Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-15 / 39. szám
1990. február 15., csütörtök SOMOGYI NÉPLAP 5 Á hitközség utolsó mestere (5.) KÁDDISH-T A HALOTTAKÉRT — Dr. Fábián Tibort Rabin Zoltán, a hitközség elnöke, a leggazdagabb siófoki kereskedő „hozta” a községbe. Kiváló képességekkel megáldott pap volt, nagyszerű beszédeket tartott, tökéletesen beszélt németül, angolul, franciául, csakhogy egy kissé szabadosán viselkedett, tetszett a nőknek, s ő ezt egyáltalán nem vette zokon. Sőt! Csakhogy az elődje, a boldog emlékezetű Grosz rabbi, aki vagy hatvan évig szolgálta a hitközséget, nem ilyen mentalitású ember volt... A siófokiak az ő magatartását fogadták el példaértékűnek. s bizony, sokan megbotránkoztak, hogy a fiatal főrabbi nemegyszer a restiben ebédel (föltehetőleg nem kóser ételt), s különösen a puritán iparosok nézték rossz szemmel. Nos, a tárgyalás megkezdődött. Én, akit tanúnak rendeltek be, megjelentem az ajtóban, s drámaian közöltem, hogy a németek Kanizsa felől közelednek. Az etikai bizottság egyszerre szétrebbent, a németel- lenes&égérőL híres Mindszenty komor arccal ült be az autójába. Dr. Fábián Tibor később részt vett a debreceni országgyűlésen. A 40-es évek vége felé (vagy 56-ban?) külföldre ment, s úgy tudom, jelenleg Chicago főrabbija. Április 14-én a kommunistagyanús siófokiakkal együtt internálták az anyámat, aki természetesen sem vörös, sem fehér nem volt. Csupán az enyingi főszolgabíró, egy Buda nevezetű úr haragudott rá egy régebbi incidens miatt. Húsvét előtt bezárták az iskolámat. Munkába vittek, s ott egy német úgv összevert korbáccsal, hogy az édesapám elájult, amikor meglátott. „Szerencsére” behívtak munkaszolgálatra, mégpedig Jászberénybe. A behívó május 9-re szólt, és én 10-én kaptam kézhez. A laktanyában már csak két század volt, mije odaértem. Az egyik éppei\ indulófélben. s én utánuk futottam, de a lépcsőn kificamodott a bokám. Ez volt a szerencsém. Azt a csoportot ugyanis Borba vitték, és közülük senki sem tért haza. A másik, amelyhez besoroztak végül. Budapestre került; ott volt esély a megmenekülésre. Ettől a naptól kezdve életveszélyes kalandok sorozatát éltem meg, regénybe illő fordulatokkal. Nem mesélem el; egyrészt, mert nagyon hosszú lenne, másrészt, mert sokan megírták, elmondták már efféle élményeiket. Tény, hogy 1945. március 30-án visszatérhettem Siófokra; itt akkor még kijárási tilalom volt. Apámtól 1944. július 28-i dátummal kaptam az utolsó életjelt: Auschwitzba deportálták a többi siófoki és újhelyi zsidóval. Mintegy 600 embert vittek el, s a megmenekült munkaszolgálatosokkal együtt körülbelül havanan tértek haza. Anyám a nyilas-hatalomátvétel napján még Sárváron volt, s ezután vitték ki az országból. Biztosra vettem, hogy legalább az anyám visszajön. Fölgyalogoltam Budapestre egy Hirsch nevű 14 éves fiúval (akiből később Jon Hirsch ausztrál filmrendező lett), hogy tájékozódjam. Aztán mint a siófoki nemzeti bizottság egyik titkára belevetettem magam a közéletbe; újságterjesztéssel foglalkoztam, és vártam az anyámat. Körülbelül hat hónap múltán olyan depresszióba estem, hogy az utcára sem volt kedvem kimenni. 21 éves voltam, és rádöbben.- tem, hogy senkim sincs. Sokszor elmondtam már szűkebb baráti körben, hogy a zsidóság tulajdonképpen egy állapot, amelynek az alapja a zsidó család. (Nálunk a „tiszteld apádat és anyádat” a legfontosabb parancsolat volt, s ha a gyermek új ruhát, új cipőt kapott a szüleitől, minden alkalommal felhívták a figyelmét arra, hogy a gondoskodást később vissza kell majd adnia a szüleinek. Az a 21 éves fiú (aki voltam), tompa fájdalmat és zavart érzett: nem volt kinek visszaadni a gondoskodást. Magyarságtudotom és humanista eszményeim is enyhén szólva csorbát szenvedtek. A hittankönyvünk- ben az. első mondat így hangzott: „Én zsidó vallá- 6Ú magyar vagyok.” A második: „Más vallását is tisztelni kell.” Ezt így tanította 60 évig Grosz bácsi, és magam is ezt tanítottam az elsőseimnek. Töprengéseim summája ez volt: ha továbbra is Magyarországon, magyarként akarok élni, el kell felejtenem a sérelmeimet. Ehhez azonban idő kell (kellett), s a 21 éves fiúból férfi, majd öregember lett, aki ma is azt vallja: „először magyar vagyok, másodszor zsidó, harmadszor siófoki és csak negyedszer magánember”. A Káddish a megbékélés imája. „Jiszkádál vő jiszká- dás somé rábbá.” A fohászkodó megbékél az örökké-- való akaratával, és nyugalmat kér a halottaknak és az élőknek. A siófoki egykori erős és gazdag hitközség megsemmisült. A régi templomot lebontották, a temető megközelíthetetlen: benőtte a feledés bozótja. „Sőmá Jisz- róél!” „Halljad, Izrael, az örökkévaló, a mi Istenünk, az Egyetlen Egy.” 600-ból 60 jött haza, s ma már öten sincsenek. Az iskola helyén új zsidótemplom áll, s nyáron, ha összejön tíz férfi, péntekenként Káddish-t mond az egykori hitközség utolsó tanítója. Káddish-t mond a szüleiért, a rokonaiért, a tanítványaiért, az elporladt hitközségért, megbékélve az Örökkévaló akaratával, nyugalmat kérve a halottaknak és az élőknek. Az 1943—44-es tanévben kezdte és végezte a tanítói pályafutását. így akarta az Örökkévaló, az Egyetlen Egy. A Tüzép siófoki igazgatójaként vonult nyugalomba a nyolcvanas évek közepén. Minden este pontosan fél hétkor belép .a Pókerbe, s kimért mozdulatokkal leveti kabátját. Közben Laci a pult mögött már készíti a kávéját. Mindig kávét iszik. És néha kér még egy almalevet is. Szapudi András Rosztopovics Moszkvában Kirobbanó siker Diadalmasan tért vissza a hazai koncertpódiumra Msztyiszlav Rosztropovics, aki 16 évi kényszerű távoliét után a héten szerepelt ismét a Moszkvai Konzervatóriumban. Kirobbanó sikere volt a hangversenynek, amelyen a világhírű művész jelenlegi zenékarát, a Washingtoni Szimfonikusokat ■vezényelte. A zsúfolásig ■megtelt koncertterem egyik páholyában Raisza Gorba- csova és Zsófia spanyol királyné együtt hallgatta a nagyszerű előadást. Jelen volt Nydkolaj Gubenko szovjet kulturális miniszter és Paiblo Casals özvegye is. A szovjet Legfelsőbb Tanács egy hónappal ezelőtt adta vissza a világhírű művésznek és feleségének a szovjet állampolgárságot és kitüntetéseit. Buni Gabriella keramikus alkotásaiból nyílt kiállítás a Somogy Megyei Művelődési Központ szervezésében Homokszentgyörgyön. Az alkotások még c héten tekinthetők meg a helyi művelődési házban Kaposvári fotósok sikere Göteborgban Göteborgban most zárult Péter János és Szentiványi Árpád kaposvári fotóművész Erdélyi képek című kiállítása. A Somogyi Fotóklub két alkotójának 40 fekete-fehér és 40 színes képe került falra a svéd nagyváros egyik könyvtárában. A gazdag kollekció bemutatását a göteborgi Magyar Egyesület kezdeményezte, s Nyiredy Csaba az egyesület képviselője levélben tudósított a kaposvári fotósok sikeréről. Majdnem hatezer látogatója volt a tárlatnak, s jó pár érdeklődő szívesen vásárolt volna az Erdélyben készült fotókból. A helyi lap méltató sorainak 'köszönhetően egy hisztérikus, magát megnevezni nem akaró román férfi rossz svédséggel pokolgépes merénylettel fenyegette meg a göteborgi városi könyvtárt. A rendőrség több óra hosszat kutatott a kiállítóhelyen, s emiatt egy nappal előbb bezárták a tárlatot! A göteborgi Magyar Egyesület a közeljövőben több magyarlakta svéd városban — így Stockholmban, és Maimöben is — szeretné kiállítani Péter János és Szentiványi Árpád képeit. Az idén 28-cm jelentkeztek CSÖKKEN A KATONAI PÁLYA VONZEREJE A költségvetés csökkentésével ,,'karcsúsodatt” a hadsereg: két honvédkollégiumot értékesítettek, és felszámolták a nagyatádi dandárt ÍISv Tóth István százados, a Somogy Megyei Hadkiegészítési és Területvédelmi Parancsnokság pályára irányítási főtisztje azt mondja: — Egy évtizede foglalkozom a pályára irányítással. A nyolcvanas évek elejétől jelentősen nőtt a megyében honvédkollégiumiba és tiszthelyettesképző szakközép- iskolába jelentkezők száma. 1986-tól csökkent, s 45—50 körül volt a sízámu'k; az idén már csák 28 fiatal adta be a jelentkézési lapját. Ez is arra utal, hogy vesztett vonzerejéből a katonai hivatás. Raposa Lajos nyugállományú ezredes, a parancsnokság pályára irányítási ta. nácsadója szerint a presztízsveszteség bizonytalanná tette a katonai pályát választani szándékozókat. Ezért kevesebb a jelentkező. 1949 —50-ben a társadalom értékítéletében még az első öt között volt a katonatiszti pálya. 1982-ben már az 50- • 55. helyre került. Oka a nagy arányú elfoglaltság, az alacsony anyagi juttatás. — Nem fizették meg a katonatiszteket, tiszthelyetteseket? — Jövedelmük nem áll arányban a rájuk bízott technikai eszközök értékével, kiképzési és nevelési feladataikkal, a gyakorlatokon és a népgazdaságban végzett munka mennyiségével .Tíz éve egy ütegpa rancsmok majdnem hatezer forintot keresett, és ki tudja, hogy hány százszoros értékekért felelt. — Korábban némi gyermeki romantika és nagy adag szülői befolyásolás is motiválta a pályaválasztás előtt állókat — jegyzi meg Tóth István. — Rendszeres a. kapcsolatunk a megye 29 középfokú tanintézetével és 113 általános iskolájával. Részt vettünk a pályaválasztási napokon és heteken; a fegyveres erők napján technikai bemutatókat, szellemi vetélkedőket tartottunk. így sökan kaptak kedvet a katonai pályához. Meggyőződésem, hogy akit beiskoláztunk, annak nem kell attól tartania, hogy nem lesz kenyere. L. S. VISSZHANG A sérelem minket ért A Somogyi Néplap január 31-i számában megjelent Jó szándék hátulütőkkel című cikket a városi tanács egészségügyi osztály alkalmazásában álló dolgozókkal együtt elfogadni nem tudjuk; nem értünk egyet vele, mert csak az egyik fél véleményét részletezte a cikk írója. A sérelem minket, a mi dolgozóinkat érte, és úgy gondoljuk, hogy részletesebben kellett volna fogl'alkozni a probléma eredendőjével. Nem viszály, ellenségeskedés kiélezése volt a célunk az — egyelőre elmaradt — demonstráció ígéretével. Nem az intézményekben dolgozó kollégáink „káposztájából szerettünk volna jóllakni” úgy, hogy saját káposztánk megmaradjon. „Termésünk” évek óta nagyon szűkös volt, mivel nagyon kevés béremelési lehetőség jutott az alapellátásban dolgozóknak, így a bérelmaradás is nagy. Ezt a lemaradást igyekezett a megyei egészségügyi osztály 1989. július 1-jétől az akkori megyei egészségügyi szakszervezeti szervezettel méltányolni saját hatáskörben. Így a megyében dolgozó alapellátás szakdolgozóinak az ún. „intézeti” szabadkeretből magasabb bérkorrekciót juttatott, mint az intézeti dolgozóknak. A szabadkeretből való juttatással a kialakult bériemaradás bizonyos mértékig való csökkentése volt a célja. Sajnos azt a tényt, hogy az előrehozott béremelés akkor nem hangzott el, nem hangsúlyozták ki és nem írták le a 25 464 1989. számú ügyiratukban. A közös értekezleten jegyzőkönyv nem készült, és az emlékeztetőben nem szerepel a megelőlegezés vagy erre bármilyen utalás. Ilyen egyezség nem volt 1989-ben, és ilyet nem írtunk alá, csak jelenléti ívet, amivel az értekezleten való megjelenésünket igazoltuk. Amennyiben az a korrekció előlegezése volt az ez évi központi „lépcsőzetes” béremelésnek és visszavonásra kerül a bérelmaradás, a bérfeszültség tovább fokozódik azon a területen, ami az egészségügyi alfája és ómegája. A bérek kiemeltségéről beszélnek minden fórumop régóta, de sajnos, ezt mi nem tapasztaljuk, csak a háttérbe szorítást. A közvélemény ilyen egyoldalú tájékoztatása nem korrekt, mivel minden dolgozónk munkája során naponta közvetlenül találkozik a lakossággal. Ebben a feszült, nehéz gazdasági helyzetben nagyon pénzéhesnek tarthatnák így dolgozóinkat, akik jelenleg is becsülettel, hivatástudatból fogaikat összeszorítva dolgoznak. Mivel a korrekció után is alacsonyak voltak az átlagbérek, a városi tanács elnökéhez fordultunk, és kértük, ha lehet, kapjanak segítséget dolgozóink. A tanács testületé kérésünknek helyt adott, és dolgozóinknak béremelésre szavaztak meg egy szerényebb összeget — mert, sajnos, többre nem volt lehetőség — saját forrásból. Az orvosok kivételével a szakdolgozók bére 730, illetve 1230 forinttal fog növekedni, ha a központi bérintézkedésből levonják a korrekcióra adott összeget. Dolgozóink többsége törzsgárdatag, és 20 év feletti munkaviszonnyal rendelkezik. Sajnos, bérük nem bizto- , sít ja az egészségügyi dolgozókhoz méltó szellemi, közéleti és .magánélethez szükséges minimumot, mert komoly anyagi gondok mellett végzik munkájukat. Békés úton szeretnénk elérni, hogy igazságunkat elfogadják, sérelmünket orvosolják, ezért kezdeményeztük a közös tárgyalást, ezért kérünk állásfoglalást a Szociális és Egészségügyi Minisztériumtól, ezért halasztottuk el a demonstrációt. Szanyi Jánosné Csek Istvánná EDDSZ városi alapszervezet BDDSZ városi al’apszervezet titkára titkára
