Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-20 / 17. szám

1990. január 20., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET KÖZMŰVELŐDÉS HANGPROBA Az oldalon olvasható összeállítást jó szívvel ajánlja a szerkesztő az olvasók figyelmébe. A napilapkészítés mindennapjaihoz hozzá tarto­zik az új szerzők jelentkezése is. Új szerzők alatt értve azokat, akiknek az írás — a hírlapi műfajoktól függetlenül — még próbálkozás. Mostani szerzőink egyike-másika már „debü­tált" e hasábokon, ám a kezdés, a nekilendülés izgalmas stádiuma még nem múlt el. Viszont abban, amit írtak, amit a szerkesztőségbe küldtek, fölfedezhetők „ama oroszlánkör­mök”, amiért számot tarthatnak az érdeklő­désre, akár tárcáról, vagy riportról van szó. Fogadják szeretettel! T. T. Punok Angéla: Egy kis gyertya is... Engedelmet fogadva ,,Ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal ... égett értük, a láncaikat lerázó, félelemtől megszaba­duló emberekért, a névtelen áldozatokért, a boldogtala­nokért. December 21-én még nem sokat tudtam róluk, csak a vérengzésről, az ártatlan emberek halálhíréről hallot­tam. Utolsó tanítási nap volt. Reggel fogtam otthon egy gyertyát, s az emlékezés, együttérzés kifejezéseként magammal vittem az iskolá­ba. Kis elsőseim mindig ér­deklődéssel figyelik a fekete táskából előbukkanó órai segédeszközöket; így volt ez akkor is. Tudták ugyan, hogy pem tanulunk már, csak játszunk, mesét mon­dunk, azaz karácsonyi han­gulat lesz egész nap, mégis — vagy talán éppen ezért — kíváncsian várták a nagy táska nyitását. Meglepődtek, mikor né­hány kép, játék és könyv után végül kivettem a gyer­tyát, s tartójával az asztal közepére helyeztem. Nem tudták mire vélni a dolgot. Várva a magyarázatot min­denki elcsendesedett. Elmeséltem nekik, hogy van egy ország, ahol az em­berek nem boldogok, nehéz­ségek és örökös félelem kö­zepette élnek. Beszéltem az ott lakó magyarokról, a mo­soly, nélküli gyerekekről is. Majd elmondtam, hogy ezekben a napokban végre valami elkezdődött; fellázadt a nép, de nagyon sokan éle­tükkel fizettek — s bizonyá­ra fizetnek is még — a féle­lem, a sötétség felszámolá­sáért. A gyerekek néma csönd­ben, csillogó szemmel és némi döbbenettel az arcu­kon hallgatták szavaimat. Hirtelenjében (a megha­tottságtól és a vívódástól, hogy valójában mennyit és hogyan mondhatok el az ár­tatlan gyermekeknek) nem tudtam folytatni mondan­dómat, s a beállt percnyi csendet senki sem használ­ta ki pillanatnyi rendetlen­kedésre — mint ahogy más­kor biztosan megtették vol­na... Mielőtt meggyújtottam a gyertyát, megkértem őket, hogy álljanak fel, s amint megpillantják a pislákoló fényt csukják be a szemüket s gondoljanak azokra a gye­rekekre, felnőttekre, akik­nek nem lesz olyan szép és csillogó karácsonyuk, mint nekünk, de talán nemsoká­ra a legértékesebb ajándé­kot, a szabadságot mond­hatják magukénak. Meggyulladt a kis fehér rudacska, beragyogta a sö­tét termet, a tiszta, nyílt lel­keket, s tizenhárom gyer­mekszív egy pillanatra el­küldte szeretetét és aggodal­mát a határon túlra, hogy egy kis reményt, hitet cse­pegtessen az ott élőkbe. A gyertya egész nap égett sok kicsi szempár állandó felügyelete mellett, s hi­szem, hogy nem volt hiába; hogy az a cseppnyi kis láng megcélozta odaát egy ember lelkét, s új erőt adott neki ezekben a szörnyűségesen csodálatos napokban. Az egykori apácák többsége a nyugdíjasok mindennapjait éli. Húsz-huszonöt éves fiata­lokként tettek örök fogadalmat arra, hogy Istennek ajánlják fel önmagukat. Életük alkonyán is végtelen nyugalmat, aláza­tot őriznek lelkűkben. A mindaddig szinte pótolha­tatlanul működő szerzetesren­deket 1950-ben feloszlatta az állam, csupán 4 tanítórendet hagyva. Azok a szakképzett tanítók és ápolók, akik önzetlenül és óriási lelki energiával szolgál­tak munkaterületükön, egyik napról a másikra az utcára kerültek — megválva rendhá­zuktól, közösségüktől —, többnyire nincstelenül. 1989-ben hatálytalanították a rendek feloszlatásáról 1950- ben hozott döntést. — A Felvidékről, Rimaszom­batról származunk — kezdi vallomását a Kaposváron élő két édestestvér, Mária és Irén nővér. — Apácának lenni, a rászorulókon segíteni, ez olyan erős hivatás, hogy csak elkötelezve lehet Vállalni. Az Úr-Jézus választott bennün­ket. Hívott és nem lehetett minket visszatartani... Csak ezt az életutat tudtuk elképzel­ni. Pedig a családban senki nem örült elhatározásunknak. 17 évesen kerültünk — két év különbséggel — az Assisi Szent Ferenc Leányai pozsonyi rendházába. Egy évig posztu- landok — jelöltek — voltunk. Ez szigorú bentlakást jelentett a zárdában. Mint jelölteknek bizonyítanunk kellett, hogy al­kalmasak vagyunk a szerzete­si életre. Ezt követően két esz­tendeig novíciákként készítet­tek fel bennünket elkövetkező hivatásunkra. Szakmailag és erkölcsileg. Ekkor már kórhá­zakba is kitettek bennünket. A rendi élet, az összetartozás — amit közös hitünk kapcsolt össze — boldogsággal töltött el bennünket. Egy nagy család voltunk mindahányan, fiata­lok és idősek egyaránt. A három év letelte után jöhe­tett a beöltözés. Életünk leg­boldogabb napja volt... Az ol­tár előtt adták ránk a fátylat, a szerzetesi ruhát, s a Jézus Krisztussal való jegyesség gyű­rűje is az ujjúnkra került... Fogadalmat tettünk a szegény­ségre, a tisztaságra és az enge­delmességre. — Beöltözés után az érsek­újvári kórházba kerültem, ké­sőbb Budapestre, az Árpád kórházba — folytatta Irén nő­vér. — Én a lehető összes osz­tályt végigjártam, végigápol­tam munkám során. Oda men­tem, ahol a legnagyobb szük­ség volt rám. Szinte mdgállás nélkül dolgoztunk; szabadsá­gunkat, lelki épülésre fordítot­tuk. Reggel negyed ötkor volt ébresztő, munka előtt szent­mise, imaóra, elmélkedés... Délután 1 óráig dolgoztunk, ebéd után fél óra imaóra, aztán visszamentünk az osztályok­ra, este fél hatig. Munkaidő után újra imaórát tartottunk. Alvás alig volt, gyakran vállal­tunk éjszakai ügyeletet. Teljes emberként fordultunk a bete­gekhez, szó szerint szíwel-lé- lekkel gyógyítottunk. Mivel saját családunk nem volt, ezért is tudtuk egész lényün­ket a betegek ápolásának szentelni. — Ahol szükség volt ránk, oda helyeztek bennünket — veszi át a szót Mária nővér. — Előfordult, hogy csak az állo­máson tudtuk meg, hova is kerülünk. Engedelmességet fogadtunk... Öt évig Tatabá­nyán, a fertőző osztályon telje­sítettem szolgálatot; tífuszoso- kat, tüdőbetegeket ápoltam. — Útjaink Diósgyőrben ta­lálkoztak. A háború is ott talált bennünket. Vadonatúj kórhá­zunk szönyegbombázást ka­pott, az épület a főddel lett egyenlő... A rengeteg mozgás- sérültet, a műtött betegeket az utolsó pillanatban még az óvó­helyre tudtuk vinni, de így is maradt még vagy negyven olyan szerencsétlen, akiket cafattá tépett a bomba. A gyógyszereket, a használható ágyakat, matracokat, gyógyá­szati eszközöket megpróbál­tuk kimenteni a romok alól. Egy Diósgyőr környéki bánya­telepre vittük ki a maradékot; ott az óvóhelyen tudtunk ápol­ni, sőt műteni is. Úgy három hét múlva vették be a várost az oroszok. Ketten mentük, nővé­rek, összeszedni a sebesülte­ket — parasztszekérrel... A környező falvak lakói hol éle­lemmel, hol ruhaneművel se­gítettek ki bennünket és a kór­házat. Ezt a megfeszített tem­pót hit nélkül — erős hit nél­kül! — nem lehetett volna ki­bírni. —A mi rendünk volt az utol­só, amelyet feloszlattak. 1950- ben a kórházigazgató tudtára adta rendi elöljárónknak, hogy az ország különböző részein erőszakosan megkezdték a (János első leveléből) szerzetesrendek feloszlatását. Tehát mire ránk került a sor, mi már számítottunk rá. Csak hallgatni kellett róla. Azt mondták, akkor semmi bántó- dásunk nem lesz. Dolgoztunk is egész addig, amíg fel nem szólítottak bennünket, hogy hagyjuk abba, és fel nem ültet­tek mindannyiunkat egy busz­ra. Az meg sem állt velünk Budapestig, az anyaházunkig. Öt-hatszázan voltunk ott a semmi nélkül... — Aztán jöttek leltározni az ávósok. Engem szólítottak fel, hogy az élelmiszerraktárra te­gyem rá a pecsétet. Volt ben­nem annyi bátorság, hogy elle­nálltam, hiszen még élni akar­tunk... És dolgozni! Szeren­csénkre egy jóindulatú kato­nát fogtunk ki, úgy látszik, a szívére beszéltem, mert nem pecsételték le a raktárai. — Ezek után az anyahá­zunkban kaptunk még annyi felszerelést, hogy létezni tud­tunk. Nem sokkal később — 50-től 51-ig — családokhoz kerültünk, és ott gyermekne­veléssel foglalkoztunk. — Bennünket, apácákat nyilvántartott a minisztérium. Az állam és az egyház meg­egyezett, hogy bizonyos idő múlva a nővérek elhelyezked­hetnek. A kórházakban kevés volt az ápolószemélyzet, így mi is viszonylag gyorsan kaptunk munkát. Pedig az akkori párt­vezetés olyan vádakkal illette a szerzeteseket, hogy azok nap- lopó, dologtalan életmódot folytatnak. Bennünket, akik napjaink nagy részét elesettek, nyomorékok istápolásával töl­töttük! Egyikünk Budapestre, másikunk Kaposvárra került. Én azóta, 1951 óta élek itt, Irén nővérem pedig 1959-ben jött utánam. — Lelkileg össze voltunk tör­ve, de azért nem estünk két­ségbe. Ahogy a Jóisten akarja, minden úgy lesz! — ez vezérelt bennünket. Nekünk, nővérek­nek szerencsénk volt, mert ugyanabban a munkakörben maradhattunk, mint amiben korábban voltunk. A tanító­rendek nehezebb helyzetbe ke­rültek. Sokuknak a meggyőző­désüket kellett volna feladni ahhoz, hogy elhelyezkedhes­senek. Ennek megtagadásával meghurcoltatások, fizikai munka, sőt börtönévek vártak rájuk. — A mi munkánkat teljes lelkiismerettel szabad csak Paál Ildikó riportja végezni. Elesett embertársain­kat a legnagyobb,szakmai hoz­záértéssel és szeretettel kell szolgálni. Lelki szükségletük kielégítésében is mellettük áll­tunk. Eleinte ez itt, Kaposvá­ron okozott is némi problémát, néhány évig szigorúan vették, ha a betegekhez papot hívat­tunk. A templomban is kihir­dették, hogy ha valaki súlyos állapotban kerül a kórházba, a hozzátartozók gondoskodja­nak papról, mert hivatalos úton egyházi képviselő nem mehetett be az épületbe. Jó pár év múlva — 1959—60 körül — kicsit enyhült a helyzet. Akkoriban történt, hogy ka­rácsony táján szóltak nekem a betegek, hogy szeretnék elvé­gezni a karácsonyi gyónást és áldozást. Én nem mondtam senkinek, hogy ki vagyok, de valahogy megérezték, és bizal­mukba fogadtak. Szóltak, hogy .Mária nővér, legyen szí­ves intézkedni; ha lehet, meg­gyónnánk”. A gyógyuláshoz testi-lelki segítség kell, ezt mindig szem előtt kell tartania annak, aki betegekkel foglalkozik. A test és a lélek kölcsönösen hatnák egymásra, ezért mi is nagyon fontosnak tartottuk a lelki épülést a gyógyszeres kezelés mellett. Bele is egyezett az igazgató a karácsonyi gyónás megtartá­sába. Megérkezett a pap civil ruhában, és a kilences kórte­remben felkereshette, aki akarta. Ebből egy kis kellemet­lenségem is lett; valahogy meg­tudták, hogy az én kezem is benne volt a dologban. Híva­tott is a párttitkár. ,,Nem kell megijedni, Mária nővér, nekem jelentették, mi történt, így köte­lességem foglalkozni vele" — kezdte. Azt válaszoltam, hogy én propagandát nem csinálok belőle, de a betegek kérték, én pedig segítettem. Meglepeté­semre közölte, hogy ,,Igaza van, nővér; ezután is csinál­hatja, csak ne hangoztassa. ” — Közel negyven év után örömmel hallottuk, hogy újra működhetnek majd a rendhá­zak. A mi anyaházunk Buda­pesten szintén életre kelt. Csak egy a baj: az eltelt időben nem volt utánpótlás. Itt va­gyunk öregen, betegen, az As­sisi Szent Ferenc Leányai szétszóródtak a világban... Am "ha még egyszer kezdenénk, ugyanezen az úton mennénk. Szellők szárnyán A kis pók szokásos őrhelyén gullasztott. Fázósan, összehúzódva méla tekintettel nézett a semmibe. Nem érdekelte a hálója sem, pedig máskor minden rezdülését fi­gyelte. Pedig micsoda remek hálója van. A környéken senkiét sem lehet még csak hozzá hasonlítani sem. Büszke is volt rá fenemód. Nem is túl sűrű — mert akkor nagyon feltűnő — nem is nagyon ritka, mert akkor elrepülnek közte a delikven­sek. Aztán a háló elhelyezésére is gondo­san ügyelt. Fent, az eresz alatt senki sem tépte, szaggatta le, nem volt útjába senki­nek, ami egyik fő szempont. A másik meg az, hogy a szárnyas rovamépség lassan repülve szinte véletlenül kerüljön bele. Mint mindennek, ennek is megvannak a maga fortélyai és aki nem figyelt hálószö­vés-órán, az úgy Járt, mint Rumi, a szom­szédja, aki az almafa és a kerítés közé fe­szített egy jókora hálót. Pedig tanulhatta, hogy ilyen helyen úgy zúgnak el a szár­nyas reggelik, ebédek, hogy azt rossz hall­gatni Az acéldarázsnak is — aki a pókhá­lók réme — arra visz a mindennapi útja, hogy a verébről a fecskéről ne is beszéljek. Ennek a felelőtlenségnek aztán meg is lett az eredménye. Ahány vendég, annyi lyuk a hálón. Nem győzte toldani fokozni a ren­geteg hiányosságot. A végén pedig Ficseri a fecske, aki éppen egy kövér legyet üldö­zött, úgy átrepült rajta, mintha nem is lett volna. Amire Rumi rémülten rohant ki a kéreg alatti repedésből Ereiben majdnem megfagyott a vér. Remekművének mara­dékát ide-oda lengette a szél. Jóformán alig maradt belőle. Pedig nincs öt perce, hogy megfoltoztam — mondta keserűen, szinte lemondóan. Másnapra csak a hűlt helyét találták. Felköltözött a padlásra, ahol — köztünk legyen mondva — a mo­lyon kívül a bogár se jár. Ilyen és hasonló előzmények után nem is lehet csodálkozni azon, hogy a pókhöl­gyeknek mindig a mi kis barátunk hálója körül vezetett el cShltjuk. Arra jártak haj­nali harmatért, virágpor-festékért, szú- porért, meg ami az ilyen eladósorban levő hqjadonoknak éppen kell Persze anélkül egyikük sem ment el hogy illegve-billegve valami szépet, hízelgőt ne mondott volna. Hogy te milyen ügyes vagy! Gyönyörű há­lód van. Hogy tele van... Ami persze mind igaz volt, és valljuk meg, kinek nem esik jól egy kis dicséret... Egy darabig szórakoztatták ezek az udvarlások, aztán mikor már az jött, hogy de szép hosszú lábaid vannak, dühbe gu­rult, és elzavarta az egész gyülekezetei. Még a keresztesék lányát is, pedig az elő­kelő család. Különben is, már késő van a peterakáshoz — morfondírozott —, meg ráérek, majd jövőre. Pár napig nyugodtan élte megszokott hétköznapjait. Nem zavar­ta senkt Hálója csak úgy roskadozott a te­mérdek finom falattól Alig győzte őket le­kötözni, ártalmatlanná tenni Egyszer csak valami furcsa érzés tört rá; nem érdekelte semmi, csak nézett-nézett a semmibe, és emlékezett. A nagyapja me­sélt neki nagy utazásokról, fenn a szellők szárnyán, ahonnan az egész világot látni Idegen tájakról, óriási pókrokonokról, meg sok egyébről.. Gondolatai visszatértek a jelenbe. Vé­gignézett addigi birodalmán. A szúette ge­rendán, a málló vakolaton, a zöldre festett csatornán és a gerendára akasztott papri- kafűzéreken. Aztán elindult egyenest, fel a tetőre. Az öreg mohos cserépen első lábai­ra állt, potrohút feltartotta az égnek, és csak engedte, engedte a fonalát a szélre bízva. Az pedig felkapta, húzta, lobogtatta, egyre magasabbra vitte. Amikor már alig tudta magát tartani elengedte a mohát. Megkapaszkodott a fonalban és vitette magát a széllel föl — egyre magasabbra. Mikor a szederfajölé ért, visszakiálltotb — Szervusztok! Szervusztok! Ficseri a fecske még egy darabig látta imbolygó utasát a szélnek, aztán ő is szem elöl tévesztette, pedig neki híres jó szeme van. Történt ez a szűz havának huszadik napján. Jani-mród Morzsányi idő Újra csak felzúgott a bá­gyadt, öblös, nyugalmat adó és emlékeket előcsalogató esti harangszó... Ülök a dí­ványon, háttal az ablaknak — amely résnyire nyitva állt —, s így kristálytisztán hal­lom e lágy, szívet körülölelő, meleg bimbamozást. Ugyan leköt olvasmányom, mégis másra fülelek. Egy belső hangra, melyet mindunta­lan életre kelt bennem ez az áhítatos kongás. Egy kedves város... gyer­mek-énem... rózsaillat egy tágas udvaron; árnyas, ha­talmas szobák, hol sötéte­déskor ,,a szekrény mögött megbújó rémek" ellen lam- pafennyel védekeztem. Ko­E ott, régi kanapé, hátulgom- olós koromhoz méretezett, alacsony, selyemkárpitos fotelok, faragott asztalláb... Nagyanyám szép keze, hosz- szú ujjai az ovális zöldköves gyűrűvel, az esti séták, néni­kéin mindig sugárzó vidám­sága. Egy kedves domboldal, amellyel apró termetem ro­hanva birkózott meg; útköz­ben meg nem feledkezve a kerítéseken csábítóan felém hajló orgonákról. Fénycsí­kok a lehúzott redőny bordái között, ócska, régi roller, a mesés kajszifa ága, amely aggokhoz méltó türelemmel bírta csimpaszkodásomat. Egy öreg sublót felejthetet­len kincseivel... Sírós hangú nagyapám, mindig fáradt, elesett nagyanyám. Hol vagytok? Merre a kép­zelet rejtett csigaházában? Sírni szeretnék... Tudom, a ti otthonotok már nem ez a vétkektől terhes golyóbis; mégis, azt szeretném, ha csupán egy morzsányi időt szentelnétek e vissza nem térő pillanatnak, s ti is meg- éreznétek e harangzúgás­ban a rég és már visszahoz- hatatlanul eltűnt kor ánda- lítóan édes muzsikáját. L. Pálos Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents