Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-07 / 264. szám

1989. november 7., kedd Somogyi Néplap * 3 „Zsemlegyár”­rekonstrukció Kaposváron Befejezéséhez közeledik a Sütév kaposvári gyá­rában a zsemlekészítő gépsor felújítása. Az új csehszlovák alagútke- mencében a héten meg­kezdődik a próbasütés és a beszabályozás. A házi kivitelezésű kelesz- tőberendezés elkészülte után, az összegen 7,5 mil­lió forint értékű beru­házás a megszokott zsem­lével látja el az üzem körzetét. küldetés, következmény pillanatnyi gyakorlati siker számítana, és a meghatáro­zott érveken semmi sem múlna. Ellenkezőleg. Min­den politikai döntésnél két tárgyilag különböző, noha a valóságban gyakran egymás­ba játszó motívum számíthat kritériumnak. Az első az, amit Lenin gyakran a kö­vetkező láncszemnek neve­zett, nevezetesen, az idősze­rű tendenciáknak az a cso­mópontja, amelynek határo­zott befolyásolása döntően tud hatni az össztörténésre. Ez nem mindig, sőt konkré­tan csak kivételképpen ma­gának a lényegnek éppen esedékes közvetlen megvál­toztatása. A konkrét törté­nelmi folyamatban ennek még a felismeréséig is csak ritkán jutnak el, sőt adód­nak olyan helyzetek, ame­lyekben még legtisztábban tudatosodva sem lehetne a lényeg megváltoztatásának mozgató, döntést hozó ereje. Gondoljunk az 1917-es orosz forradalomra. Leninnek nem volt kétsége afelől, hogy a szocialista forradalmi át­alakulás objektív feltételei már februárban adva vol­tak, amikor összeomlott a cárizmus. Mindig is hirdette ezt a meggyőződését, de még e perspektíva legjobb pro­pagálásával sem valósíthatta volna meg közvetlenül ezt, ha nem ismerte volna fel, mint a fejlődés adott sza­kaszának „láncszemét”, hogy az összes dolgozók békére vágynak és a parasztok föl­det akarnak. A két jelszó, a „Földet és békét!” —pusz­tán tartalmát tekintve — a polgári társadalomban is megvalósíthatónak látszik. Lenin politikai lángesze ép­pen annak az ellentétnek a felismerésében állt, hogy e jelszavak egyrészt a legszé­lesebb tömegek csillapítha­tatlanul szenvedélyes vágyát fejezik ki, de másrészt az orosz burzsoázia számára gyakorlatilag elfogadhatat­lanok voltak, és az adott kö­rülmények között a kispol­gári pártok sem támogat­hatták, sőt még passzívan sem tűrhették őket. Így olyan politikai célkitűzések, amelyek önmagukban véve egyáltalán nem döntenék meg szükségképpen a polgá­ri társadalmat, robbanó­anyaggá váltak, oly helyzet előidézésének eszközévé, amelyben sikeresen végre le­hetett hajtani a szocialista forradalmat. (Részlet A tár­sadalmi lét antológiájáról című műből.) Tőkei Ferenc: Meggyőződésem, hogy leg­főbb ideje helyreállítani és jogaiba helyezni a marxiz­mus klasszikusainak ama felismerését, hogy a szocia­lizmusnak mint a kommu­nizmus „alsó fokának” igazi kibontakozása csak világmé­retekben „minden ország proletárjainak” egyesülésével képzelhető el. A nem is olyan új szocializmusképnek szerintem csak ez a megfon­tolás lehet az általános alap­ja. Ha már a tőkés terme­lési mód kialakulásának és fejlődésének is bázisa volt a világpiac, akkor magától ér­tetődik, hogy a szocializmus és kommunizmus fejlődésé­nek bázisa sem lehet szűkö­sebb. (...) Egy szocialista világgazda­ság megteremtése, ha méta fizikusán és dogmatikusan fogjuk fel a dolgot, a távoli jövő lehetőségének látszik. Am ha dialektikusán kezel­jük a kérdést, nyilvánvaló, hogy már a cári Oroszor­szág forradalma sem egy akármilyen „egy országban” juttatta győzelemre a szo­cializmust, hanem egy ha­talmas birodalomban, egy kis „világrendszerben”. Nem utolsósorban ez tette lehető­vé a szovjethatalom fenn­maradását is. A második vi­lágháború óta pedig létezik, sőt, terebélyesedik a szocia­lizmust építő országok világ- rendszere is, amelynek a gazdasági integráció útján való továbbfejlődése akkor is szükségszerűnek mutatko­zik, ha éppen e tekintetben ma komoly problémák hal­mozódtak is fel. Természetesen nem gon­dolok arra, hogy a szocia­lista világ zárkózzon magá­ba, szigetelje el magát a tő­kés világgazdaságtól. Ellen­kezőleg, éppen azért kellene közös, szocialista „multina­cionális” vállalkozásokkal, próbálkoznunk, hogy bát­rabb, nagyvonalúbb és ugyanakkor biztonságosabb legyen mozgásunk a tőkés világpiacon. (...) Rugalmassá és mozgé­konnyá kell tenni egész in­tézményrendszerünket, hogy centralizmus és decentralizá- ' lás a dolgok mértéke és moz­gása szerint alakulhasson; hogy felszabaduljanak a tár­sadalom óriási energiái, ki­fejlődhessen a társadalmi Kérdéseinkre válaszol: dr. Vastagh Pál, az MSZP vidéki titkára a Nyilvánosságra kerülnek markánsabb elképzelések Dr. Vastagh Pált, az MSZP elnökségének tagját, vidéki titkárt kérdeztük kaposvári előadása után. — Mi a véleménye a ka­posvári találkozóról? — Az országos tapasztala­tokkal megegyező képet mu­tat. A párttagok többségét ugyanazok a gondolatok fog- lakoztatják Leninvá rostól, Kaposvárig. Ezen nincs sem­mi csodálkoznivaló. Elmond­hatom, hogy a ma este is jó tükörképe volt a párton be­lüli, a párt környéki (tehát a szimpatizálók közötti) hangulatnak. A tapasztala­tokat úgy érzem, hasznosí­tani is tudom. — Azt hallottam a rádió­ban, hogy az MSZP az or­szág legnagyobb pártja. Mit jelent ezc — Több mindent. Egyrészt az MSZP a parlamentben a legnagyobb frakciót jelenti, másrészt az említett hírt tá­masztja alá, hogy ez a párt országos kiépültségét tekint­ve is a legnagyobb, a legta­goltabb és a legkiterjedtebb. Taglétszámát illetően pedig a legdinamikusabban fejlő­dik. — Mi a helyzet vidéken? — Vidéken az MSZP or­szágosan nagyjából min­denütt egyforma képet mu­tat. A jelenlegi létszám nem éri el a pártkongresz- szus előtti taglétszámot. De ez azt hiszem, nem is vi­szonyítási alap. — Hogyan látja az értel­miség szerepét az új párt­ban? — Az értelmiség a párt­ban nemcsak a jelenlegi szakaszhoz köthető. Dinami­kusan kapcsolódott azokhoz a párton belüli folyamatok­hoz, amelyek már a párt- értekezlet nyomán létrejöt­tek. Nagy szerepet vállalt az értelmiség az előkészítésben. 1988 őszétől nagyon határo­zottan síkraszállt a változá­sok mellett. Annak idején ennek személyi konzekven­ciái már megjelentek a me­gyei pártértekezletek dönté­seiben is. Számszerűen is nagy a részvételi aránya a mai folyamatokban is. Mind­emellett én örvendetesnek tartom a munkás- és agrár­tagozatok szerveződését. — Mi a véleménye az új párt apparátusáról, annak nagyságáról ? — Nekem az apparátusi munkaszervezettel szemben nincsenek ellenérzéseim. Ez nem azt jelenti, hogy egy túlméretezett, bürokratikus, láfcsaattevékenységet végző apparátus mellett lennék. Véleményem szerint egy jól képzett, kitűnően szervezett, jó emberi tulajdonságokkal fölvértezett közösségből álló apparátusra van szükség. — Nem tartja-e a mostani folyamatot a baloldal szét- verődésének? — Nem. Ami most törté­nik, az tulajdonképpen át­rendeződés, amely majd le­het, hogy egy új minőséget teremt és egy új szintézisre kínál lehetőséget. A baloldal más országokban is széles politkai palettát képvisel, és biztos vagyok abban, hogy Magyarországon más politi­kai pártokban is, amelyeket nem sorolunk a baloldal­hoz, jelen van a baloldali gondolat. — Nem gondolja, hogy lélektani szempontból nem volt szerencsés belépési szándékhoz kötni az MSZP- tagságot, hiszen ezzel a ré­gi MSZMP-tagokat semleges zónába lökték, ahonnan egy­részt könnyen toborozhatnak maguknak tagokat más szer­veződések (pl. MSZMP), másrészt a bizonytalanko­dóknak lehetőséget nyújtot­tak arra, hogy különösebb gond nélkül leszakadjanak. — Aki MSZMP-tag, annak elvileg megvan a lehetősége arra, hogy december 31-ig MSZP-tag legyen. Itt tulaj­donképpen csupán egy meg­erősítő nyilatkozatról van szó, azaz a tagsági viszony gyakorlatilag folyamatos. Sokan fordítva közelítik meg a dolgot és azt mond­ják, miért nem oldottuk meg, hogy csak azok nyi­latkozzanak, akik nem akar­nak az új pártba jönni, azaz a kongresszust követően mindenki automatikusan lett volna MSZP-tag. Én azt a megoldást tartom jónak, amely ma érvényben van. ■Kétségtelen, a baloldali szerveződések létrehozásá­ra, pártialakításra, és be­jegyzésre megvan a jog, te­hát lehet valaki más balol­dali párt tagja. Arra kell azonban törekedni, hogy ne egymás rovására politizál­junk, és ha lehetőség kínál­kozik rá, egymás támogatá­sáról is szó lehet. — Nem fél attól, hogy az MSZMP megtartja XIV. kongresszusát ? — Nem tartok ettől, hi­szen az egy formális ese­ménynek számítana. Nem lenne ugyanis jogszerű. Szer­vezői nem vennék figyelem­be a tényleges helyzetet. — Betiltható lenne, ha esetleg sort kerítenének rá? — Betiltani nem lehet. Megosztaná viszont az or­szág közvéleményét az, ha egy szerveződés ennyire tör­vényen felül helyezné ma­gát. — Lenne valamiféle súlyos következménye, ha mégis megtartanák? — Nem. — Jó propagandával és o gazdaságpolitikai célok gyors és határozott megvalósításá­val sok hívet szerezhetne az MSZP. Miért nem teszi? — Egészen a közelmúltig egybemosódott (egymásba ment át) a párt és a kor­mány gazdaságpolitikája. Különböző műhelyekben fo­galmazódtak meg azok a lé­pések, amelyeket végül is mindig a kormány hirdetett meg. Ez most felszámolóban van, és ez egyben nagyobb mozgási lehetőséget biztosít a pártnak egyebek mellett abban is, hogy az általa pre­ferált gazdasági elképzelé­seknek nagyobb nyilvános­ságot adjon. — Várható ez? — Igen. A parlament a következő ülésszakainak vi­tájában már jelen lesznek ezek a markáns MSZP-el- képzelések. Szegedi Nándor önszervezés és önigazgatás képessége. Ennyit tehetünk, s ez cseppet sem kevés, a saját házunk táján. S ha a magyar reformpolitika eb­ben az irányban fejlődik to­vább, bontakozik ki a jövő-. ben, akkor bizonyos, hogy szocialista partnereinkkel is könnyebben megtaláljuk az együttgondolkodás és együtt­működés útját, hiszen ma valamennyi szocialista or­szág alapjában véve ugyan­azokkal a problémákkal küszködik. (Részlet A szo­cializmus dialektikájáról cí­mű interjúból.) Ancsel Éva: (...) A progresszió fogal­ma modern értelemben elő­rehaladás magasabb rendű stádiumok felé. Csakhogy az egyenlőtlen fejlődés össze­mérhetetlen, különböző tör­ténelmi idők egyidejűségé­nek jegyével karakterizálja a világtörténelmet. Egyetlen célt, értelmet, vezérfonalat tételezni ebben az összfolya- matban, vagyis fenntartani egy teleologikus történelem- filozófiát, amelyben minde­nen át egy világtörvény vagy cél tör utat magának, illet­ve amelyben minden folya­mat az emberi nem nevelő- désének, öntökéletesítésének célja felé mutat, immár nem lehet(...) Az evilági megváltásre­mények nem nélkülöztek minden reális alapot, ameny- nyiben a történelmi válto­zások tempója felgyorsult és az emberi cselekvés szerepe is megnőni látszott, ez pe­dig objektív látszat volt. A remények a kommunista mozgalomban is elszakad­tak a reális folyamatok le­hetséges és tényleges pozitív következményeitől, hiszen — nem először a történelem során — sokan minden föl­di baj megszűnését várták a mitikusan felfogott hala­dástól. A történelem alakítható- sága valóban megnőtt, ám­de anélkül, hogy megszűnt volna a célok, szándékok és eredmények aszinkronitása. Az ember, lévén történeti lény, nem tud reményhori­zont nélkül élni. Az európai ember pedig különösen jö­vőre orientált: történelmé­nek természetéből követke­zően és ezzel összefüggésben a keresztény eszkatológia tradíciója alapján. Ez még akkor is igaz, ha sokan a remények hiábavalóságának felismerésében, a rezignáció- ban vélik megtalálni a meg­nyugvást anélkül, hogy tud­nák, ez se más, mint a megváltás egyik sajátos al- esete. Könnyen elérhető, megalapozásához könnyű „ér­veket” találni, s ráadásul fölmentő ereje van az egyén számára, aki ezt a szemlé­letmódot odáig „tökéletesít­heti”, hogy nézője lesz a történelemnek, amely majd ontja számára rezignációjá- hoz a bizonyítékokat (...) A történelmet az ember csinálja, de csak föltételesen alkotja. A céltételezések — hát még realizálásuk — olyan folyamatba vannak beágyaz­va, amelyet nem maguk az emberek hoztak létre, még ha letűnt nemzedékek tevé­kenysége testesül is meg bennük. (Részlet az Etikai tanul­mány c. tudásról és a nem­tudásról című műből.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents