Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-24 / 279. szám
1989. november 24., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 <PÉ9^TL‘KJ fTÉ(Kft 2. Hiábavaló igyekezet kor legközelebb találkoztak, úgy két sarok közt elkísérve, elmondta .neki az esetet. Forró a fejét rázta. — Felháborító! Nézd, öregem, így én nem tudok csinálni semmit. Ha akarsz, tégy feljelentést becsület- sértésért vagy rágalmazá3. Bíró és hivatala Dr. Ács Bálint, amikor hívatta a j árásbíróság elnöke, már tudta, hogy megérkezett az értesítés bíróvá való megválasztásáról. Más örült volna, hogy végre elérkezett az, amiért hosszú éveken át tanult. Ő másként volt ezzel. Egyáltalában nem látszott rajta a lelkesedés, amikor az elnök derűs képpel gratulált neki. — Na, mi van? Tán nem is örülsz? — kérdezte az elnök. — Dehogynem, János bátyám — felelte rezignáltan Acs Bálint. — De tudod, most mégis egy kicsit... szóval... — Értem én, fiam —vágott a szavába az elnök. — Nem könnyű mesterségre adtad a fejed, de végül is te akartad. Holnap be kell utaznod a megyére, letenni az esküt. Ez egyben az elválást is jelenti. Elsejével az új szolgálati helyeden kell jelentkezned. Ács Bálint nemigen figyelt a szavaira. Akarta? Akarta a fenét! így hozta a sors. Szíve szerint sportújságíró szeretett volna lenni. Am az nem ment, így maradt a jog. Elvégzése után semmi kedve sem volt tsz-be kimenni, vagy valamelyik vállalathoz jogtanácsosnak, hogy mindenki őt nyaggassa. A legfüggetlenebb a bírói pálya! így szerződött az igazságügyhöz. Most, amikor rászakadt a valóság, hogy hamarosan oda kell ülni a pulpitus mögé és ítélkezni, megrettent. Vége a szép, gondtalan fogalmazói éveknek, a haveroknak, a csajoknak. Másként kell élni, mint eddig, és el is kell költözni. Lassan rótta a kisváros ódon, macskaköves utcáit. Ide-oda keringtek a fejében a tartalom nélküli gondolatok. 4. Hacacáré Gárdoséknál sért, vagy életveszélyes fenyegetésért, aztán majd meglátjuk — mondta nem nagy meggyőződéssel. Horváth Feri persze nem tett sehol sem feljelentést, hanem elkönyvelte úgy, hogy vannak kivételezett emberek most is. Útja az ügyvédi munkaközösség előtt vitt el. Itt dolgozott két volt évfolyamtársa, akik még bojtárkodtak. Benyitott a szobájukba. Szűk, sötét kis helyiség volt, amilyen az egész épület. Hajdan valami lakóház lehetett. Mint az ügyvédi munkaközösségek, a vidéki kisvárosokban általában. Az igazságügynek ezek a feketepé- terei, akik még nem mindenütt és nem minden fórum előtt heverték ki az ötvenes évek szükséges, rossz minősítését és az ehhez igazodó tárgyi feltételeket sem. — Mi van, Flamó? — nézett rá kérdőn dr. Kresz Fri- ci, aki a kolesban szobatársa is volt. A Flamó gúnyneve volt dr. Ács Bálintnak, amit közismert jó étvágyával érdemelt ki az egyetemen. — Kánya van, Bubó — felelte Ács- Bálint. Ez a név pedig dr. Kresz bizonyos medikusi előtanulmányaira utalt. Nevezett letette lábát az asztalról, letette kezéből az Igazságügyi Közlönyt, és barátja felé hajolt. — Marietta? — kérdezte bizalmasan. — Fenét. Megjött a kinevezésem. — Hülye vagy, öcsi!!! — ugrott fel Bubó. — Ahelyett, hogy egy üveg konyakkal állítanál ide be, teli torokkal énekelve, úgy jössz ide, mintha meghalt volna valaki. — Sajnos meg, Bubó. — Ki a fene? — Flamó. — De megszületett dr. Ács Bálint járásbíró úr! —Az igaz — mondta levertem — No haver, ezt megünnepeljük. Este Gárdoséknál lesz egy kis hacacáré, hozd el Mariettát is. — Oké! — állt fel Ács Bálint, és lassan betette maga után az ajtót. Egy nap szabadságot vett ki Kerekes Lajos arra, hogy a kerítést megcsinálja. Vett drótot, otthon még volt két bontásból maradt gerendája, abból éppen kijött az a négy cölöp, amelyre felerősítheti. Reggel nekilátott, és a kerítés folytatásában az árokig kiásott négy gödröt. Beleállította a cölöpöket. Dél lett, mire elkészült. Úgy gondolta, hogy a drótot majd délután szegeli fel, ezért a munkát abbahagyta és felment. Róth Mihály aznap először, ebéd után ment hátra a kertbe. Amikor kiért a szőlő végébe, látta, hogy szomszédja elkezdte a kerítés csi- nálását. — Hát el akarja keríteni a telek egy részét! — szaladt ki a száján. Ugyanis szerinte nem ott van a telekhatár, ahova a szomszéd a cölöpöket ásta, hanem jó egy méterre keletnek, pont a két akácfa túloldalán. így az akácfáit is elkerítené... — No, csak jöjjön ki! — gondolta Róth Mihály. Nem is ment föl, hanem ott járkált hátul piszmogva, semmit sem csinálva. Kerekes éppen hogy bekapta az ebédjét, aztán ment folytatni a munkát. A kerítéshengerről bontotta le fogóval a kötődrótot, mikor a rézsőn megjelent Róth és különösebb bevezető nélkül átszólt. — Hová állította maga azokat a cölöpöket? —Jó napot! —felelte Kerekes. Róth elengedte füle mellett a célzást, és folytatta: — A határ nem ott van, hanem az akácfák nyugati oldalán, mert azok még az enyémek! Kerekes megütközve nézett rá. — Már hogy lenne ott? — mondta. — Nem látja, hogyanjön a kerítés végig? — Az mindegy! Az én részemen vannak a fák. — A gyümölcsfák, azok igen. De ez a két akác? Vadon nőttek ezek, vagy tán ezeket is maga ültette? Nahát. Nyilvánvaló, hogy a kerítés egyenes folytatása a mezsgye. Róth idegesen rángatta a bajszát. — Úgy merje elkeríteni az akácfáimat, hogy megkege- rüli! — mondta, miközben az arca vörösödni kezdett. Kerekes ledobta a szerszámot, és szó nélkül felment. Elhatározta, hogy nem veszekszik és nem is volt biztos a dolgában. Ő úgy tudta eddig, hogy a határ a kerítés hosszának folytatásában van, így vette az ingatlant. Ez ideig így is használták. Úgy döntött, hogy kihívatja a földmérőket, azok majd meghatározzák, hogy hol a mezsgye. Nem veszekedik ezzel az átkozott, vén emberrel. A földmérők kiszálltak a helyszínre és megállapították, hogy a mezsgyehatár a meglévő kerítés vonalának képzeletbeli meghosszabbítása. Róth Mihály is jelen volt a felmérésnél. Amikor meghallotta az eredményt, éktelen haragra gerjedt. Elmondta mindennek a szomszédot meg a földmérőket is, csak nagyságos úrnak nem. Voltak azok fasiszták, csalók, gazemberek, megvesztegetettek, mindenek. Kilátásba helyezte, hogy elmegy ide meg oda, ahol öt ismerik, és úgy kirú- gatja őket, hogy a lábuk sem éri a földet. A földhivataliak először megpróbálták kikérni maguknak, ám amikor látták, hogy az öreg úgy viselkedik, mint aki nem normális, legyintettek és összecsomagoltak. Horváth Ferenc—az egyik földmérő —, amikor visz- szaértek a munkahelyükre, bement a hivatal vezetőjéhez és elmondta neki a történteket. — Nem tudom, érdemes-e lépni — mondta Tirpák Ottó, a vezető. — Tudod, az öreg veterán, vagy mi a hétszent- ség, meg aztán már- biztosan szenilis is. Azt tanácsolom, hogy tojjál az egészre, nem lettél te ezzel kisebb ember. A Kerekes meg intézze el vele úgy a dolgát, ahogy tudja. Mi a munkát elvégeztük, a határozatot kiküldjük, aztán mindenki tehet egy szívességet. Bölcsnek hatott ugyan az okoskodás, de Horváth Feri mégsem tudta a dolgot lenyelni. Különösen azt nem, hogy az ilyen embereket - mint ő és társai — egyszerűen likvidálni kellene, akkor majd rend lenne ebben az országban. Ismerte Forrót, a rendőr- kapitányság vezetőjét, valamikor együtt fociztak. AmiGárdoséknál egyszer volt már, Bubó vitte fel borozás után. Szívesen fogadták, mint a kisváros mindegyik szépreményű értelmiségi palántáját. Dr. Gárdos Béla öregedő körorvos, a vármegye egyik legszebb fiatalasszonyának a férje, és a hálapénzekből minden teljesíthető földi óhaj előteremtője. Ezen felül tudomásul vette felesége azon kívánságát, hogy modemek legyenek, ami elsősorban a nagy társaságot és a házasságuk nyitottságát jelentette. Járt hozzáj uk a másik két orvos, a patikus, az ügyvédek, akadt közgazdász is, továbbá mérnökök, szóval mindazok, akik számíthatnak. A plébános talán csak azért nem, mert öreg, maradi ember volt, és egy pesti mulatság során biztosan elkárhozott volna, eddigi példás, aszkéta élete ellenére. Most ott ültek a nagy szobában a földön, perzsaszőnyegeken, párnákon és puffokon. A kör közepén egy whiskys üveg szomorko- dott, kezükben hosszú poharakat tartogattak. Marietta Bálint ölébe könyökölt és figyelte a szónokló Bubót. Dr. Ács Bálint és Marietta két éve ismerték egymást. Kapcsolatuk ünnepi volt, miként Ács nevezte. Ünnepi alkalmakra vette elő a lányt. Marietta az egyik legszebb teremtés volt a környéken, de a leghidegebb is — így gondolta Bálint. Egyszerűen eddig nem volt hajlandó lefeküdni vele. Mindent tehetett, csak azt az egyet nem, mivel azt jövendőbeli félj ének tartogatta. Bubó szerint ez nem frigiditás, hanem a lány egyszerűen szűzkurva, vagy egy kicsit bolond. Bálint így aztán csak akkor hívta legjobb társaságba, ha reprezentálni akart. Most ugyan nem volt ilyen hangulatban, de pontot szeretett volna tenni az ügy végére. Remélte, hogy a társaság tán alkalmas arra, hogy belevigyék a lányt a buliba. Mégsem mehet el a városból úgy, hogy legalább egyszer ne feküdjön le vele. — Humanizmus, ugyan — szavalta Bubó —, lassan elfeledjük a szó igazi tartalmát, csak szajkózzuk. Mondjak még ilyen szavakat? — és ujjain számolva mutatta. — Demokratizmus, internacionalizmus — uram bo- csá — szocializmus! — Akkor is! Egy bírónak nem szabad, hogy ez a szó csupán frázist jelentsen — mondta dr. Gárdos, miközben poharából hörpintett. — Miért, Béla bátyám. Nektek orvosoknak tán többet jelent? Megbocsásson már, akkor, amikor köztudott, hogy a betegellátást mennyire befolyásolja, ki hogy tejel, ki kicsoda, vagy kinek a micsodája, vagy kinek a betege? — Nézd, Frici, ez nem egészen úgy van. Magyar- országon mindegyik beteg megkapja azt az ellátását, ami szükséges. Csakhogy vannak különleges igényűek, meg olyanok, akik azt hiszik, hogy attól kapják meg, másként nem nyugodtak. Hát hadd fizessenek. — Bátyám, amikor házhoz hívás van, a doktor kimegy. Melyik az a ház, pláne, ha gyerekről van szó, hogy ne dugnának oda egy-két százast? Olyan természetesen teszitek zsebre, hogy sokszor még a köszönöm se kíséri. — Lehet. Tudod mit mondott az én megboldogult professzorom? Az orvost három dologról nem lehet leszoktatni. Egy: ne pisáljon a kézmosókagylóba, kettő: meg ne húzza az asszisztensnőjét, három: ne fogadjon el hálapénzt! Bálint a nevetésre kapta fel a fejét, nem tudta, hogy miről van szó, de kényszeredetten nevetett a többiekkel. — Na látod — mondta Bubó. — Pedig ezeknek nem sok közük van a hippokra- tészi eskühöz. — De nem is ellenkeznek a szellemével! — Száz szónak is egy a vége, nincs igazság! A bíró legyen feddhetetlen hivatásában, magánéletében. Fizetése annyi, mint egy közepes tsz-jogászé, mellékállást nem vállalhat. Neki kell a legképzettebbnek és a legokosabbnak lennie. Szóval, afféle szuperembemek! Hát látjátok, ezért lettem én ügyvédjelölt. Kevés az önbizalmam ehhez. De Flamó — csapott a barátja vállára —, bocsánat, dr. Acs Bálint járásbíró úr, az egészen más! — Menj a fenébe, Bubó — szólalt meg Bálint egész este először —, ne szórakozz most velem! — Jöjjön, aranyos — mondta Zsazsa, a doktomé, miközben igézőén nyújtotta kezét Bálint felé. — Hadd dumáljanak az okos fiúk. Mi meg közben megcsalunk mindenkit! Nem féltékeny a kis barátnője? Marietta zavartan nézett Gárdosnéra, majd loknis, hosszú haját hátravetve, megszólalt. — Nem, csak nyugodtan — mondta, és elhúzódott Bálinttól. — No látja, az engedély megvan. Az én mackóm meg modem ember, ugye talpas- kám? — túrt bele dr. Gárdos ritkuló, ősz hajába. — Csak tessék, tessék, majd megleszünk mi addig itt Mariettával. Igaz-e kedves? — mondta kacsintva Gárdos, miközben pajkosan végigsímitotta a lány hosszú combját úgy, hogy a könnyű ruha felcsúszott rajta. — Az emberiség olyan, mint a fehér elefánt. Meg sem érdemli a humanizmust — folytatta Bubó. — Semmit sem tanult és azt is elfelejtette. A technokraták és a politikusok háttérbe szorították a filozófusokat, és tönkretették a világot. Beszennyezték a környezetet, felhasználják a maradék nyersanyagokat. Nem gondolnak, nemhogy a jövő nemzedékre, hanem a most élőkre sincsenek tekintettel. Mindegyik hatalom sütögeti a saját pecsenyéjét. Egy célja van csak, hogy legyűrje a másikat, és ehhez ideológiákat, hangzatos indokolásokat gyárt. Hogy közben nem lesz világ, nem lesz kin uralkodni a maroknyi csoportnak, nem is tudom, hogy ez nem fordul meg a fejükben! Mert higgyétek el nekem, egy-két csoport, mint egy jól szervezetett maffia, tartja kezében az emberiség és a világ sorsát. De nagy kár, hogy nincs isten, aki agyonsújtaná őket! — Ugyan Bubó, részeg vagy, vagy hülye! — szólalt meg Dorozsmai Kálmán, aki közgazdászként dolgozott a helybeli egyetlen gyárban. — Ázért a világ mindig csak előrement, meg fog is. Még akkor is, ha vannak nehezebb időszakok, és meggyőződésem, hogy nem a technokraták rontották el. — De kár, hogy nincs közöttük egy politikus, mert az bizonyára megvédené a saját bandáját. Tényleg, hogyhogy ide nem járnak politikusok? — A Waldheim bejelentette magát estére, csak le- mondtuk, hogy sokan vagyunk már — kiáltotta oda Zsuzsa, miközben Bálintot átölelve imbolygóit. — No elég, jöjjön kedves - nyújtotta a kezét dr. Gárdos Mariettának. — Lötyögjünk már mi is egyet, mert a végén átalakulunk valami szemináriummá. Éjfélre már jól állt az egész társaság, meglehetősen sokat ittak. Bubó ötletére elkezdték a seprűs táncnak azt a változatát, hogy amelyik párnál marad a partvisnyél, azoknak egy ruhadarabot le kell vetniük, amikor megszakad a zene. Hullottak a göncök, volt nagy vihogás. Bálint Mariettával táncolt, már nem volt rajta ing, a lányon melltartó sem, úgy bújt hozzá, hogy mellei ne látsszanak. Bár a szobában az egyetlen fényforrás egy vörös selyememyös olvasólámpa volt. Az is le volt téve a fotel mellé. Váratlan fordulat következett. Lívia, a kozmetikuslány, akit Dorozsmai hozott fel, tán hálából, felajánlotta, hogy ő sztriptízt csinál, ha érdekli a társaságot. Nyáron Párizsban járt, többször voltak egy lokálban, van is itt egy olyan szám, amire ott vetkőztek. Bemutatja milyen volt, utána még mást is hajlandó lesz bemutatni, ha a többiek is benne vannak. Az általános helyeslés közepette Bálint felvette az ingét. Nem érezte magát részegnek, de jól sem. — Marietta — súgta a lánynak —, tűnjünk el innen. Marietta hálásan bólintott, és belebújt a ruhájába. Kiosontak, nem figyelt rájuk senki, épp elkezdődött a Lí- via-show. Bálint arcát megcsapta a friss levegő, mélyet szippantott belőle, átfogta a lány vállát, és elindultak Marietta lakása felé. — Hogyhogy eljöttél? — kérdezte a lány. Ács Bálint megvonta a vállát. — Nem tudom. Illetve tudom. Sose csíptem különösebben az ilyesmit. Most meg már... tulajdonképpen olyan, mint a pap felszentelés előtt... — Bálint, szeretnék felmenni hozzád — suttogta Marietta és megállt. A fiú meglepődött. — És anyádék? — Azt mondtam, hogy ma keresztanyámnál alszom. Vele meg elintézem. — Drága! Miénk az éjszaka! — kiáltotta Bálint, és úgy érezte, ez az első jó hír mostanában. (Jövő pénteken folytatjuk.)
