Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-22 / 303. szám

1989. december 22., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 KISKARÁCSONY Gyermekkorom karácsonyai Marcipánkulcs acélzárhoz Rövidesen itt van karácsony. Karácsony a maga fényessé­gével, kedves melegével, sze­líd, ünnepi hangulatával. A ka­rácsony, melyet lázas türel­metlenséggel vártunk gyer­mekkorunkban és amelyet fel­nőttkorunkban is örömmel kö­szöntünk, mert a csillogó fe­nyőgallyak alatt szeretteink örömében is gyönyörködhe­tünk. Az események egész so­rát idézik fel emlékezetemben a szülői háznál eltöltött kará­csonyok, melyek a családi együvé tartozás hatalmas ere­jét is jelentették. Mi, gyermekek már decem­ber első napjaiban nagy vára­kozással tekintettünk az ünne­pek elé. Ilyenkorra már rend­szerint leesett az első puha hó, és bársonyszőnyeggel fedte be az utcákat. Az ablakokra finom jégvirágokkal díszített orna- mentumokat rajzolt a hideg. Amikor a decemberi adventi hajnali misékre baktattunk ösz- szehúzódva, a házak ablakai­ból kiszűrődő fény jelezte, hogy ott is készülődnek. Az udvarok­ból kihallatszó sivítás vagy a fellobbanó szalma lángja pedig arról árulkodott, hogy disznó­vágás van. Ha erre a szomszé­doknál, rokonoknál került sor, akkor rendszerint mi is ott sü- .rögtünk-forogtunk a perzselő körül, és szalma csomókból külön kis tüzeket raktunk, ame­lyekben a sertésekről lehúzott körmöket sütögettük. Délután­ra pedig már megérkezett a kóstoló, és jólesett az abalében főtt kukoricakása, a hurka vagy a friss tepertő. Iskola után, dél­utánonként — ha leckénkkel végeztünk — szánkózni men­tünk a falu végén levő ereszke- dőre. Esténként pedig készít- gettük a karácsonyi ajándéko­kat a szülőknek, testvéreknek, rokonoknak. Egy-két héttel az ünnepek előtt már kialakítottuk a karácsonyi köszöntő csopor­tokat, hármas-négyes együt­tesbe verődve gyakoroltuk a szebbnél szebb énekeket, a Mennyből az angyalt, a Csor­dapásztorokat... így köszöntött ránk, sokszor már csikorgó hidegben decem­ber 24-e, a szenteste. Alig vár­tuk, hogy megkapjuk az ebé­dünket, és máris elindultunk a nyakunkba akasztott vászon­tarisznyával — amelybe az ajándékok kerültek — köszön­tő kőrútunkra. A saját utcánk­ban minden házhoz bekopog­tattunk: Dicsértessék a Jézus Krisztus, karácsonyt járunk, elmondhatjuk-e? A válasz: Csak mondjátok! Ekkor rázen­dítettünk a karácsonyi dalra. Ha a háznál már más köszöntő csoportok megelőztek bennün­ket, akkor nem engedték vé­gigénekelni az összes strófát, általában csak az elsőt. Mi persze örültünk, mert hama­rabb mehettünk a szomszéd házba. Megköszönték jókíván­ságainkat és átadta a háziasz- szony az ajándékot: almát, diót, friss aprósüteményt, né­hány helyen pár fillér is a tarisz­nyánkba került. Ha az utcánkat végigjártuk, akkor még elmen­tünk a más utcákban lakó roko­nokhoz is. Ott gazdagabb aján­dékkal viszonozták köszöntőn­ket. Aztán dolgunk végeztével siettünk haza, elosztottuk a ta­risznyánkba került ajándéko­kat. Amíg a falut jártuk, addig ott­hon a szülők is elkészültek a fenyőfa díszítésével és az ajándékok is mellé kerültek. Azzal vártak bennünket, hogy nálunk járt már a kis Jézuska, amíg mi köszönteni voltunk. Ebben már úgy másodikos­harmadikos korunkban nem nagyon hittünk, de úgy tettünk, mintha elhinnénk a Mennyből az angyalok kíséretében érke­ző Jézuskát, hadd örüljenek neki a szülők. Amikor aztán meggyújtották a fán a gyertyá­kat és a csillagszórókat, akkor a csengő hangja jelezte, hogy bemehetünk a szobába. Áhí­tattal álltuk körbe a csodálatos karácsonyfát és énekeltük szü­léinkkel együtt a Mennyből az angyalt. Utána alig vártuk, hogy birtokba vehessük az ajándékokat. Ezek közvetlen a háborút megelőző vagy alatti évek voltak, így az ajándékok is meglehetősen szerények, leg­többször házilag készítettek voltak. Kaptunk egy mesés­könyvet, esetleg társasjátékot, aztán bontott fonalból készült pulóvert, kesztyűt, zoknit. Eny- nyire futotta akkor, nem többre, mégis nagy volt az öröm. Aztán jött az ünnepi vacsora, érre az időpontra nagyszüleink is meg­érkeztek és együtt vacsoráz­tunk. Az éjféli miséig tartó időt a felnőttek beszélgetéssel, teáz- gatással töltötték, mi pedig rendszerint társasjátékkal ütöt­tük el a várakozás óráit. Karácsony első és második napja az ebéd utáni szomszé­dolásé, a rokonok látogatásáé volt. Ebéd után útra keltünk, hogy náluk is megnézzük a karácsonyfát, és a feslős ka­lácsból, kuglófból, tejeskávé­ból álló uzsonnánkat is elfo­gyasszuk. A karácsony azóta is a csalá­di együttlét ünnepe, hatalmas ereje van. Senki sem tud sza­badulni a bűvös varázs alól, amelyet a feldíszített fenyő, vagy akár csak egy fenyőág és néhány szál gyertya, csil­lagszóró hint szét maga körül. Dorcsi Sándor Karácsony van. A sok kikiál­tott, visszavont, újraértelme­zett ünnep után végre egy, amely úgy fest, válságjelek nél­kül, békés nyugalommal várja megünneplésének napját. Áz év végére csak maradt egy nap, amely nem a múlt fölboly- dult utcáin játszódik, és hála Istennek, nem is ott ünnepük. Végre valami, ami otthon, sőt bennem dől el, és amitől nem tartok, hanem vágyom azt újra és újra átélni. Ünnep, ami nem sötét rejtőzködésre, hanem fel­fedés után vágyódó titkokkal van teli. Egy olyan, melynek legalább a megtartásában eu­rópaiak maradtunk, és lassan talán tartalmában is azzá vá­lunk. Mert mitha fakulnának a fe­nyőfaünnepeket szervező el­mék lényegtelent lényegessel összekeverő örökzöld ötletei. Bár ceremoniális izgalmaikban még ezek is egyetemesek. Hi­szen mindnyájan (?) ismerjük az adás mély, tisztító örömét, a sülő bejgli illatát, vagy a szo­rongását: miként sikerül hitele­sen lelkesedni majd, ha az úgy várt csomagbontás végén zsebkendő és nejlon zokni ke­rül elő. Persze még ezek is mind csupán kellékek, amik esetleg úri pompájukban is szegényesek, ha főszerepet kapnak. A karácsony igazi iz­galma másnak szól. Vajon si­kerül-e megérezni, meglátni, netán kimondani legalább csa­ládunkban azt, hogy szüksé­günk van egymásra, szüksé­günk van szeretetre és meg­bocsátásra. Egyre többen azonban már pusztán csak az esélyért küzdenek! Míg az csupán bosszantó, hogy kétezer éves ünnep tar­talmát és nevét keresni kell, de az már ijesztő, hogy sok ember már a helyét sem találja! Közösség nélkül nincs meg­érezhető szándék, megfejteni való tekintet vagy legalább egy félreérthető szó. Mert sok csa­lád kemencéje „Hol hit, ott sze­retet...” híján a sokszor alko­hollal fűtött, vacogó szükség­ben megrepedt. Hideg, széte­sett garzonház-darabjait egyre több teherautó hordja ki csúf halmokba a városok szélére. Az ünnepben nehéz képek nyomasztanak: a meglátoga­tás helyet kívánó karácsonyá­ban szűkös, helytelen életek vagy másnak állított, de*hosz- szú várakozásban koszorú- szagúvá lett fák alatt felbontat­lan ajándékok. Miféle ünnepek és miféle erő kényszerít nyakunkba betelje­sülést oly ritkán hozó vágya­kat? Miért fogunk hozzá évről- évre olyan célokhoz, amiket tartani sokszor a két nap is nehéz. Talán csak a többi 363 nap gúnyos kontrasztjaként segíti láthatóvá tenni farkastör­vényeink képmutató kontúr­jait? Esetleg évszázadok této­va kísérlete arra, hogy ős-em- berségünk felejtésnek kitett szavait, mozdulatait néha el­gyakoroljuk? Rész- és üres ünnepélmények ezek, amikre pár nap múlva már csak a fel­borult poharak foltjai emlékez­tetnek. A teljeset végre! Mert a reá­list nézve már annyiszor adtuk alább. Vajon tényleg lehetetlen újjászületnünk, haragtól, bosz- szúságtól megöregedett, büsz­ke tartásban meggörnyedt lel­kűnkből? Tényleg utópia szűk emberségünkben őszinte he­lyet készítenünk egymásnak, vagy felismerni elvetett re­ménységekben megindult mozdulatokból a meglátogatás vágyát? Kulcsaink lassan csak zárni tudnak, pedig a megynílás és a meglátogatás lehetősége már régen megszületett! Kurdi Péter Betlehemi Csillag „Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom?" — újra felcsendül a ked­ves kis dalocska, melyet annak idején gyer­mekésszel először felértem. Azóta sokszor fordult e vén, szakállas, csalfa idő, amely éveket számlál, s rak egy­másra bút, örömet egyaránt. Sosem feledem azt a drága, pöfékelő fekete jószágot — néhai zakatolását még ma is áldja szívem—, amely apró termetem elé varázsolta kis állomásun­kon puha mosolyú, ölelő korú, édes nagya­nyámat. Még ma is — ha kigyúl a fény a tündéri karácsonyfán —, régi hangulatok, ünnepi mámorok ize tolul a számba, s szemeimet elködösíti a szeretet ünnepének hajdani varázsa, melynek érzésére Édesanyám taní­tott egykoron. Igen! Egy érzést is lehet taní­tani, tudatosítani az emberben, sőt elmélyí­teni, hogy az örökre fogó tintaként ivódjon belénk. Belénk, emberekbe, a homo sa­piensbe, aki — állítólag — különbözik más élőlényektől. Miben? Ő gondolkodik, ö érez — mondják ránk... No, csak tartsunk némi vizsgálatot! Valóban mindig így állunk? Nem, senki ne higgye, hogy magamat kivé­telként kezelem, s most holmi prófétaságra vetemedem. Nem, embertársaim! Holnap még nem lesz özönvíz, de még csak az egyip­tomi csapásokat sem kell úgy, olyanformán elszenvednünk, mint hajdanán... Nem. Az élet nem ily’ egyszerű, hogy ismé­telje önmagát, s — tanulmányozva a Bibliát — újra félhessünk a sáskától, békától örök sötéttől és más undokságtól. Isten érti az embert. Jobban, mint gondol­nánk. Ő tudja az úgynevezett modem em­ber legnagyobb álmát, s ismeri annak min­den mocskát. Ő ott jutalmaz, ahol nem vár­ják, és ott vesz el, hol a Mindent vágyják... De sokszor bántja, csépeli ember a társát, hol szóval, hol tettekkel, s ilyenkor senki sem gondol Reá, az Ember Fiára, aki azon a bizonyos kalácssütő, ajándékosztó, szent- séges éjen látta meg először a Holdat, amint az játszi fényével sugározá be édesanyja boldog mosolyát. Mily szép is lenne, Istenem, ha minden éjünk ilyen titokzatosan gyönyörű lenne, s mi itt, e sárgolyón mindnyájan megérezhet- nénk ama fehér bari, s nehéztőgyü tehénke szerető leheletét, melynek párája egy pará­nyi, de legnagyobb szív apró dobbanásait vigyázta: és soha-soha nem vétenénk szem elől a legszebb utat, a SZERETET útját bea­ranyozó Betlehemi Csillagot. L. Pálos Éva Anyai nagyszüleimnek hat gyermekük született. Három fiú és három lány. Sorendben is így következtek egymás után, előbb a fiúk, aztán a lányok. Keresztanyám a lányok között középsőként látta meg a napvilágot, és lány is maradt egész életében. Nem ment férjhez, ponto­sabban nem vitték férjhez. Hogy miért? Nem volt szép lány, így kapós sem, de egyedüli oknak ez sem mond­ható. Sok kevésbé szép lány, sót kife­jezetten csúnya is talál férjet magá­nak, míg tündérszépek maradnak pártában. Keresztanyámnak is akadt kérője, egy jegyzőt emleget a családi szájhagyomány, de az meg neki nem tetszett. Márpedig, ha nem tetszett, akkor jogában áll visszautasítani, csak éppen ezzel a tulajdonképpeni egyedüli lehetőséget is elszalasztot­tá. Egy olyan kisközségben, mint Korcsa, ahol hosszú évtizedekig volt református pap a nagyapám, bizony nem nagy számban futkároznak a paplányokhoz méltó fiatalemberek. Egy-egy beosztott segédlelkész, facér tanító, jegyző, és nincs tovább. Külö­nösen akkor nincs tovább, ha a lányo­kat nem viszik világot látni, hogy szélesebb körben nézhessenek körül. Csakhogy a világlátáshoz pénz is kellett, abban pedig a hatgyermekes korcsai pap nemigen bővelkedett. Elég volt a fiúkat taníttatni. Matyu néném is csak nagy könyörgésre vé­gezhette el a tanítóképzőt. Anyám férjhezmenetele után nem sokkal nagyapám is nyugdíjba ment. Tiszalucra, a szülőfalumba költöztek ók is, vettek egy kis házat a parókia közelében. Kisgyermekként naponta ingáztam a két „támaszpont" között, hol anyám, hol meg keresztanyám kezét fogva. Emlékfoszlányaimban most is felködlik akkori arca, mesét olvasni látom, kicsit hunyorgó, rö­vidlátó szemével mélyen a könyv fölé hajolva, látom séta közben, ahogy megyünk a boltba kockasajtot venni, és látom, amint magához ölelve véd csínytevéseim után a szülői szigor­tól. Egyszer azt is kilestem a kulcs­lyukon — nagyobb gyerekként már —, hogy ó díszítgeti a karácsonyfát. — Loló az angyal! Loló az angyal! — kiabáltam, és az ellenkezőjéről már nem lehetett meggyőzni. Azt ugyanis, hogy keresztanyám, szinte csak felnőtt fejjel mondtam neki, akkor is ritkán. A becenév, Lo­lának szólítottam, vagy vicessen az olasz filmsztárról Lollobrigidának, és tegeztem. Nyilván ó akarta így, nem tudom. Mi, gyerekek magáztuk a szüleinket, így hát a becenéven szó- lítás és tegezés mindenképpen rend­hagyónak számított. Később jóval kisebb testvéreim is így szólították és tegezték. Ehhez persze nyilván az is hozzájárult, hogy a felnőttek sorá­ban egyedül neki volt igazán tekinté­lye. Loló nem töprengett el ezeken a dolgokon. Tudomásul vette helyét a világban, a családban, nem berzenke­dett ellene. Természetesnek tartotta, hogy a megajándékozottak közül ó az utolsó, örült minden semmiségnek, egy darab csokoládénak (azt nagyon szerette) éppúgy, mint egy kedves szónak, simogatásnak. De még in­kább örült, ha másokat örülni látott. Mások önfeledt örömében így ó is osztohatott, különösen, ha olyan va­laki volt a megajándékozott, a meg­dicsért, akit különösen szeretett. Szeretetének fókuszában, tudom, hogy első helyen álltam. Talán mert a benne is meglevő anyai ösztönt ál­talam egy kicsit kiélhette. Nagyanyám halála után (nagya­pám előbb halt meg) árva kereszta­nyám nálunk talált menedékre. Segí­tett édesanyámnak a gyereknevelés­ben, a háztartásban. De amikor fel­cseperedtünk, mintha talaját vesz­tetté vált volna. Hiszen önként vál­lalt, egyetlen „tanult" hivatása" a gyermekekkel való törődés volt. ezért örült hát, amikor unokanóvérem, egyben keresztlánya, magukhoz hív­ta az ó gyermekeihez. Amikor ott is kitelt az ideje, ismét továbbállt egy házzal, más rokon gyerekhez, hogy kis bőröndjével együtt vigye elkop- hatatlan szeretetét, türelmét. A sze­retet költöző madaraként úgy szállt fészekről fészekre, és bizony volt olyan is, amelyet tüskékkel béleltek ki. De ő még ott is megpróbálta a cso­dát, hogy a tüskét virággá nemesítse, a megbúvó jóra figyelve inkább. Most, hogy írom ezeket a sorokat, arra gondolok, mit szólna hozzá. Nem szokott ó nagy szavakhoz, nem is igényelte ezt, mint az olyan embe­rek, akik meglepődnek, ha a bennük lévő jóságot emlegeti valaki, maguk sem hiszik ezt valami különleges tu­lajdonságnak, hiszen a természetük­ből fakad. — Ugyan eriggy már... — mon­daná —, miket hordasz itt össze ró­lam? Inkább arról beszélj, hogy most min dolgozol. A megjelent novelláimat mindig elolvasta. Ezt a Sárospatakon lakó húgoméktól tudom, akiknél élete utolsó éveit töltötte a gyermekeik mellett. Ott érte az öröm is, hogy lett egy külön kis szobája. Amikor a hú- gomék új otthonukba költöztek, elin­tézték, hogy tanári szolgálati laká­suk egyik szobáját albérlőként meg­kaphassa. Sógorom kijárta neki a szociális segélyt is, mely életének egyetlen fix keresetét jelentette. Ta­lán ekkor volt a legboldogabb, a kü­lön kis szobájában, amire mindig is vágyott, és hogy azt a pár forintnyi pénzt gyűjtögethette. Néha egy ru­hát vett magának (mindig szeretett szépen öltözködni), de inkább máso­kat ajándékozott meg abból is. Egyik karácsonyra összespórolt nekem egy pulóvert. Ahogy ó vette az első karó­rámat is Svájcban, ahová ott élő ro­konaim egyszer kivitték. Most is őr­zök egy hajókiránduláson, talán a genfi tavon készült színes képet, ott ül a fedélzeten tűnődő mosollyal, ki­csit félrebillentett fejjel, fehér pety­tyes, barna selyemruhában, mintha ezt gondolná: Istenem, hogy is kerül­tem én ide? A pulóvert már régen elnyúttem, az órát valahol elvesztettem, tárgyi emlékként már csak ez a kép maraadt tőle. És vajon én mit adtam neki? Bizony, erről csak nagyon szegényes leltár készülhetne. Elsősorban ma­gammal, a magam életével voltam elfoglalva, amiből csak ritkán tekin­tettem körül, és láttam meg ót is. Talán még azt se vettem igazán észre, hogy már elmenóben. Jól is­mert arca egyre fakóbb lett, alakja gömyedtebb, és zilálva vette a leve­gőt, ha lépcsőn ment fel. — Nincs énnekem semmi bajom... — legyintett, ha valaki orvost, netán a kórházat említette neki. És ez is ter­mészetesnek tetszett, hiszen soha­sem panaszkodott, nem traktált má­sokat a betegségeivel, orvossal meg legfeljebb csak társaságban találko­zott. — Lolókám, félsz a haláltól? — kérdeztem tőle, talán egyikén utolsó beszélgetéseinknek. Szája szögletében elnéző mosoly, és úgy tekintett rám, mint gyerekko­romban, ha a mesét hallván a sár­kányról érdeklődtem. — Na hallod... — vonta meg a vállát —, hát miért kellene attól fél- ,nem? Most is megdöbbent a válasza. így csak a gyermekien tiszták, a nagy hittel bírók tudnak a halálról beszél­ni, akik bizonyosak benne, hogy az elmúlással nem ér véget minden. Egyik éjszaka lett rosszul, és reg­gel, amikor a húgom érte ment, már alig tudta kinyitni az ajtót. Mentő­vel a füzérradványi tüdőgyógyinté­zetbe szállították, de mielőtt becsu­kódott a kocsi ajtaja, még egy pillan­tást vetett a húgom kisebbik lányára, akit utoljára gondozott. Levelet írtam neki Füzérradvány- ba, becsúsztattam egy kis pénzt is csokoládéra, édességre. A levélben megírtam neki, hogy gyógyuljon meg mielőbb, mert mindnyájunknak hiányzik, és megírtam azt is, amit talán sose mondtam ki életében, hogy szeretem. A levél felbontatlanul visszajött a borítékra ragasztott hi­vatalos címkével: meghalt. És még utána volt írva tollal is: meghalt, vissza a feladónak. A pénzből így virág lett a sírjára, a levelet eltettem mementónak, hogy az is emlékeztessen egyszer volt ke­resztanyámra, akinek immár nem tudok visszafizetni semmit. Igaz, hogy ó ezt nem is igényelné. Mint azok az emberek, akik irigylésre mél­tóan gazdagok, és ezért nagyvona­lúan adakozók, a szeretetben. Tóth—Máté Miklós Egyszer volt keresztanyám

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents