol­vajok és hű kiszolgálóik, a krohobórok cikáznak a priccsek között, hogy min­dent elemeljenek, ami ne­kik kell. Jaj annak, aki el- lenálni merészelne! Hiszen ők „csak” köztörvényesek, nem „aljas fasiszták és ha­zaárulók”. Nekik mindent szabad, s sokszor az őröket is markukban tartják. (Mennyire ismerős ez a vi­lág! Mennyire pontosan így írja le Szolzsenyicin is a maga Gulagjában. Hazaárulók — írtuk az előbb. De kik is ők valójá­ban? Azok a szovjet kato­nák, akik a német hadifo­golytáborokból megszöktek az embertelen bánásmód elől s hazaérve — mert nem haltak hősi halált — megkapták a maguk tíz évét. És még „jól” is jártak... Az elszakadásra törekvő ukrán nacionalistáknak, Sztyepan Bandera partizánjainak — jórészt 18, 20 éves fiuk — 25 évet varrtak a nyakuk­ba... A híres, hírhedt 58. § alapján ... Hogyan lehetett egyálta­lán életben maradni? —ve­tődik fel bennünk önkénte­lenül a kérdés. Az embert­őrlő, idegfeszítő munkában Rózsás János maga is gyak­ran kidőlt. A legmelegebb szavakkal ír az orosz orvo­sokról és ápolónővérekről (sokszor maguk is rabok), akik mindent megtettek a gyógyulásáért. Kilenc év pergett le a tíz­ből, mikor Rózsás János szabad lett. Ismét robog a vonat, kattognak a kerekek — de immár Magyarország felé. „A túlsó magyar par­ton megszólalt a messzi tá­volból a záhonyi templom harangja. Éppen dél volt... Mintegy vezényszóra min­denki felállt, levette a sap­káját, és az egész vonat együtt, egy hangon énekelte a magyar Himnuszt.” Dr. Sípos Csaba (Folytatás az 1. oldalról.) levélben köszönje meg a hosszú éveken át végzett áldozatos munkát. A megyei elnökség elfogadta azt a ja­vaslatot is, hogy a megyei küldöttgyűlésig ne válassza­nak elnököt. E tisztséget egymást váltva, az alelnö- kök töltsék be. Ezt követően Kánya Já­nos megyei titkár bejelen­tette, hogy nyugdíjba vonu­lása miatt — 28 éves TIT-es tevékenység után — lekö­szön, s kérte, hogy az elnök­ség mentse fel funkciójából. Az új megyei titkár meg­választásának előkészítésére az ügyvezető elnökség jelö­lőbizottságot hozott létre azzál a feladattal, hogy a beérkezett pályázatokat bí­rálja el, megfelelnek-e a feltételeknek. Egy pályázó előzetesen bejelentette, hogy visszalép s így öt jelölt ma­radt. Az egyik elnökségi tag felvetésére, mely szerint szükséges-e egyáltalán most titkárt választani, az el­hangzott válasz szinte mély­ütésként érte az elnökség tagjait. Piróth Eszter, a TIT or­szágos központjának jelen­levő munkatársa ugyanis elmondta, hogy a múlt hé­ten ülésezett a TIT országos elnöksége és úgy döntött: az országos küldöttgyűlést nem 1991 januárjában, ha­nem az idén június végén hívják össze. Ezt megelő­zően kell megtartani a vá­rosi és megyei küldöttérte­kezleteket is. Ez a bejelentés rányomta a bélyegét a további mun­kára. Azt is figyelembe kel­lett venni, hogy ez a tény a pályázókat is új helyzet elé állítja. A hatás nem ma­radt el. Három pályázó kö­zölte, hogy visszalép, hiszen alig két hónap alatt nem sok esély van előzetes el­képzeléseik megvalósítására. A két „állva maradt” je­lölt személyenként 15 per­cet kapott arra, hogy be­mutatkozzék, illetve kifejtse programját. A bemutatko­zások alapján — mivel a leadott pályázatokat az el­nökség előzetesen nem is­merte — az elnökség végül is titkos szavazással Hor­váth László Árpádot válasz­totta meg a TIT megyei tit­kárának. Ezt követően az elnökség elfogadta a megyei szerve­zet 1990. évi munkatervét (amely legfeljebb májusig szól), s tájékoztatót hallga­tott meg a siófoki szervezet önállóvá válásáról. (Lengyel)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents