Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-15 / 297. szám
SOMOGYI NÉPLAP 1989. december 15., péntek f> HORIZONT PILÓTAÉLET A perzsák lelőtték volna... Azok a MÍG 15-ösök! — Macska a fülkében — Hruscsovot is leszállították Szegedi Nándor riportja Karancz megint itt van felettünk, és mire jól szemügyre vehetném, már messze jár. Aztán forogni kezd a tengelye körül a gép, mintha nem is lenne súlya. A pilóták a figurációt látva felvillantják a régi-régi gyakorlatok történetét. Varga Józsefet, akit a hatvanas években helyeztek ide parancsnoknak — mert enyhén szólva bajok voltak a fegyelemmel —, többen is emlékeztetik az akkori időkre. Mindenekelőtt a fogadtatásra. „Tud maga egyáltalán repülni?” — kérdezték tőle a levegő zsonglőréi. Varga akkor még nem nagyon dicsekedhetett, de autodidakta módon megszerezte a szükséges ismereteket, gyakorlatot, és nem telt el hosz- szú idő, hogy megmutathatta, mit tud. A fegyelem helyreállt, és az alakulatot nemsokára példaként emlegették. — No, azért volt utána is néhány meghökkentő élményben részem — meséli. — Itt irányítottam gyakorlatot, amikor az egyik gép lélegzetelállító mutatványba kezdett.-—A szemem láttára fegyel- mezetlenkedik?! — ordítottam dühösen a pilótára. — Elnézést, parancsnok elvtárs — felelte az —, de olyan jó volt a szög, és szép kék az ég, hogy nem tudtam ellenállni a csábításnak. —Atörténet „hőse” az alacsony, vékony, egy kicsit kacsázó léptekkel járó fiú. Répás Boldizsár — aktatáskás adófelügyelönek nézném — néhány méterrel odébb áll és szemét éppen a visszatérő gépre emeli. Karancz ugyanis megint üdvözölt bennünket és pillanatokon belül el is tűnt a kék égen, mintha sose akarna visszatérni. A repülőtér házi múzeumának úgynevezett fekete tablóján láttam azokat az itt gyakorlatozó pilótákat, akik ti, még akkor is, ha szókimondása miatt sokat csücsült a fogdában. De nem érdekelte. Elítélte azt, amit oktalanságnak tartott. Akkoriban sajnos jó néhány remek pilótát elcsaptak ilyesmiért. Neki szerencséje volt. Még abban is — mondja nevetve —, hogy a Szovjetunióban nem csavarták el a szép lányok a fejét. A mostani pilóták még ki se érnek, megnősülnek. Aztán jönnek a gyerekek, a beilleszkedési zavarok és széjjelmegy a család. Ez a nagy család — a pilótáké — nem mehet széjjel. A civil életben bármi van, nekik egy céljuk lehet: a haza védelme. Ehhez pedig nyugalom kell. Meg is van. Ta- száron hallottuk az üdvözléskor. Az alakulat pártpolitika mentes és teljesíti feladatát. Karancz gépe elhúzott. Jó ez a csend, amelyre — mint megtudtam — az utóbbi időben nagyon vigyáznak: háromezer méter alatt már nem repülnek városok és nagyobb települések fölött. A gépdörgéstől mentes környezetben újabb lendületet kap a beszélgetés. Már- már érettségi találkozó hangulata kezd kialakulni, de akkor egyszerre csak köztünk terem a bemutató hőse, Karancz alezredes. Fején a hatalmas pilótasisakkal fogadja a gratulációkat, és persze az elmaradhatatlan megjegyzéseket, olyanokat például: „volt, kitől tanulnod”. Ami — az élcelődést mellőzve — igaz is, hiszen egyik-másik nyugdíjas pilóta valóban parancsnoka volt. Karancz mokány arcát a nagy sisak egészen megváltoztatja. Furcsa és idegen még a mosolya is, ahogy az embergyűrűben félre-félre- húzva a sisakot, válaszolgat. Fél órával előbbi friss tekintete egy kicsit megfáradt. A szeme körül mintha hirtelen elmélyültek volna a ráncok, jelezvén a G-t, a gyorsulás következtében ránehezült nyomás következményeit. Olyan ott középen, mintha egy másik világból csöppent volna közénk. Talán nem is járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a civilnek valóban más ez a világ. — Akkor hát viszontlátásra, fiúk! — mondja Karancz István repülő alezredes, aki egy rögtönzött légi bemutatóra vállalkozik kedvünkért. Kilép az autóbuszból, amely bennünket a taszári repülőtér egy másik pontja felé visz. Ez a környezet csak számomra idegen, hiszen azok, akikkel együtt vagyok, itt élték le fiatalságuk nagy részét. A MÍG 15-ösökön kezdték, s folytatták az egyre korszerűbb gépeken egészen addig, amíg búcsút nem mondtak a pilótaéletnek. Harminc év telt el azóta, hogy a MÍG 19-cel először repültek. A nyugdíjba vonulással a repülőket örökre elveszítették, de megőrizték a barátságot. Ezt ápolják a mostani találkozóval is. — Tudod — mondta a már szintén nyugdíjas Knoll Gyula