Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
1989. december 16., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS „Most nem a hallgatást kell megtörni,..” Beszélgetés Ascher Tamás főrendezővel AscherTamás rendezés közben Fotó: Csobod Péter lépcsőháznak festékszaga volt. A liftet még szerelték, így gyalog mentek a nyolcadik emeletre. A lakást egy barát adta kölcsön, a férfinak és a nőnek. Vadonatúj otthon volt, a tulajdonos, ha kétszer járt addig ott. — Mocskos — húzta a száját a lány. — Sznob vagy — felelte a férfi. — Légy könnyed. Ma itt maradunk, s lásd, milyen komolyan gondoltam, elhoztam egy férfiember legfontosabb szerelvényeit! — lázas mozdulatokkal rakodta ki a táskát, s mint vásári kikiáltó, sorolta a tárgyakat: — íme, a Biblia, s lásd a fogkefe, de van még titok is! — Miért növesztettél szakállat? — kérdezte a lány. — Védekezel? Azt akarod, hogy ne lássanak? — Nos tessék. Alig érkeztél, s máris emberi lelkekben vájkálsz. Tudod mit? Inkább csináljunk rendet, aztán ehetünk is, s utána, nem bánom, tied a lelkem! Az ertólyajtó félig nyitva állt, s virágok Illatát hozta föl a szél. Az alacsonyabb házak ablakaiban fény gyűlt, csak a tízemeletes, új ház őrizte sötéten titkait. Állt a lány a nyitott ajtóban, s félelem született gondolataiban. Nem fordult hátra az érintésre, csak halkan kérdezett: — Miért növesztettél szakállat? Összeragasztották hát az elszakadt filmet, a hangsúly sem változott. — Makacs vagy, óh, óh, de milyen makacs—sóhajtott a férfi. — Lustaságból van szakállam... Nem szeretek borotválkozni. így jó? — Jaj — sóhajtott a lány. — Jaj! — Mi a baj? Gyere ide, Rachel, milyen érzékeny kis mókus vagy... Figyelj csak, látod, milyen magasan vagyunk? — próbálkozott a férfi. — Ne légy lehangolt! Nézz körül! Tudod, amikor kis srác voltam, itt laktunk a környéken. Sokat bolyongtam errefelé. Itt volt a panoptikum, s egyszer belógtam, akár a többi kölyök. Azt hiszem, akkor undorodtam meg először nőtől, iszonyú élethűen mutatták be a szifiliszt és a többi betegséget. Viaszbábuk haldokoltak ott és sosemvolt mosolyok bűvöltek. Utána évekig rettegtem, pedig csak ekkora kisfiú voltam — mutatta derékmagasságban lefordított tenyerével. — Ha sebes vagy himlőhelyes férfit, nőt láttam, spuriztam az utca túloldalára, s meg voltam győződve róla, hogy mind, mind a panoptikumba kerül. — Mit ki nem találsz! — oldódott Ráchel, s elfordult a nyitott ajtótól. Befészkelte magát az ölelő karokba, s kész volt az álomra. — Mesélj még! — Több nap, mint kolbász, kisasszony! — örült meg a férfi, hogy elmúlt a hangulat. — Gyorsan csinálj rendet, s ha kész vagy, hát kapsz meglepetést. Már a fürdőszobából hallotta a férfi hangját, elképesztően hamisan húzta: Elmegyeeeek, elmeeeegyek, hooosszúúú útra megyeeek! Rachel is elindult, próbált kiigazodni az idegen lakásban, bizonytalanul nyitott ki, s csukott be szekrényajtókat, állt meg a konyha küszöbén. — Állj! — harsanf mögötte. — Most jön a meglepetéééés! — Mutasd! — hangoskodott a lány. — Látni akarom! — No nem! Tessék találgatni, hármat, ahogy a mesében meg van írva! — Talán csukamájolaj? — húzta el a száját Ráchel. — Vagy Salvus víz? Ahhh, dehogyis, nem lehet ez más, mint Baccardi! — Vajon hogy találtad ki? — morfondírozott a férfi, s amíg a- lány dugóhúzó után járt, elgondolkozva nézte a rumosúveg barna szivárványát. — Rachel! — kiáltott aztán. — Szeretlek! — Mit mondtál? — kanyarodott vissza a lány a konyhaajtóból. — Ismételd meg! — Ha nem figyelsz, nem szólok többet. Azt mondtam, szeretlek, sjó lesz, ha megjegyzed magadnak, mert ha száz évig élsz is, nem haijod többször tőlem. Ónszínű volt a hajnal, amikor Ráchel fölkelt. Látta, hogy a férfi félálomban utána nyújtja karját, de ereje nem volt megfordulni. Nézte az erkély nyitott ajtaján át a világot, s igyekezett megfogni agyában egy kicsi, kicsike kis gondolatot. — Te lány! —- hangzott mögötte. — Hová tetted a Baccardit? — Itt volt az éjjel egy manó, képzeld, zöld harisnyás, kék fülű. megfogta az üveget, s huss! — kiszállt az ablakon! — Nahát! — csodálkozott a férfi, s két kezével átfogta Röchelt. — Nézd meg, mégis nem hagyott valamit? A fény körbeszaladt, tükrök verték vissza sugarát, Jákob arca összetörött az alatt a perc alatt, amíg a hirtelen támadt szél becsapta az erkélyajtó BELLÉR ÁGNES Találkozások — Ne légy szomorú! Érezd jól magad! Ne sírj, kérlek, ne sírj, ne sírj! — az utolsó szavakat inkább „ordította már a férfi, mint kérte. A kezében tartott könyvet tehetett len mozdulattal vágta le a földre, szemében irtózat volt. — Nem érted, hogy ilyenkor szinte gyűlöllek? —sziszegte, egészen odahajolva a lány arcához, amelyen kristálykönnyek gurultak, mozdulatlan maszkon alig-hala- dással. — Az a baj, hogy szeretlek... — buktak elő a szavak, s eltűntek, felszívódtak, a lány feszes teste' összeomlott, háta engedékenyen simult a férfi keze alá. — Ostoba, kedves kislány vagy...—enyhült meg a férfi. Vonásai kisimultak, érezte, megint túl van egy furcsa háborún, tovább tolta az időt. De már azon gondolkozott, hogyan lehetne túlpörgetni a hintát, úgy, hogy a másik lazán kirepüljön, nem a lezuhanás rémületével, hanem a szárnyalás lehetőségével. — Nem tudom követni a hullámzásaidat — mondta ki végül mégis —, miért nem ismered föl az életet? —Te gyűjtőd az ilyeneket, mint én, s távol tartod magad tőlük — suttogta a lány. — Aztán, amikor elég volt, elkábítasz éterrel, s mint egy nagy botanikus, csinos kis gombostűre tűzöl — hova is? — A kabátom hajtókájára, belülről! — nevetett a férfi. — Titkosrendőrség! — kiáltom, — Igazolja magát, hölgyem! Indíts most már, vacsorát készíteni, a lelked rejtelmeit nem tudom percről percre követni. Pihenj egy kicsit! Megint átbillent a hangulat. Szalonnás rántotta és hagyma illata zúdult a szobába, ahol éltek, s Rachel még élvezte is mindezt. Jókedvű volt, amikor tálcával a kezében megfordult az apró konyhában, s szembe találta magát az ablaküvegen Puha foltokban ködlött a nyáj valahol a gamászai határ füves, akácos részén. Nyolc kilométert kellett bicikliznie az ebéddel, rendszerint őt küldték a szatyorba pakolt elemózsiával. Szeretett ebedet vinni az apjának, aki erős, vidám ember volt, és mindig úgy beszélt vele, mintha ő is felnőtt férfi volna már. Úgy tetszett, áldás van minden lépésén, szinte valamennyi mozdulata gyümölcsözött. Amikor a fogságból hazatért, csak a szegénységet látta maga körül, de egyszer csak mintha valami varázslat történt volna, gyülekezni kezdett a nyáj, a keshedt bugyélláris kifényesedett, meghízott, és házat vettek 28 ezer vadonatúj forintért. Aztán egy este régen látott cimborájával át feszülő éjszakával. Zápor volt odakint, októberi, meleg zápor, s ahogy nézte az üvegen lecsorgó könnyeket, hagymaszagúan sírt vele. Addig, míg észre nem vette, köztük az üveg feszül. Közjáték Rosszkedvű vagyok. Csak egy hangulat. Kit érdekel? Tart, amíg kattog a vasléc, s rója üres sorait az írógép, amíg egy teniszütőre várok, s elmélkedem az ódon háztetők felett, amíg a harang- szótól elálmosodom, s céltalanná válik előttem az éste, amíg leverem anyám antik vázáját a földre, amíg ostoba hibákat követek el a szerelemben — (olyan ez, mint egy félreütés a gépen!) —, amíg cigarettázom, amíg erőlködve olvasom a mondatokat egy könyvben, amíg a régi szerelmekre gondolok, amíg ke- serű-kielégülten félrehúzom a számat a feleségek láttán,—óh. Lea, Lea! —, amíg fiúsán csoszogva, puha térdűén megyek az utcán, amíg nem tudom, hogy induljon-e a vonat, vagy még várhat, amíg gyűlölködve nézem a karácsony-hullató fenyőágakat, amíg gyűlölöm a várost, ahol vagyok, s a várost,ahová megérkezem, ami, amíg, amit és ahogyan! Jajgatnék, amíg csak jajgatnék, jaj, én megátkozott, s mégis tárcsázom a számot... — Igen, én. — Mikor? — Siess. Várlak. Busz, sarok. Két utca gyalog. Harmadik emelet, az ajtó nyitott. — Helló. — Idetaláltál? — A busz elhozott. — Ülj le. — Köszönöm. — Nem tudod mi lesz a tévében? — Valami krimi... — Megnézzük? — Lehet. — Rossz kedved van? — Nem. Csak a szél dühöng már két napja. — Hóvihar lesz. — Azt szeretem. Gyönyörű... — Tegnap láttalak. Idegen voltál. Alázatos. — Ha egyedül vagyok, mindig alázatos vagyok. — Add a kezed. — Jósolni akarsz? — Nem. így is misztikumban élünk. — Ez a valóság. Tudod, hogy nemsokára meghalok? — Én is. — Te nem. Neked tegnap volt a temetésed. Ott voltam. Láttam. — Sírtál? — Nem. Minek? — Milyen koporsóm volt? — Fehér. Tiszta. Senki sem kísért el. A kapuban egy riporter állt, és a sírásóval beszélgetett. Kelten ásták a gödröt, az egyik részeg volt, s beléesett. Csak a hó hullott, sohasem láttam még olyan kövér varjakat... — Sajnálod? — Mit? — A temetésemet... — Nem. Melléd feküdtem. Hideg. , — Égetsz. Mindig is égettél. Elégtem. Öreg vagyok, s halott. — Testvérek voltunk. Szeretők. Mondj egy szót, búcsúzát... — Elítélnek... — miután bőségesen kortyoltak a tintaszerű otellóból, majd a boritalt kisüstön főtt szilvával fojtották le — biciklivel vágtak neki a szuroksötét éjszakának. Talán egy kenesei kocsma arany ablaka sugárzott reményt — ötvenkettőt írtak már akkor —, és a fékét vesztett bicikli őrült iramban vágtatott. A történet első mondatai józanul kopognak. A csontos, nagydarab férfi félrebillenti a fejet, sapkája kissé oldalra csúszik. Mint egy juhászsüveg, gondolja Kujtoroghy, vajon miért tartja idebent is a fején? Koponyaalapi törés, dünnyögi a férfi és poharában megremeg az unikum. Két napig élt még. Őt, a kilencAscher Tamást, a Csiky Gergely Színház főrendezőjét keveset láttuk az utóbbi időben Kaposváron. Szakmai tekintélyét Európa számos országában méltányolják, sokat rendez vendégként. Nemrég Moszkvában is járt és megnézte az Arbatot. Mint mondja, hasonlít Kaposvár sétálóutcájára, csak nálunk szebbek a kirakatok, fáradtságnak nyoma sincs rajta, kedves és segítőkész, pedig az „imént” jött haza Finnországból, ahol Erdman Az Öngyilkos című szatíráját állította színpadra. Erről beszélgettünk a főrendezővel. — A Finn Nemzeti Színház kért fel a darab megrendezésére. Kétség merült fel bennem, amikor az Öngyilkos szóba került, hogy egy derekasan fejlődő kapitalista országnak mit mondhat ez a politikai pamflet, amely a sztálinista időkről szól. Ragaszkodtak a darabhoz olyan indokkal, hogy a Szovjetunió mellett élnek és minden érdekli őket, ami Kelet-Európá- ban történik. — Változtatott-e rendezői felfogásán a kaposvári előadáshoz képes? — Igen, néhány régebbi elgondolásomon. A politikai pamflet helyett egy abszurditás felé hajló ívet rendeztem. Az emberek félelmeit, szorongásait jobban kellett hangsúlyozni. így szürrealistább lett az előadás. A díszlet ugyanaz maradt, a fény-árnyék arányon változtattam. Az epizódokat idősebb színészek játsszak, a három főszereplő viszont sokkal egysíkúbb a kaposvári előadáshoz képest. Sokat kellett mesélnem, hogy megértsék a kor életviszonyait, azt az állandó küzdelmet, elhanyagoltságot, amelyben a kisember megpróbálja felszínen tartani magát. — Az Ön nemzetközi „rálátásával” milyennek tartja a magyar színházi életet? — Nagyon sokfelé jártam az utolsó két-három évben, különösen a Három nővér sikere nyomán. Rendeztem Ausztriában, az NSZK-ban, Franciaországban, Izraelben és Finnországban. Megerősödött bennem az a gondolat, hogy pusztán a sikert szem előtt tartva a külföldi vendégrendezés nem sokat ér még akkor sem, ha sok jó színházzal, jó technikai feltételekkel ismerkedik meg éves fiút behívatta a szobába, és mint rendesen, úgy beszélt vele, mintha már felnőtt volna. „Május volt, mindenütt liliom. A szobában a váza tele, és az udvar is... az udvarunk." Egyre sebesebb a tempó, egyre sűrűbben érkezik az unikum. „Amikor elszabadult a bicikli, a fűiébe beleröhögött a szél... vagy az ördög... Azóta nem bírok liliomot látni. A szobában tele a váza, az udvar is tele van. Május. Mindent elborít a liliom." A sapka alatt erős szálú, fekete haj. Néha megemeli a sapkát és beletúr. Anyád, nővéred és húgod van, mondta az apja a halálos ágyán. A hangja nyugodt volt, szinte derűs. „Amíg beszélt, a vázát bámulaz ember. Mindez nem lehet záloga annak, hogy jobb rendező vagyok külföldön, mint itthon. Az embernek van egy mondanivalója, amiért megszenvedett. Igazán fontos munkáimat csak Magyarországon tudom megvalósítani. A vendégrendezés lehet kaland, világlátás, de az életemet nem változtathatom meg. Ahhoz ott kellene élnem, de engem igazán az érdekel, ami itt van. Csak egy turistaként, egy érdeklődő idegenként tekintek arra a világra. Nekem fontos a közös múlt. Visszatérve a kérdésére, nem tudok rá válaszolni, mert egyik országban sem éreztem magam otthon. Benne vagyok az itthoni folyamatokban és sok év óta először érzem úgy, hogy a hazai a legérdekesebb világ, amelyet ismerek. — Rendszeresen dolgozik a budapesti Katona József Színház művészeivel, gyakran vendégeskedik külföldön. Mi az, ami mégis Kaposvárhoz köti? — Kaposvár az a műhely, ahol mindig valami új születik. A „Katonában" is hasonló a légkör, de ez nem csoda, hiszen sokan kerültek oda a mi színházunkból. Ám ők már a „pesti színész” életformáját élik, és nehezebben mozdulnak egy-egy feladatra. Kaposvár tempója gyorsabb, és szetam. Amikor az ajtón kiléptem, megcsapott a liliomszag. meleg volt és liliomszag. Nem tudtam sírni” Te leszel a férfi a családban, mondta az apja. Egyedül te! A szemében mintha nyers olaj égne, a tekintete kétségkívül beesett. „Kilencéves voltam, uram. Most 47. Öt évvel idősebb nála." Anyád, nővéred és húgod van, mondta az apja. A hangja szinte derűs volt, mintha csak arról beszélt volna, hogy kedvére való az ebéd, amelyet ő vitt neki Gamá- szára. „Széttaposnék minden liliomot." A járása, mintha ormótlan juhászcsizmákat vonszolna, nehézkes. Kilép a Pókerből. Kujtoroghy az üvegajtón keresztül látja, hogy odakint fagyos, porcelántestű liliomok között gázol hazafelé. retem azt a sok színes karaktert, aki itt a színházban dolgozik. Még akkor is, ha színészi- lég talán gyakorlatlanabbak.. A művészi éberség és az érzékenység együtt van. Ebben a légkörben törvényszerűen kinevelődnek azok az új emberek, akik meghatározó egyéniségei a színháznak, vagy azok lesznek. Segédrendezők, színészek is megpróbálkoznak a rendezéssel, és közben olyan értékeket hoznak létre, amit nem szabad elnyomni. — Ön hogyan látja, itt Magyarországon, e változó világban mire való a színház? — A színház az egyéni és társadalmi önismeretszerzés helye. Amíg a politika szűk keretek közé zárta a kis közösségek autonóm törekvéseit, addig a nézők csak a színházra támaszkodhattak. Ma a társadalmi és nemzeti önismeretnek más helyei is vannak. Például a mögöttünk álló népszavazásról megrendítő tapasztalatokat szerezhettünk. Eddig voltak olyan tabuk, amelyeket a politikai szisztéma miatt nem lehetett megoldani. A tabuk megszűntek, de a hamis tudat, a téves elképzelés, a hibás koncepció itt kering körülöttünk. A színháznak tehát van mit tisztába tennie, csak most nem a hallgatást kell megtörni az előadásokkal, hanem a sokféle beszéd, koncepció sűrűjében kell állást foglalnia a saját ízlésünk és gondolataink szerint. — Az idei évadban milyen munkák várnak még Önre? — December 20-án kezdjük próbálni Kaposváron Az állatfarmot, majd tavasszal a Katona József Színházban rendezem a Platonovot és a Három nővérrel meghívást kaptunk Bogotába Chicagóba és Cara- casba. Az egyik fesztivál hozza magával a másikat. Ez kétségtelen szakmai siker, ám a közönséget meghódítani magyar nyelven, mindig nagy feladatot jelent. — Köszönöm a beszélgetést. Hunyadkürti Ilona SZAPUDI ANDRAS TELI LILIOM A
