Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 23. szám

1990. január 27., szombat SOMOGYI NÉPLAP 15 SPORT A közvélemény kitüntetésével LACI BÁCSI JUBILEUMA Vannak cáfolhatatlan té­nyek, amelyek ellen legfel­jebb csak az ember szíve tiltakozhat. Így voltam ma­gam is a minap, amikor egykori csapattársam így köszönt rám az utcán. „Ugye, tudod, hogy a Laci bácsi most tölti be a het- venötödiket?” Nem kellett rákérdeznem, hogy melyik Laci bácsi. Tudtam, hogy egyre gondolunk. Óhatatla­nul is kiszaladt a számon a meglepetés: „Hetvenöt éves?!... Szinte hihetetlen, hisz olyannak látom ma is, mint húsz évvel ezelőtt. Óvatosságom azért nem hagyott el, táncsáztam hát a számot. — Halló, Zádori lakás?... Laci bácsi, hát igaz ez a hetvenöt esztendő? A jól ismert hang a meg­szokott visszafogottságával formálja a választ. — Semmi különös, csak tudod, tegnap este itt vol­tak a gyerekek. A szűk csa­ládi kör..., de nagyon kö­szönöm, hogy te is gondol­tál rám... Azt már szemérmesen el­hallgatja, hogy egykori já­tékosai közül többen is fel­keresték e jeles napon. Alig két órával később immár magam is ott ülök szemben az ünnepelttel, aki e kivételes alkalomból italt vesz elő. Az eltelt három­negyed évszázadra koccin­tunk, mai és jövőbeni egész­ségére kortyintunk egy gyű- szűrevalót. Ezúttal is oly idegenül hat szájánál az italos pohár. Hiába, no, egy kézen meg­számlálhatná, hogy hány­szor emelte fel élete során. A gondos feleség jóvoltá- bó sütemény kerül az asz­talra, no meg az illatos fe­kete. Alig akad a számukra hely. A nagy asztal ugyanis tele fotókkal, okmányokkal. Mert Laci bácsi „készült”, úgy mint élete során min­dig. — Ha ellőbb tudom, hogy jössz, akkor alaposabban utánanéztem volna a dol­goknak — mondja szabad­kozva és zavartan hunyorog, mint egy kisdiák, akit rajt­kapott a tanára, hogy nem tanulta meg a leckét. Amikor arra kérem, hogy gyermekkoráról meséljen, felcsillan a szeme. Élénk kisfiúságot vélek felfedezni benne, amíg a barcsi évek­ről beszél. Kaposváron született ugyan, de a sors hamarosan a Dráva partjára sodorta. Erdélyből származó édesap­ját az első világégés vitte el, őt nem is ismerhette. Aztán egy évtizeddel később az édesanyja is utánament. Hadiárvaként, nevelőszülők­nél nőtt fel, s már az első elemitől vonzódást érzett a sporthoz. Üszott és focizott, s e két sportágtól akkor sem szakadt el, amikor a kaposvári Sommsich gimná­ziumba vezetett az útja. A pécsi egyetemi évekről me­sél, a PSC-ről, amelyben labdarúgó-pályafutását foly­tatta. Aztán, ahogy mondta, hazatért. Zsebében a friss jogászdiplomával Barcson helyezkedett el. És termé­szetesen nem szakította meg barátságát a sporttal. Sőt... Üszóversenyek győztesei kö­zött találjuk a nevét, de azért az „igazi” továbbra is a foci maradt. A BIOK-ban rúgta a labdát, amíg az újabb háború szele most már őt érte utol. Két év munkaszolgálat után a ha­diárvából hadifogoly lett. Az ukrajnai fogolytáborban nem volt labdarúgópálya — ott egyedül a talponmara- dásért folyt a küzdelem ... 1945 november. Hazatérés. Éppen újjáéledőben a bar­csi sport. Nagy-nagy vehe­menciával vetette magát a szervezésbe. Ott bábásko­dott a nyolc szakosztályos vasutasklub beindításánál. A labdarúgó-szakosztály veze­tője, egy ideig edzője, s a klub elnökhelyettese lett. Részle­tesen elmeséli, miként sike­rült egy sérült vagonból la­kályos vasúti kocsit vará­zsolniuk. Ezzel közlekedtek a sportolók mindaddig, amíg a Bp. Lokomotív meg nem irigyelte, majd el nem vette tőlük. Ezekben az években a barcsi ökölvívástól volt hangos az ország. A vidék­bajnokságot nyerő csapat legfényesebb csillagát, Ka- pocsit ő maga kísérte a ta­tai edzőtáborba, amikor a londoni olimpiára készült. Szakértelmét, a sport iránti ragaszkodását a megyeszék­— Voltam a megyei lab­darúgó-szövetség főtitkára, elnöke, az edző és az ifjú­sági bizottság vezetője. Irá­nyítottam a megyei ifjúsági válogatottat. Megszereztem az elsőosztályú játékvezetői minősítést, habár a legfel­sőbb osztályban nem bírás­kodtam, dolgoztam a terü­leti versenybizottságban és kezdettől részt vállaltam a megye edzőképzésében. — Csak ennyi? — kérdem mosolyogva, és ő csodálkoz­va néz rám. — Akkor hadd egészítsem ki a listát — mondom, mert én is készültem. Azt ugyan­is szerényen elhallgatja, hogy ő volt Somogybán az első, aki labdarúgásban a szakedzői minősítést meg­szerezte, nem is éppen fia­talon, ötvenegy éves korá­ban. De hát ezen nincs mit csodálkozni, hiszen az ön­képzést mindig nagyon fon­tosnak tartotta. II-be a Kinizsit, rövidesen így szólt hozzá az egyik vezető: — Laci bácsi, hol­naptól új edzőt szerződte­tünk, rád a legértékesebbet, az utánpótlást bízzuk. És ő nem sértődött meg, nem mondott istenhozzá- dot. Zokszó nélkül ment a fiatalok közé. Hegedűs, Kiss Laci, meg a többiek a meg­mondhatói, hogy milyen szeretettel és gonddal ne­velte őket. Aztán jött a nagy kor­szak, a felemelkedések évei: kinevezték a Rákóczi ügyvezető elnökének. Szak­értelmét, jogi felkészültsé­gét gazdagon kamatoztat­va hihetetlen érdemeket szerzett a csapat NB I-be jutásában. Utánai vonult nyugdíjba. Nem tudom elkerülni a kérdést, amelyet mások is megfogalmaztak már. — Laci bácsi, sokak egy­behangzó véleménye sze­rint, ha azt az energiát, helyen is jól ismerték. Az 1949-ben önállósuló megyei labdarúgó-szövetség alelnö- kévé választotta. Ezekben az években Zádori László ne­vét már nem lehetett elvá­lasztani a barcsi sportélet­től, de rövidesen a megyé- tőll sem. 1951-ben került Kaposvár­ra. Hogy milyen megfonto­lásból mondott istenhozzá- dot a szeretett Dráva-part- nak, arról nem szívesen beszél. — Elégedj meg annyival, hogy a helyi „magas politi­kának” nem tetszettem — mondja rezignáltan és má­ris másra tereli a szót. Nem mondhatni, hogy tárt karokkal várták Kaposvá­ron, noha ismert név volt már az övé sportberkekben. A helyi sport hierarchiájá­nak a falán nem volt köny- nyű rést ütnie. A vasutas labdarúgócsapat edzője lett, de egy évvel később már magasabb osztályban is bi­zalmat szavaztak neki. Az NB II-ben gyengélkedő Ka­posvári Vasasnál ő váltotta föl a távozó Morvay edzőt. Bár ő sem menthette meg az együttest, de a Zádori név már nemcsak a jogász­berkekben csengett jól. Amikor arra kérem, hogy sorolja föl, milyen funkció­kat látott el a megye lab­darúgásában, többször is hátrasimítja ősz haját. — Sorolom — mondja mo­solyogva —, csak győzd je­gyezni. Ugorjunk kissé vissza az időben. A Vasas után a Vörös Meteor csapatát bízták rá, s velük nyert bajnokságot 1956 tavaszán. Ebből a klubból alakult az KMTE, amelyet a legközelebbinek érzett magához. Óhatatlanul szóba kerül az idősebbek által máig sem feledett 1961-es Kini­zsi—KMTE rangadó, ame­lyen az NB II-be való ju­tást dőlt el. A sors torz fintora, hogy akkor (ne ku­tassuk a miértet), éppen az „örök ellenfél”, a Kinizsi kispadján ült. — Életem legfurcsább mérkőzése volt az — mond­ja és arcán látszik, hogy igazán még ma sem tudja helyretenni a dolgokat. Tu­dod, olyan érzés fogott el, mint azt az apát, akinek'a fiai éppen egymás ellen játszanak. Ma is magam előtt látom, amint ti egé­szen összetörve vonultok le a pályáról. Engem, a si­keredzőt öleltek, a magas­ba emeltek. Éreztem, hogy a szemem sarkában meg­jelent egy kis könnycsepp. A körülállók azt hitték, hogy az öröm csalta ki. Egyrészt igen, de ott belül a szívem, az benneteket si­ratott ... Hosszú csend telepedett közénk, de valahogy nekem is jólesett ez a némaság. A keserű pohárból e si­ker után is kortyolnia kel­lett. Hiába vitte föl az NB amit a spor+ba fektetett, a/ ügyvédi pályán pazarolja el, ma a megye egyik leg­gazdagabb embere lehetne. Nem bánta meg? — Nem, nem bántam meg! Sohasem töreked­tem a vagyongyűjtésre. Van egy parányi nyaralóm, ezenkívül egy karikagyűrűm és egy nyakláncom futball- labdás medállal. De akad bőven, amit nem aranyban mérnek. Az emberek tisz­telete és szeretete. Nekem egy séta a Fő utcában órák­ra rúg. Űton-útfélen kö­szöntének, megállítanak, érdeklődnek. De bármerre járjak a megyében, a meg­becsülés ezernyi jelével ta­lálkozom. Tudod, ha erről kellene vagyonnyilatkoza­tot kiállítanom, hát meg­nőne az adóm. A hivatalos elismerés saj­nos, nem tartott lépést e közmegbecsüléssel. Fél év­század sportmunkájáért — nem tudok jobb kifejezést — „kiszúrták” a szemét egy „Testnevelés és sport érde­mes dolgozója” cím ado­mányozásával ... Ennyit és nem többet kapott abban a megyében, ahol válogatás nélkül, gyakorta érdem nél­kül szórták a kormányki­tüntetéseket. Mindezt nem mondom ki hangosan, tu­dom, hogy azonnal tilta­kozna ellene. Így csak csendben restelkedem. Pe­dig nem nekem kellene. De tán éppen e gondodat sugallja zárókérdésemet: — Laci bácsi, hogy látja háromnegyed évszázad táv­latából? Érdemes volt eny- nyit áldozni a sportért ? Megérte? Nem is gondolkodik a vá­laszon. — Én annyj szépet és jót köszönhetek a sportnak, hogy erre csak egyetlen kis szócskával felelhetek: igen. Tudod, ennyi év távlatában eltörpülnek a kudarcok és felnagyítódnak a sikerek. Csodálatos tulajdonsága ez az embernek, hogy szíve­sebben emlékezik a szépre. Ezek éltetnek s tartanak jó egészségben mind a mai napig. Jutási Róbert KOSÁRLABDA NB I Fölényes hazai győzelem Kaposcukor SE— Nagykőrös 105-87 (50-40) Kaposvár, városi sport- csarnok, 900 néző. V.: dr. Páli, Elmauer. Kaposcukor SE: Vojvoda (16), Kristinik (19/6), Mo­nok (13/3), Michalik (18), Gosztonyi (16). Csere: Stic­kel (2), Kovács (8), Nagy (9/3), Stettner (4), Vitári. Edző: Magyar András. A találkozón Michalik sze­rezte az első kosarat. A ha­zai együttes a kezdeti bi­zonytalankodás után mind­jobban belelendült, s az 5-ik percben már 15—6-ra veze­tett. Egy perccel később már 12 pontra nőtt a különbség. Rendkívül gyors volt a já­ték, egymás után hulltak a kosarak. A Nagykőrös meg­próbálta lassítani a játékot, a Kaposcukor leindításaival szemben azonban tehetet­lennek bizonyultak. A fél­idő közepén visszaestek a hazaiak, s a Nagykőrös csa­pata felzárkózott három pontra. Ekkor újra a hazai együttes percei következtek. A csereként pályára lépő Nagy Imre mindjárt egy hárompontos kosárral mu­tatkozott be. Üjból elhúztak a hazaiak, s a félidő 10 pon­tos kaposvári előnnyel zá­rult. , A második játékrész ha­zai kosarakkal kezdődött, s a kaposvári együttes rövid időn belül már 18 ponttal vezetett. A 25. percben tom­bolt a lelátó: szebbnél szebb hazai kosaraknak örülhetett a publikum. Továbbra is a Kaposcukor játszott fölény­ben. A 38. percben újra nagy öröm volt a lelátón. Stickel két varázslatos át­adása után Michalik mind­kétszer zsákolással fejezte be az akciót, s 24 pontra nőtt a két csapat között a különbség. Az utolsó per­cekben a Kaposcukor gár­dája a lelkes közönségének játszott. A hazai együttes maga­biztos győzelmet aratott az időnként durván játszó Nagykőrös csapata ellen. A kaposvári csapatból Kristi­nik, Michalik, Gosztonyi és Vojvoda játszott jól. Az el­lenfél legjobb dobói; Lako­sa (14/6), Molnár (14), Kó- kay (13), Pásztor (12). Fenyő Gábor Teremben a síelők Ha hó nincs, a terem is jó. A kényszer szülte ötlet nyomán kínál mozgás- és, felkészülési lehetőséget a Kaposvári Szabadidő Sí­egylet a tagjainak. A jövő héttől heti két alkalommal a Berzsenyi iskola tornater­mében ■ mozoghatnak, akik ezt igénylik. A síegylet 29- én hétfőn 18 órától várja tagjait a Kilián művelődé­si központban, ahol a rész­letek felől érdeklődhetnek. Egyúttal újabb téli sport­eszközbörzét is tartanak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents