Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-09 / 266. szám

1989. november 9., csütörtök Somogyi Néplap 5 Ady Vártam, majd belép a te­rembe, amely éppúgy zsú­folásig megtelt, mint nyolc­van évvel ezelőtt, 1909, no­vember 7-én. A helyszín változott: a Koronából át­helyeződött az Ady-est a megyei könyvtárba. Vártam, vártuk, hogy á tágra nyílt ajtóban föltűnik alakja, kö­rülnéz, majd leül a zongora mellé a szőnyeges dobogón, ahová azok csücsültek le, akiknek már nem jutott ülőhely. Hagyományt teremtő, újra ébresztő irodalmi estet ren­dezett kedden este a megyei könyvtár: Ady előtt tisztel­gett a színész, az előadómű­vész, Juhász Jácint és a nagyon lelkes publikum. Az alkalom irodalomtörténeti, a légkör friss, a siker — újabb híveket szerzett Ady költé­nyolcvan év után Kaposváron szatének. Az est ünnepinél lenyűgözőbb, fenséges. Juhász Jácint, a versek, korabeli vallomások ihletett tolmácsolója két gránittömb­ből állított emléket Ady Endrének az esten. Műsorá­nak első részében az Én nem vagyok magyar? — szellemében irdézte meg a költőt versei és ellenlába­sainak gyűlölködése, kriti­kája kereszttüzében. Hogy mennyire jól ismerték Ady líráját a Nyugat-nemzedék becsmérlői, Juhász Jácint nagyszerűen érzékeltette. Abban kezdték ki a költőt — Rákosi Jenő, Szabolcska Mih.ály, Herczeg Ferenc, Beöthy Zsolt, gróf Apponyi Albert, gróf Tisza István miniszterelnök —, ami a- legfájóbb volt számára. A kitűnően szerkesztett műsor néhai Nagy László csalha­tatlan érzékét is dicséri, mert sikerült megeleveníteni a teljes Adyt. Az Almos Magyarország, a Föl-földo­bott kő, az Én nem vagyok magyar?, A magyar messiá­sok, a Szeretném, ha szeret­nének, a Nézz. drágám kin­cseimre költőjét, aki eljutott „az értől az óceánig”. Az ismert színész, előadó- művész is fölfedte eddig is­meretlen arcát. Adyért pe­relve a gúnyt sem sajnálta az ellenfelektől. Kitűnő ri- posztjai paradosztikusak, de nem sértőek voltak. A mű­sor második részében Ady Endre és József Attila ver­seit hallottuk, úgyszintén nagyszerű összeállításban. Miben rokon Ady és József Attila költészete ? Nemcsak erre kívánt feleletet adni a szerkesztő és az előadó, ha­nem a különbségekre is nagyszerűen utaltak. Novák János megzenésítésében Ti- nódi-énekekre emlékeztetőén hallhattuk Ady költeményeit. Nyolcvan évvel ezelőtt sajtóelődünk azt írta Ady Endre bemutatkozásáról: „Büszkék vagyunk Kapos­vár közönségére.” Az öt-tíz évvel ezelőtti, felforrósult hangulatú könyvtári előadó­estek hangulatát is sikerült újra ébreszteni kedden, ami­ben valóban része volt a színésznek és a közönségnek egyaránt, azoknak, akik ma sem feledték el a költőt be­csülni, és ismerik lírájának értékeit. A zongorán közreműködő Kardos Kálmánnak sikerült emelkedetté tenni a hangu­latot. Nyolcvan év után ismét közöttünk járt Ady Endre, Kaposváron. Hórányi Barna Japán pedagógusok 33 fős delegációja európai körútja során ellátogatott babánkba is. A vendégek Hatvan városában az óvodai neveléssel és a Zsolnai-féle pedagógiai módszerrel ismerkedtek. Képünkön: Osamy HamavoTa úr és kollégái a /'Kodály Zoltán Általános Iskola elsőéves diákjai között a Zsolnai-módszerrel tartott oktatással ismerkednek A A brit iparművészet emlékei Több mint kétszáz tárgyat láthat a közönség az Iparművészeti Múzeum új .kiállításán, amelyen a brit iparművészetnek a múzeumban őrzött emlékeit (mutatják be a XVII. századtól a XX. századig Szociálpolitika Marcaliban Amikor a tanács fizeti a napközit Lényegi kritika nem érte az apparátus munkáját, több hozzászóló mégis szükséges­nek tartotta kiegészíteni a szociálpolitikai tevékeny­ségről szóló beszámolót a marcali tanács keddi ülé­sén. Akik hivatásszerűen szociálpolitikával íoglalkoz-' nak, azok tudják: gyakran a jó szó is segíthet. Azokon az öregeken például, akik egye­dül vannak, s az ebédet ho­zó gépkocsit inkább csak azért várják, hogy legalább beszélhessenek valakivel. A testületi tagok is úgy látják, hogy a csaknem kétmillió forint a leglényegesebb szoj ciálpolitikai feladatok meg­oldására elegendő. Rendsze­res és rendkívüli szociális segély csak azok számára biztosított, akiket a tanács­tagok is rászorulóknak te­kintenek. Maximálisan ki­használt az idősek klubja; a hétköznapi bentlakásos in­tézmény tíz helyéből azon­ban kettő szabad. Az őszi­téli időszakban ugyanis vár­ható, hogy esetleg magate­hetetlen, egyedül élő idős-- korúakat kell itt elhelyezni. A jelenlevők közül töb­ben is kiemelték a Vöröske­reszt és a HNF ez irányú tevékenységét, de volt, aki úgy látta: javítani kell a propagandát is, mert sokan nem tudják, mire jogosul­tak. Az egyik iskola igazgató­ja a szülők köszönetét tol­mácsolta. Rendszeressé vált ugyanis a közelmúltban, hogy a szülök kivették gyer­mekeiket a napköziből, mert nem tudták befizetni a napi 28 forintos díjat. A tanács ezért jelentős összeget for­dított a gyermekélelmezés támogatására. A városi bíróság vezetője munkahelyéről hozott pél­dákkal illusztrálta a társa­dalom elszegényedését. Be­szédéből az derült ki, hogy egyre többen kérvényezik a gyermektartásdíj csökken­tését, vagy egészen alacsony összegben történő megálla­pítását. Nem ritka, hogy a kötelezett is, a jogosult is a létminimum alatt él. Volt, aki a generációk különélésére vezette vissza a problémák jó részét. Vé­leménye szerint ennek oka a kis alapterületű lakások erőltetett építése. Így a fia­talok is könnyebben elsza­kadnak azoktól a normák­tól, értékektől, melyekre az együttélés során szert tehet­nének. Monostori László osztály- vezető, a téma előadója sze­rit számítani lehet ebben a munkában az egyházak ka­ritatív tevékenységére is. A szabad idő eltöltésére ai mű­velődési központban egy te­rem az idősek rendelkezésé­re áll, s elképzelhető, hogy a volt munkásőrség épülete is szociálpolitkai célokat szolgál majd. Szó esett a csökkent mun­kaképességűek munkalehe­tőségeiről is. Jelenleg a ter­melőegységeket semmi nem ösztönzi a foglakoztatásuk­ra, pedig adókedvezménnyel segíteni lehetne ennek a problémának a megoldását. Levegőben maradt a kérdés: most, amikor „padlón van” a gazdaság, ki foglalkoztatja őket? Fehér—Heller: MAGYARORSZÁG, 1956 3. A magyar forradalom: csupán egy „egyszerű ügy”? Mind a hivatásos, mind a nem hivatásos értelmezők hajlamosak arra, hogy a magyar forradalom jelenté­sével kapcsolatos kérdése­ket szimplifikálják. Né­melyek egyszerűen a nem­zet szabadságának vissza­állításaként, „nemzeti forra­dalomként” értelmezik, míg mások éppoly egyszerűen a politikai szabadságjogok helyreállítását, „liberális forradalmat” látnak benne. Ámde e két felfogás nem födi és soha nem is födte egymást; ez az „egyszerű ügy” valamivel bonyolultabb mindezeknél. Ahoz, hogy az 1956 októ­berét „nemzeti forradalom­nak” minősítő felfogás ér­veit és ellenérveit megítél­hessük, éppúgy félre kell tennünk a „forradalom” bár­miféle formális meghatáro­zását (amivel azt a „zavar­gás”, „lázadás” és „fölkelés” kategóriáitól elkülönítve szokás), mint azokat a szó­noki mutatványokat, ame­lyek csupán azt célozzák, hogy a nemzeti függetlensé­gi harcokat a társadalmi forradalmaktól elválasszák. Ezek többnyire nem egye­bek meddő kísérletnél. Hi­szen semmi kétség nem fér­het ahhoz, hogy e tizenhá­rom dicső emlékezetű nap csúcspontján a nemzeti füg­getlenségi harc áll, ama igen egyszerű oknál fogva, hogy mindenfajta változást szük­ségképpen a szovjet hadse­reg jelenlétével és elnyo­mó szerepével szembeszáll- va kellett kivívni. Ezen a ponton megingat­hatatlan tényként kell lát­nunk azt (amit Nagy Imre politikai megítélése kapcsán oly sokat vitattak), hogy a szovjet hadsereg bármine­mű magyar fölszólítást megelőzve avatkozott be az ország ügyeibe, kiváltképp azt megelőzve, hogy Nagy Imre e beavatkozáshoz bár­miféle jóváhagyását (avagy az erre való felhíváshoz a nevét) adta volna; s látnunk kell, hogy a hatalom tényle­ges birtokosa már október 23-a éjszakáján a szovjet pártelnökség és annak ma­gyarországi meghatalma­zottja, Andropov volt. Az AVH-kommandók, a gyűlölt „kékek” egynémely békés tüntetők elleni gyilkos me­rényletétől eltekintve (ame­lyek különben jóval több ál­dozatot szedtek, mint később a felbőszített tömeg által véghezvitt ávós-lincselések) a magyar fegyveres fölkelők csaknem mindig szovjet, s csupán elvétve magyar ka­tonai egységek ellen küzdöt­tek. (Molnár Miklós Buda­pest 1956 című könyve bő­séges példaanyaggal igazol­ja, hogy a magyar hadsereg magatartás-skálája mikép­pen terjedt a passzív be- nem-avatkozástól egészen a fölkelők — bár az előbbinél kevésbé gyakori — aktív támogatásáig, avagy szórvá­nyos esetekben a tömegek­kel szembeni ellenséges föl­lépésig.) Ez a tény tehát (tá- gabb társadalmi-politikai keretétől eltekintve) a fölke­lést elsődlegesen és magától értetődően nemzeti üggyé avatta. Ámde e „tágabb társadal­mi-politikai keret” nagyon is jelen volt, s nemcsak ob­jektív adottságként, hanem szubjektív módon: a föl­kelt nép tudatában is. A többségükben fiatal fölkelők nemigen voltak tudatában annak, hogy micsoda meg­ingathatatlan erőt jelent a nagyhatalmak közt létrejött megállapodás, a naiv lelke­sedésük csak még tovább hajtotta őket. Azok a ma­gyar milliók, akik e forra­dalmat naponta megújítot­ták és tovább éltették, ak­koriban még jó okkal hihet­ték, hogy nemzetük kiválását a szovjet tömbből (föltéve, ha az sikerül) a Nyugat is a legmelegebben üdvözli ■majd. S azt remélték: egy tényleges győzelemmel Ma­gyarország mint nemzet ki­vívhatná végre azt a nyuga­ti méltányosságot és megér­tést, amit a trianoni majd az 1947-es párizsi békeszer­ződések idején oly fájdal­masan nélkülöznie kellett. (Az előbbi még Ausztriával, a volt Habsburg-birodalom magjával is sokkal kedve­zőbben bánt el, mint a meg­csonkításra ítélt Magyaror­szággal; az utóbbi pedig Magyarország rovására, a nácizmus valódi áldozatai­nak számító Csehszlovákián és Jugoszlávián túl, még olyan egykori náci-szövet­ségeseknek is jelentős terü­leti engedményeket tett, mint amilyen Románia vagy még inkább Ausztria volt.) Valójában tehát nem is volt olyannyira eltúlzott op­timizmus, ha a magyarok azt hitték, hogy egy sikeres szovjetellenes forradalom­mal, e században először, si­kerülhet maguk felé hajlí­tani a Nyugat jóindulatát. Ez a kimondhatatlan vára­kozás volt az egyedüli va­lóságalapja mindama „össze­esküvés-teóriáknak”, ame­lyeket a magyar forrada­lomra ráhúztak, és amely teóriák a mind a szocioló­giai tudatlanság, mind a célzatos politikai intrika ta­laján utóbb oly bőven sar­jadtak. Hiszen a fölkelt nemzet egésze, de legalább­is felnőtt polgárainak túl­nyomó többsége nagyon is tisztán értette (amiről a for­radalmi Budapest utcáin sok emberrel beszélve magunk is személyesen meggyőződhet­tünk), hogy a békeszerződé­sek revíziójának akár leg­csekélyebb nyilvános föl­említése is végzetes követ­kezményekkel járhat a ma­gyar ügyre nézve. Ám ugyanezek az embe­rek, ha többnyire csak egy meghatározatlan és artiku- lálatlan várakozás jegyé­ben is, arra számítottak, hogy a győzelemmel egy­szersmind az „igazságtalan­ság korszaka” is véget ér. Megítélésünk szerint a ha­tárrevízió gondolatát csu­pán egy ostoba és jelenték­telen kisebbség forgathatta komolyan a • fejében. A tör­ténelemben csak igen ritkán fordul elő az az eset, hogy egyes nemzetek ilyen mér­tékben figyelmen kívül hagynák a világfejlődés álta­lános irányát... A vég nélküli Himnusz- éneklések, a nemzetiszínű zászló és a hagyományos “ Kossuth-címer állandó hang­súlyos jelenléte” a középüle­teken a kommunista rend­szer teremtette jelképek he­lyén (mely utóbbiak az em­berek szemében egészen egyszerűen a szovjet meg­szállás hatalmi jelvényeinek tűntek), ugyanígy a töme­gek által elunhatatlanul skandált jelszavak („Minden magyar egyet akar!”; „Aki magyar, velünk tart!”) — nos, mindezen jelenségek sokszor talán meglehetősen avíttnak vagy gyerekesnek tűnhettek a nyugati megfi­gyelők szemében, akik szá­mára saját népük nemzet­ként való fönnmaradása (a fasizmus fenyegető közjáté­kát leszámítva) immár rég­óta megnyugtatóan rendezett ügynek, elintézett dolog­nak számított... Ez a nemzeti konszenzus sokkal inkább védőpajzsul szolgált egy olyan nép szá­mára, amely látszólag pato­logikus, valójában nagyon is megalapozott bizalmatlan­sággal viseltetett mindenki iránt, akinek a legkisebb kö­ze is volt a megingott dik­tatúrához — egyelőre füg­getlenül attól az újjáterem­tődő politikai arculattól, amelyet az elszgpt tünteté­sek és utcai harcok utóbb magukra öltöttek. Rövid időre még maga Nagy Imre is veszíteni látszott népsze­rűségéből, minekutána ne­vét adta a szovjet hadsereg­hez intézett fölhíváshoz ... (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents