Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-22 / 303. szám
1989. december 22., péntek SOMOGYI NÉPLAP 9 KISKARÁCSONY Hüvelyk Matyi Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg házaspár. Mindig azon kérték az istent, hogy legyen nekik gyerekük. Az ember már görnyedten járt. Volt neki négy ökre. Elment szántani. Az asszony csak imádkozott, hogy csak akkora kis gyereke lenne, mint a hüvelykujja. Egyszer valaki benéz az ajtón. Beköszön: — Adjon isten, édesanyám. Azt mondja az asszony: — Hát te kinek a fia vagy? — Nem maga kért engem, hogy csak akkora kisfia legyen, mint a hüvelykujja? Én vagyok, a Hüvelyk Matyi! Hát az édesapám hol van? — Elment szántani az ökrökkel — felelte az asszony. — Elviszed utána az ebédet, fiam? — Elviszem, bizony. Az asszony belerakta az ebédet egy lábosba, madzagot kötött a lábas fülére, és húzta magával a gyerek. Egy lovaskocsi haladt az úton. Arra felült hátul. Meglátta az apját, hogy a négy ökörrel szántogat. Mikor odaért, úgy leszállt a kocsiról, hogy a kocsis sem vette észre. — Adjon isten, édesapám! Ránéz az öreg: —Adjon isten, édes fiam, hát kinek a fia vagy te? — Magának! — Nekem?! — Hát nem azon imádkoztak, hogy csak akkora fiuk legyen, mint a hüvelykujja? Én vagyok az! — Jól van, elfogadlak fiamnak. Hanem, nagyon éhes vagyok. — Meghoztam az ebédet! Kipakolt neki Hüvelyk Matyi. Az öreg leült enni, ő meg beleült az ökör fülébe. Olyan szépen énekelt: — „Szilaj ökrömnek szarva nem fér az istállóba, kispacsirta azt füttyenti az ágon"... — dúdolta. Arra ment egy tudós. Hallgatózik. Hát nem lát senkit. Az öregember eszik, az ökrök szántanak, mert a gyerek az ökör füléből kormányozta őket. Azt mondja a tudós: — Öregapám, honnan jön ez a hang? — Az én fiam, a Hüvelyk Matyi! — Hol van? — Bent ül az ökör fülében. — Jaj, nem adná nekem ezt a Hüvelyk Matyit? Megszólal Hüvelyk Matyi: — Csak adjon el édesapám, visszajövök én magához, majd hozom a sok pénzt. — Miért, hová akarja vinni? —Tudja, kihirdette a király— mondta a tudós —, hogy a lánya soha nem nevet. Es egy aranygyűrű van az ujján. Aki azt az aranygyűrűt lehúzza az ujjáról, és megnevetteti, annak adja feleségül. — De te kicsiny vagy, mint a hüvelykujjam — szólt közbe az öreg. — Nem baj, csak adjon el. Jó pénzért eladta. Még este sem lett, a tudós már odaért a király palotájához. A kisasszony csak ült kint a tornácon, semmi sem érdekelte. — Tudós bácsi — mondja Hüvelyk Matyi —, vegyen elő engem. Tegyen a királylány tenyerére. De másként hozzám ne nyúljon. Mikor rátette a tenyerére, a királykisasszony fölugrott, na- gyott nevetett és lehúzta az ujjáról a gyűrűt. Bement a király. Hallotta, hogy nevetett a kisasszony, és a gyűrűt lehúzták az ujjáról. Látja Matyit. — Neked nem adom oda a lányomat, mert te mekkora vagy csak? Te nem lehetsz király! — Nem baj, ha nem adja, csak annak a tudósnak adja oda. Odaadta neki a király, megtartották a lakodalmat. Hüvelyk Matyi pedig felült egy farkas hátára. Elkezdett kiabálni, ha embereket látott: — Emberek! Jön a farkas! Emberek, vigyázzanak, itt a farkas! Mikor hazaértek, az apja már otthon volt. — Édesapám, megjöttem, nézze, elhoztam a királylány gyűrűjét, de nem adták oda nekem feleségül. Azt mondta a király, hogy mivel megnevettettem a lányát, annyi pénzt küld — felírta a címünket —, hogy örök életünkben nem kell dolgozni. Még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Mese, mese, meskete... Száll fölfelé az emlékezés kútjá- ból szüleim hangja, amint esténként az ágyamnál ülve álomba ringattak cukros tejnél édesebb meséjükkel. Negyven év után most Győri Mihálynét hallgatom a pattogó tűz mellett. Somogyudvarhelyen, de még a környékén sincs nevezetesebb nála, aki mesélő kedvét nemcsak unokáival osztja meg, hanem a falu minden apróságát képes megörvendeztetni. Azidén, augusztus 20-án a Népművészet mestere kitüntetést vette át annak megbecsülése jeléül, hogy híven őrzi a hagyományokat. Rózsika néni nemcsak mesélni szeret, hanem kukoricacsuhéból képes elővarázsolni az erdő állatait, Jancsit és Juliskát, és még ki tudja, mi mindent. A minap magnetofonszalagra rögzítettem három meséjét. Ezeket adjuk most közre. Horányi Barna A kék gatyás gyerek Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hat-éves, kék gatyás kisgyerek. Olyan ördöngös volt, hogy annak párja nem akadt. Mindig a mezőt, meg az erdőt rótta. Egyszer az anyja megpiron- gatta: — Te, édes fiam, neked már iskolába kellene menni. Nem szólt a gyerek egy szót sem, másnap újra kiment az erdőre, de eltévedt. Né- zegelődött, s látott egy nagy, nagy, vastag fát. Annak a vastag fának volt egy vastag ága, azon volt egy nagy lyuk. Ki-bejártak a madarak. Nézi, nézi őket. Gondolta magában, kiszedi valamennyit és megnézi, még mi van abban a likban. Mit látott? Hat csűrseregélyfiókát. Mit tegyen? Ha a földre ledobálja őket, elrepülnek, ha az ölibe rakja, akkor megfulladnak. A fiú a kék gatyája párkályába aggatta föl a fejüket. Megfordult, hogy lejön a fáról, mert már nagyon szédült. Mit csináljon, hem tud lejönni. Abban a pillanatban megjelent a csűrseregélypapa meg a mama. Kiabáltak, csürrögtek. Röpüljetek, röpüljetek! Vitték a madarak erdőn, mezőn, tűzön, vízen át a kisfiút, míg egy tenger fölé értek. A tenger közepében mostak az asszonyok. Az egyik asszony felnézett, s elkezdett kiabálni: ■—Asszonyok, gyün a sárkány! Asszonyok, repül a sárkány! Mind felnéztek. A ruha a kezükben volt, s elkezdtek integetni. — Távozz, sárkány! Távozz, sárkány! A hatéves, kék gatyás gyerek azt értette: - Tágíts a gatyán, tágíts a gatyán! Megtágította a gatyáját, a csűrseregélyek meg elrepültek. A fiú beleesett a tengerbe. Az asszonyok mind elszaladtak, csak a sok ruha maradt ott. Mit csináljon, mit csináljon á gyerek? Ösz-szeszedte az asszonyok ruháját, kiúszott a tengerből. Mikor kiment, akkor kezdett el gondolkodni. Nem jól hallotta az asszonyok kiabálását, mert ha nem tágít a gatyáján, akkor nem ésik a tengerbe, a csűrseregélyek sem repültek volna el, s ha azok el nem repülnek, akkor még azok húsából is ettünk volna. Aki nem hiszi, repüljön utánuk. A bűvös vadász Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bűvös vadász. Volt neki egy igen kedves barátja. Elmentek együtt vadászni. A bűvös vadász az úton eldobta a zsebkendőjét, úgy, hogy a barátja nem vette észre. A zsebkendő nyúllá változott. Mindjárt haza is vitte. A barátja nem tudott még sose nyulat lőni. Kérte, könyörgött neki: — Drága barátom, taníts meg engem is, hogyan lehet nyulat lőni. Ő gondolkodik: — Na jó, elmondom a titkát. Adok neked egy puskát és hozd vissza énhozzám, s hozzál búzát, kukoricát, rozsot. A templomba, amikor elmész áldozni, vedd ki az ostyát a szádból, azt is hozd el. El is vitte. Na, mikor megint kimentek vadászni, eléjük ment egy gyönyörű nyúl. Azt mondta a bűvös vadász: — Ezt most ne lődd agyon, hanem karácsony éjjel, amikor elharangozzák az éjféli misére az elsőt, akkor indulj el a temető árkában szerencsét próbálni. Igen szikrázó hideg volt. A bűvös vadász barátja elindult a lesbe, már elharangozták a másodikat, amikor ,iegyszer látja ám, hogy az erdő felől egy nyúl szalad felé. De nem úgy futott, mint egy nyúl, hanem úgy bukfenceit. Odaért a vadász elejbe, s leült. Az meg ráfogta a puskát, hogy agyonlövi. A nyúl felemelte az egyik lábát, hogy ne lője agyon. Akkor a puskát leeresztette. Megint ráfogta, hogy lelövi, ekkor mind a két lábát felemelte a nyúl, hogy ne lője le. Megkondult az éjféli harangszó. A nyúl megfordult, visszament, ahonnan jött. A vadász annyira megijedt, hogy hazaszaladt. Hét hétig rázta a hideg. — Mi van, barátom? — kérdezte tőle a bűvös vadász. —Jaj, ne is mondj semmit. Mikor a 11 órát elharangozták, még semmi sem jött. Hanem, amikor közeledett az éjfél, akkor jött kelet felől egy nyúl, és leült. Ráfogtam apuskát, hogy lelövöm. Erre felemelte a lábát, én meg leeresztettem a puskát. Újból ráfogtam, és mindkét lábát felemelte, és azt mondta: — Ne lőj agyon. Annyira megijedtem, hogy azóta ráz a hideg. — Köszönheted az élő istenednek, hogy nem lőtted agyon a nyulat, mert az őrző angyalodat lőtted volna le— felelte a bűvös vadász. Erre a hideg elhagyta, nem rázta tovább a barátját. Jó barátok maradtak. Talán még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
