Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
5 i 1989. november 11., szombat Somogyi Néplap PETRA VON KANT KESERŰ KÖNNYEI Bemutató a stúdiószínpadon „Petra...! Kérlek, kínálj meg egy cigarettával!” A kérésre nincs válasz, a gesztus elmarad. Petra összetörtén süpped a kényelmes fotelba és csak Marlene látja. Marlenet, aki lassan, csöndben leveszi a szemüvegét, és a szomorúság meg az öröm hálába olvadó tiszta tekintetével néz vissza Petrára. Igaz, hogy a kérés sem hangzott el valójában, csak én mormoltam a fogaim között nemegyszer, megfeledkezve arról, hogy „csak” egy színdarab nézője vagyok. Egy néző. aki mégis benne van a játékban. A kaposvári Csiky Gergely Színház Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei című színművének előadásán ügy gondolom, nem voltam egyedül ezzel az érzéssel. S bár hatott a nézőtér berendezésének újszerűsége — a szobabelsőt körbevették a nézők számára fenntartott székek —, mégsem ez volt az igazi oka annak, hogy a bemutató estéjén ki Petrának, ki Mar- lenenek. Karinnak, Sidonie- nak, Gabinak vagy Valerie- ek érezhette magát. Igen, a férfiak is ... Mert akik a színpadon, a szobában viaskodtak egymással és önmagukkal, azok mindany- nyian mi voltunk. Kiábrándultságainkkal. keserűségeinkkel, agressziónkkal és gyöngeségeinkkel egyetemben. S hogy azzá lehettünk, az a rendező, Jordán Tamás és a hat kiváló színésznő érdeme volt. Mert Fassbinder a darabot saját magáról és az őt körülvevő, az életében kulcsszerepet játszó személyekről írta. ö volt valójában Petra is, a höl köny- fakasztóan érzelgős, hol tág látókörű, aktív, életkedvtől duzzadó nő, a depressziós embergyűlölő cinikus... A főszereplő, írhatnám ... Ám ennek a darabnak a kaposvári stúdiószínházban csak névlegesen volt Petra a főszereplője. És ez nem a színészi alakítás kvalitásbeli különbségéből adódott elsősorban, hanem abból a rendezői koncepcióból, amelyet Jordán Tamás képviselt. De a lényeg mégsem ebben rejtőzik csupán. Hanem abban, ahogy az érzelmekről, a kapcsolatokról „beszélt” a rendező. Ahogy a csönd, a némaság minden pillanata torokszorító érzéseket kavart, ahogy a féktelen öröm mögött mindig ott éreztük búj- kálni a tragédiát, ahogy a belenyugvás tehetetlensége megülte a lelkünket. Marlene — Nagy Mari —, mert a kettőt nehéz lenne egymástól elválasztani — úgy tudott jelen lenni másfél órán át a színpadon, hogy némasága „élő lelkiismeret- ként” telepedett a nézőkre. Sokszor „nem is láttuk”, mert Petrát figyeltük, övé volt a „szerep”. De ez a tehetséges, fiatal színésznő képes volt arra, hogy — mint ahogy ezt Petrával is valószínűleg egy életen át megtette — némaságával és kiszolgáltatottságával, de sugárzó szeretetével minden pillanatunkat lefoglaljon a tudat alatt. És Petrát ez idegesítette. Menekült volna Marlene elől, de mégis mindig Marlene volt az, akihez menekült. Furcsa paradoxon ... Ügy éreztük, hogy Marlene már a kezdet kezdetén tudta: Petra az övé lesz, csakis az övé ... Ám Petrának kevés és egyben sok is volt ez a szeretet, ez a mindent eltűrő, szolgai ragaszkodás. ö többre vágyott. Neki kellett az izgalom, az önmarcangoló szenvedély és szenvedés, kellett, hogy megalázzák. Kellett neki Karin, akit csodálhatott, s akiről kellett, hogy tudja: igazából sosem volt az övé... Petra, a 40-es évéhez közeledő nő, kezdett kiüresedni. A siker, a jólét, a közömbösségig untató barátnő, Sidonie, nem volt igazán megfelelő partner ennek az érzelmektől túlfűtött, intellektuális egyéniségnek. Petra már egy jó ideje csak játszott, önmagával és a környezetével is. Aztán a játék. Karinnak, az exkluzív kokottnak a megjelenése után, majdnem tragédiába fulladt. Lázár Kati Petra bőrébe bújva a színészi alakítás olyan színskáláját játszotta végig, amelyhez foghatót csak kivételes esetekben láthat a néző. Pillanatok alatt tudott a lusta, eltompult, érdektelen nőből izgalmasan szép, hódítót varázsolni, és ugyanolyan pillanatok alatt tudott toprongyos, agresszív, ám mégis szánni valóan esetlen, gyönge nővé „degradálódni”. A mérték- és távolságtartó hűvösséggel hozzá közeledő Sidonienek Tóth Eleonóra alakításában sikerült meglelnie azt az egyensúlyt, amelyet az ös6zjáték megkövetelt tőle. Ugyanez mondható el a Petra kamaszlányát, Gabit alakító Réz Ágnesről, valamint a „mindent megsértő” anyáról, Valerie- ről, akit Körmendi Éva személyesített meg. Nem szándékosan említem utoljára a Karín szerepében bemutatkozó Márton Esztert. Testi adottságai, arányos alkata, érdekesen szép arca predesztinálta erre a szerepre. Neki talán az volt a feladata (és ez nem kevés!), hogy tudjon önmaga maradni. Nem más, mint egy bálvány, egy elérhetetlen illúzió ... Az előadás „díszletei” Kondákor Tamás mértéktartását és ötletességét dicsérik. A szélsőségektől mentes és a jellemeket, alkatot is egyaránt figyelembe vevő „jelmez” Kovalcsik Anikó munkája. A hatvanas évek angol slágerei, „élőben” a lemezjátszóról megszólaltatva, segítették az egyes jelenetek egymáshoz illesztését, az érzelmek megszelídítését, és felerősítését is egyben. Julian Ria fordítása érthetően és élvezhetőén közvetítette Fassbinder nyelvezetét. A rendező Jordán Tamás érdeme, hogy a tabuként kezelt homoszexuális kapcsolat finom megjelenítése nem kelt ellenérzéseket. „Most kiderül, tudunk-e farkasszemet nézni egymással és önmagunkkal” — nyilatkozta még a próbák közben. Tudtunk! De csak köny- nyes szemmel... Várnai Ágnes Fotó: Csobod Péter SOROKBAN ÉS KÉPEKBEN Siófok históriája Kötet a városról Egy várostörténeti tanulmánykötet akkor éri el célját, ha teljes egészében — a történelmétől az iparáig, híres szülötteitől a művészeti életéig — alaposan be tudja mutatni a települést. A közelmúltban megjelent Siófok című monográfiának majdnem hiánytalanul sikerült ez;, ami hiányzik a kötetből, az a város igen jelentős és nagy múltra visszatekintő sportélete. Természetesen ez nem ünneprontás, hiszen a gondosan szerkesztett könyv számos, igen színvonalas tanulmányt tartalmaz. Az előző gondolatot dr. Gáti István siófoki tanácselnök bevezetőjében így fogalmazta meg: „Siófök történetének tükre ez a könyv, tudományos hitelességű várostörténeti tanulmányok, amelyek azzal a nemes szándékkal készültek, hogy minél teljesebben bemutassák Siófok múltját, jelenét és változásait.” A várossá nyilvánítás 20. évfordulójára megjelent kötet hiánypótló vállalkozás, hiszen avatott szerzők tollából ez ideig nem jelent meg olyan hasonló jellegű, összefoglaló munka, amely Siófok történetének már a kőkorszakban kezdődő időszakától a hatalmas idegenforgalmával napjaink egyre nemzetközibbé váló településének fejlődéséig értékes információáradattal ismerteti meg olvasóit. A krónikás a kötet bemutatásával nehéz feladatot vállal, hiszen valamennyi tanulmányt nem taglalhatja, pedig azok egytől egyig igen pontos, időigényes kutatómunkáról árulkodnak. Válogatása tehát nem jelent rangsort, a kötetről papírra vetett néhány sor csupán avatatlan véleményét, személyes érdeklődési területeit tükrözi. A hihetetlen gyorsasággal fejlődő városról vajon kinek jutna eszébe, hogy környéke már a történelem előtti időbén, a csiszolt kőkorszakban lakott terület volt? Sági Károly tanulmánya az őskortól a középkorig ismerteti meg olvasóit Siófok történetével. Tudományos igényű munkája főként az ásatások eredményeire támaszkodik, ám a nehezen feldolgozható adathalmaz helyett igen színesen mutatja be többek között az akkor élt emberek hiedelemvilágát, temetkezési kultúráját, földművelési technikáját, használati eszközeit és kincsleleteit is. Magyar Kálmán tanulmánya a mohácsi vészig foglalkozik a város történetével. A Siófok környékén és a különböző korokban megtelepülő ember számára a táji adottságok, az utak mellett a vízrendszer látszik alapvetően döntőnek — írja. Siófok, valamint a hozzá tartozó szomszédos falvak dombhátain és a völgyek védettebb oldalain föld- és szőlőművelő, katonáskodó népesség lakhatott elsősorban. Majd később külön kitér az állam- és egyházszervezés időszakára, a Sió mente Árpádok alatti, illetve a Sió(fok) és környékének a késő középkorban lezajló fejlődésére. A siófoki állítólagos római zsilipmaradványok véleményem szerint a török kori vár részei — írja a Siófok török vára című tanulmány bevezetőjében Sági Károly. Fejtegetése igen érdekes tanulságokkal bír, állítását különböző ásatási leletanyagokkal támasztja alá. A közelmúltban várossá avatásának huszadik évfordulóját ünneplő település XVIII. és XIX. századi történetét Tóth Péter tollából ismerhetjük meg. Alapos, tudományos hitelességű munkája új megközelítésből vizsgálja az általános viszonyokat, az uradalmi, valamint a jobbágygazdálkodást. A következő két tanulmány, T. Mérey Klára A jobbágyfalutól a fürdővárosig és Kanyar József Siófok fürdőkultúrájának történetéből című írása, igen szervesen összefügg. A Balaton halászatát, Siófok hajózásának történetét és a város közlekedéstörténetét dolgozta fel Reöthy Ferenc, Sági Károly—Zákonyi Ferenc és Erdösi Ferenc. Siófok lakossága 1919 júliusának utolsó napjaiban a nagy számú fővárosi nyaralótól, az ott állomásozó hadtesttörzstől, illetve az azt biztosító katonák révén értesült a katonai-politikai válságról — kezdte a település történetét 1919- től 1945-ig felölelő tanulmányában Andrássy Antal. Lebilin- cselően érdekes, igen apró részletekre — okokra és következményekre —■ kiterjedő írásában számos olyan momentumra fény derül, a Tanácsköztársaságtól a világégésig, amelyeket így, egy adott település vonatkozásában összefoglalóan eddig nem olvashattunk. A kötet további részében megismerkedhetünk Reöthy Ferenc tollából „a Balaton-tudományok lelkes művelőjének”, Lukács Károlynak az életével és munkásságával, Tüskés Tibor jóvoltából Siófok gazdag és színes irodalmi, képzőművészeti és zenei életével, Matyiké Sebestyén József tanulmányából pedig megyénk legismertebb néprajzkutatójának, Együd Árpádnak kedves emberségével, az itt élők táncaival, dalaival, népművészetével foglalkozó felejthetetlen kutatójának életével. Zákonyi Ferenc Siófok újkori történetét taglalja, míg Ormándi István a fürdőváros igazgatásával és idegenforgalmával foglalkozik. Ez utóbbiból megtudhatjuk, hogy míg 1968-ban a közforgalmú szálláshelyeken mintegy 160 ezer vendég, alig több mint tíz évre rá csaknem 200 ezer vendég fordult meg, s a lakosság létszáma 1960-tól 1984-ig csaknem 10 ezerrel — 22 ezer 267-re — növekedett. A tanulmány külön kitér azokra a problémákra — a visszaesett magánerős építkezésektől a megnövekedett lakosság és a hatalmas idegenforgalom okozta ellátási zavarokig, a szolgáltatási hiányosságoktól a Balaton vizének egyre erőteljesebb szennyezéséig —, amelyekkel küzdött, illetve napjainkban is küzd a város, Matyikóné Nagy Éva Siófok iskola- és 1950-ig közművelődéstörténetét vetette papírra. Történetileg ezt folytatja Iby András tanulmánya, amely napjainkig mutatja be a település közművelődését. A Fejezetek a meteorológiai mérések és kutatások eredményeiből című tanulmányának bevezetőjében érdekes tényre hívja föl a figyelmet Böjti Béla: hazánkban központi meteorológiai intézmény létrehozásáról az 1870. április 8-án kelt királyi alapítólevél tanúskodik. 1891-ben a Siófokon megindult meteorológiai mérések és megfigyelések idején a Magyar Királyi Meteorológiai és Földmágnesességi Központi Intézet révén többek között a következő adatok láttak napvilágot: július 6-án reggel hét órakor Siófokon a levegő hőmérséklete 18,6 Ceilsius-fok volt, s pontos adatok vannak például a várossá nyilvánítás napjának hőmérsékletéről, légnyomásáról is. S végül az egészségügy történetének bemutatását követő, en Szapudi András Siófoki arcok című olvasmányos írása zárja a tanulmányok gyűjteményét. A Siófok képekben című összeállítás Gerendássy Tamás és Bollósy László munkáját dicséri. Bár talán nem ártott volna néhány archív fotót — amely ugyan a kötetben néhol föllelhető — becsempészni ebbe a fejezetbe, hiszen a változás, a fejlődés akkor lenne igazán szembetűnő. Visszatérve a sportélethez — amelynek hiányát e sorok írója már megemlítette — a hiány kissé furcsán fogalmazva mégsem „teljes”. A tanulmányokat böngészve ugyanis találunk utalásokat főként a vízi sportokra. Többek között megtudhatjuk azt, hogy ki nyerte 1948. augusztus 29-én a Bala- tonfüred—Siófok közötti Balaton-átúszó bajnokságot. Szó esik a balatoni kardvívó bajnokságról, de a teniszről, a vitorlázósportról és a labdarúgásról már az igénynél „kevesebb”. A kötet ezen apró „hibájával” együtt is az egyik legátfogóbb kiadvány ebben a kategóriában. Szerkesztője: Kanyar József igen körültekintően és pontosan felépített tanulmányokat fogott értékes csokorba. Tamási Rita