repülő alezredes —, talán sehol nincsenek úgy egymásra utalva az emberek, mint a repülőknél. Ő egyébként a szívé-motorja ezeknek a találkozóknak. Sok minden közrejátszik ebben. Talán az is, hogy ha valaki, akkor ő az előbbi igazságot — mármint az egymásra utaltságot — valóban a „bőrén” érezhette, hiszen hatszor kényszerült leszáll- ni műszaki hibák miatt. „Ráhasalt" már gépével a Kis-Balatonra, nekirohant áthághatatlan akadálynak élik meg ezt a helyzetet, mint jómagam, akire most a tengernyi műszer, a botkormány, a kabintető, a furcsa kilátás különlegesen hat. Éppen arra gondolok, hogyan érezhette magát a második világháborús vadászpilóta, ha megpillantotta az ellenséges repülőt, amikor előttem több száz méterre egyszerre csak nekiered egy gép, és pillanatok alatt elrugaszkodik a földtől. — Csak nem Karancz István, hiszen az imént köszönt el tőlünk? — kérdezem. — De igen — mondják a mellettem állók. Mire ezt tisztáztuk, a gép már meg is fordult, teste egyre nagyobb lesz, önkéntelenül a sapkámhoz kapnék, de a repülő óriási dörejjel már el is húzott felettünk. 1956-ban Barcson és Nagykanizsán ezek a pilóták kaptak parancsot, hogy mélyrepüléssel rebbentsék szét a tömeget, mert az a hír járta, ott véres események várhatók. Egyébként abban az időben harci cselekményre nem került sor, legföljebb felderítésre időnként. A barcsi mélyrepülés pilótája, Nagy József most velünk együtt néz Karancz alezredes után. Vékony, magas ember. Alig hallani szavát. Knolltól tudom, sohasem villogott, de bámulatos érzéke van a repüléshez. (maga is csodálkozik, hogyan maradt életben), és tapasztalhatta a baráti jobbot is, amelyet Varga József a már szintén nyugalomba vonult repülőtér-parancsnok nyújtott neki. Meséli a volt főnök, mit élt át, amikor valahol a Szovjetunióban gyakorlórepülés közben Knoll gépének irányító szerkezete meghibásodott, és az iráni határnak tartott. A perzsák közölték, ha nem fordul vissza, pillanatokon belül lelövik. Knollt csak az menthette meg, ha a parancsnoka, aki a szovjet repülőparancsnoksággal karöltve dolgozott rádióján, a következő pillanatokban megtalálja az éterben, és megadja a helyes irányt. Az egykori parancsnok homlokán elmélyülnek a ráncok, jelezvén, nehéz percek voltak. A reptéren az első, hogy szemügyre veszik a legközelebbi gépet. Beülnek a pilótafülkébe, és mint amikor új kocsit próbál az ember, még azt is megnézik, kézreáll- nak-e a kezelőszerkezetek. Képzeletben talán mindegyik újra repül. Másként egészen a leszállásig békén maradt. Az egykori események megszínesednek, néha meg is szépülnek, mint a Hrus- csov-gép magyar reptérre kényszerítésének története is. Úgymond az „öreg" Jugoszláviából jövet repült volna át hazánk felett, de valami mulasztás és félreértés miatt ellenségnek nézték, és egyszer csak azt vette észre, hogy magyar repülők veszik körül, félreérthetetlenül közölve: azonnal leszállni. Állítólag mindenkit riadóztatták akkor, és a Balaton fölött a szovjet vezető gépe körül úgy zsongtak a vadászok, mint a légyraj. Bizonyos „Ricu" szerint eldördültek a figyelmeztető lövések is. De mire a történet végére érünk, már abban sem biztos senki, hogy Hruscsovot melyik repülőtérre szállították le. — Ki így, ki úgy értékeli a lepergett évtizedeket. Gömö- ri Sándor alezredes, aki ma Veszprémben él családjával, például úgy, hogy a reptéren eltöltött időt élete legyönyö- rűbb szakaszaként emlegevalóban örökre elmentek. A technika, a kiképzés hősi halottai ők, akiknek a reptéren levő emlékművét minden ilyen találkozásnál megkoszorúzzák az egykori baj- társak. Megható, hogy ezek a pilóták emlékezve bajtársaikra, milyen szótlanokká tudnak válni egyik pillanatról a másikra. Mert egyébként nem ez a jellemző rájuk. A mesélőkedv, a vagányság, a színes sztorik, ez az ő világuk. Dől a nevetéstől a társaság, amikor a kis Rozsos Laci, akit az utcán inkább tiszteletesnek vélnek, jókedvűen csap már tekintélyes pocakjára és meg-megállva meséli, hogyan vitte fel a katonák kedvenc macskáját a levegőbe, csak azért, mert a többiek azt mondták, úgyse meri megtenni. A meglepett cica a felszállásnál egy kis bonyodalmat okozott, mert a botkormányhoz keveredett. Rozsos begurult, a macskát a vállára csapta, mert már nagyon itt volt az ideje a földről való felemelkedésnek. Szegény állat gyorsan belátta, itt lesz a legjobb helye, és
