Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-16 / 40. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. február 16., péntek NYUGDÍJASOK OLDALA Hús helyett (v)együnk hifi-tornyot? Kaposváron, a Kossuth Lajos és a Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán álló házban a múlt év derekáig működött egy kis húsbolt. Sokan jártak Ide, főként kisnyugdíjasok, akik nem a Pick szalámit és nem a már korábban is drága sertéskaraját keresték, hanem az itt mindig kapható olcsóbb belsőségféléket, levescsontot, bőrkét meg a „nyugdíjaskarajnak” titulált húsos csontot. Azután rács kerülta miniüzletre, s arra a sorsra jutott, amire már ki tudja hány kaposvári húsbolt: bezárt. — Mehetünk a „flancos” ABC- be, ahol — ugye, a mi kényelmünkért — már előre celofánba csomagolva vár bennünket a kimért hús. A mi olcsó húsunknak pedig lőttek — így az egyik idősebb, volt vásárló. — Biztosan felújítják a boltot — jegyezte meg a másik. Decemberben valóban szorgos iparosok renoválták, festették a bezárt üzlethelyiséget. Többen időnként meg is nézték, hányadán áll a felújítás. Várták a nyitást. A minap ez meg is történt, de a (volt) húsbolt egykori vevői aligha örvendeztek a kereskedelem „újításának”. A kis üzlet kirakatát ugyanis most nem élelmiszerek, hanem elektronikus cikkek, alkatrészek díszítik! — Egy kis húsbolttal megint szegényebbek lettünk. A Május 1 utcai üzlet után ez is megszűnt — kesergett az egyik nyugdíjas. — A Kaposker vezetői aligha imerték azt az időt, amikor az akkor 25 ezer lelket számláló Kaposváron vagy 30 hentesbolt (nem húsbolt!) is volt: egyiknek-másiknak bizony a nyomába sem léphetnek még a mai „kiemelt” üzletek sem. A kisebb keresetűek hentese volt például a Berzsenyi utcában Heiderbácsi, aki mindennap (!) délután 4-kor már kínálta a friss, még meleg töpörtyűt. De ekkorra megérkezett a kis boltba az aznap készült friss véreshurka is! Ezekhez a valóban olcsó húsárukhoz a hentesnél lehetett friss kenyeret vagy péksüteményt is vásárolni. És hadd mondjam, hogy ilyen kínálat volt a többi tucatnyi kis boltban is, a Graumann-féléről nem is beszélve — jegyezte meg a beszélgetőtárs. Hozzáfűzte még: reméli, a kereskedelem nem gondolja, hogy a kispénzű embereknek, a nyugdíjasoknak úgysem lesz pénzük, hogy húst vásároljanak, s ezért zárja be sorra a kaposvári kis húsboltokat... K. S. Szép környezetben —jó hangulat Barcsi nyugdíjasok A lemenő nap peremén Barcson, a művelődési központban 1970 óta működik a nyugdíjasok klubja. Tevékenységét 6 tagú vezetőség irányítja önálló munkaterv alapján. Évente 10— 11 rendezvényt tartunk. Hagyományos a nőnapi családi est, a nyári kirándulás egy közeli fürdőhelyre (amelyen 120—130-an vesznek általában részt, a buszokat a város üzemei térítésmentesen biztosítják), vagy pl. a karácsonyi ünnepi est. Rendezvényeinkre általában felkérünk egy előadót, vagy meghívjuk a környék egy-egy amatőr együttesét. Fellépett már nálunk több iskolai együttes, a barcsi ifjúsági fúvószenekar, de olasz, jugoszláv és lengyel táncegyüttes is. Évente egyszer rendezünk helyi Ki mit tud?-ot, amelyen a klub nyugdíjasai szerepelnek. Estjeinken általában 100— 130-an vesznek részt. A klub tagjai rendszeresen ott vannak a művelődési központ egyéb rendezvényein: önálló esteken, művészeti szemlén, szabadtéri programon. A nyugdíjasok között sajnos sok a magányos ember. Szomorú, hogy közülük soknak csak a szociális otthonokban jut hely, ahol a szeretett unokák nevetését csak álmukban hallhatják. Szívfájdí tó minden olyan újsághír, tv- és rádiónyilatkozat, amely azzal foglalkozik, hogy mennyi a nyugdíjas és mennyi nyugdíjösszeget kell nekik kifizetni. Azzal még tudomásom szerint nem foglalkoztak, hogy hányán vannak azok, akik 30—40 évig fizették a nyugdíjjárulékot, de belőle nem élvezhettek semmit, mert idő előtt távoztak az élők sorából... Akik megérhetik a nyugdíjas éveket, tudják, hogy ők már a lemenő nap peremén gyülekeznek... Simon József klubvezető Jó hangulatban múlatják az időt a karádi nyugdíj ások. Sokan látogatják az idősek klubját, ahol kellemes, baráti társaságban még tán a mindennapok gondja-baja is feledésbe merül. Téli napsütésben Reggeltől késő délutánig zajlik itt az élet, és étkezésre is van mód: a vendéglőben 44 forintért kapható ebédhez ők minimális összegért, 3—4 forintért juthatnak hozzá, a különbözeiét a helyi tanács állja. RAGOZZUNK! (Takács Éva karikatúrája) A tizenöt bejáró klubtagon kívül hatan — egészségi állapotuk miatt — otthonukban részesülnek ellátásban, nekik naponta a lakásukra viszi az ebédet a szociális gondozónő. (Csobod Péter felvételei) Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc AZ ÚJ ANYA Egy ködös téli délutánon ismét együtt ült a két idős házaspár a nyugdíjasklub megszokott sarokasztalánál. Két üveg kóla és két narancsital állt előttük, s ezúttal Sára asszony mondta el a magával hozott történetet egy mai házaspár sorsáról. — A férfit Benedek Andrásnak hívták — mesélte, s megnedvesítette ajkát az itallal —, és főkönyvelő volt az egyik nagy kereskedelmi vállalatnál. Jó jövedelmű, magas, kisportolt fiatalember volt. 27 évesen elhatározta, hogy megnősül. Az egyik téli, jótékony célú bálon megismerkedett egy csinos szőke nővel, aki az egyik óvoda vezetője volt. A szerelemből hamarosan házasság lett, s ahogy az lenni szokott, két év múlva a kórház szülészetén felsírt egy gyönyörű kisbaba, akit a kissé németesen hangzó Kriszta névre kereszteltek. Ezután a korábbinál még boldogabb családi élet következett, most már. hármasban. Csak az zavarta meg a házaspár nyugalmát, hogy az asszonynak időnként begörcsölt a veséje, s ilyenkor bizony néhány heti kórházi ápolásra szorult. Az ideális családi állapotot az asszony váratlan tragédiája szakította meg: 1985-ben vesezsugorodásban meghalt. Kriszta ekkor 12 éves volt, és ő, aki élt-halt az anyjáért, egyszerűen nem értette és nem is tudta elfogadni a halált. Felesége halála után Benedek nagyon nehéz helyzetbe került. Néhány hétre odaköltöztette a házba a húgát, hogy az idegösszeroppanás szélén álló gyermeke legalább valami asszonyi melegséget érezzen környezetében. Aztán, ahogy múltak az évek, elcsitultak a nagy lelki vulkánkitörések. Krisztát barátnők vették körül, s már mosolyogni is tudott. Benedek, aki egészséges férfi volt, egyre jobban vágyott női társ után. Egykét alkalmi nőügyét ugyan titokban lebonyolította, de hamarosan belátta, hogy ő nem ide-oda csapongó világfi, neki feleség kell, nyugodt és biztos otthon, s Krisztának is szüksége van pótanyára. Talált is egy megfelelőnek tűnő társat Lívia személyében. Az elegáns, komoly lány kórházi főnővér volt, egészségügyi főiskolát végezett, és neki is tetszett a főkönyvelő. Hamarosan eljegyezték egymást. Ez azonban Kriszta miatt nem ment simán. A kislány, aki akkor már másodikos gimnazista volt, ellenségesen fogadta apja elhatározását. Hetekig viaskodtak egymással. Az apa szelíden magyarázni kezdte: — Lívia okos és nagyon szeret téged... —De apu! Csak nem akarod őt anyukával ösz- szehasonlítani?! — Nem akarom. De igen gondos, és neked jó anyád lesz! —Nekem van már édesanyám! Ha kimegyek a temetőbe vagy csak rá gondolok, mindig itt van mellettem! —És mit mond neked? Nem azt, hogy az életet kell élni és nem az álmokat? Különösen egy ilyen okos, tehetséges lánynak, mint te! Az ilyen viták után a kislány rendszerint befutott a szobájába és zokogva borult az ágyára. Múltak a hetek, és a két felnőtt a jegyességi állapotból csak nem tudott előbbre jutni. Az apa és Lívia titokban arra gondolt, hogy ha ők nem tudnak a lány leikéhez közelebb férkőzni, hátha megteszik ezt a barátnők. Egy nagy diákzsúrt rendeztek tehát, s erre meghívták az osztálytársakat is. Jól számítottak. Amit nem tudott két okos felnőtt megoldani, azt elvégezték a vihogó- lotyogó barátnők... — Mit makacskodsz, te kis hülye! Ilyen stramm nőt, mint ez a Lívia, nem fog kapni a te kopaszodó apád! — De mégis... az én anyukám... — Lépj le a földre már, Kriszti! Mondd nekik este, hogy belenyugszol. Szabad a vásár... Meg az ágy! S ezen a kamaszos szemtelenségen egymás vállára borulva nevettek. Azon az estén, amikor már mindenki hazament, Kriszta odalépett az apjához — Apuka! Nem ellenkezem tovább. Vedd el Líviát, ha akarod. De van egy kikötésem! — Mi az? — Én nem akarom őt anyukának szólítani. Járulj hozzá, hogy ezentúl Lívia mamának szólítsam! — Rendben van! — mondta az apa megkönnyebbülteit, és megcsókolta a lányát. Aztán hamarosan megtörtént az esküvő, amelyre Kriszta is fölvette legújabb selyemruháját. A barackvirágszínű szoknyát derékban fekete bársonyszalag fogta át, jélezve, hogy ő sohasem felejti el az édesanyját. Innen kezdve Kriszta élete nagyot változott. Valami vidám és meleg légkör költözött a házba. A kislánynak nem volt semmire gondja. Ruháit, fehérneműjét, cipőt úgy rendben tartották, mint az anyja idejében. Mindig került virág a szobájába, sőt, Lívia mama felajánlotta, hogy szívesen tanítja angolra, amit ő szinte anyanyelvi fokon ismer. Eljártak hármasban a színházba, moziba s a nyáron Velencét is meglátogatták. A házaspárnak ez volt a nászútja... November elején, egy borongós őszi napon együtt mentek ki a temetőbe, hogy Kriszta anyjának sírjára koszorút tegyenek. Hosszan álldogáltak a sírnál. Az apa levette kopaszodó fejéről a kalalapot, és könny nélkül, de meghatottan gondolt régi feleségére. És ekkor történt valami. Lívia szeméből forró könnycseppek hullottak fekete kesztyűjére. Kriszta csodálkozva nézte. Meleg hullám futott át rajta és megsimogatta az asszony haját: — Ne sírj... anyuka! Hosszú idő után ekkor mondta ki ezt a szót először. Tari János
