Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-17 / 273. szám
1989. november 17., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 PÉNTEKI TÉKA „Tempora mutantur et nos mutamur ín illís" mondták a bölcs latinok, és bizony igaz, mert baj lehet abból, ha nem változunk az időben mi is. Nagy az arra hivatottak felelőssége, hogy felismerjék a változni nem tudókat." 1. Rossz szomszédság; török átok Az áprilisi nap oly bőséggel zúdította sugárözönét a világra, mint július táján szokás. Zsongott a természet. Napok alatt annyit nőttek a növények, mint máskor hetek alatt. Az idén semmilyen tél sem volt, de a tavasz megkésve köszöntött be, akkor is csak immel- ámmal. No de most, mintha csak be akarná hozni a lemaradást. Napok óta már ragyogó Jó idő járta, kora reggeltől napnyugtáig csattogott a madárdal a dorbácsi kertekben. Az ereszek alá ragasztott kis sárvárak nyílásain, fekete kalapos fecskék dugták ki fejecskéiket, és mint a villám rep- pentek, cikáztak az eleség után. A nagy diófák ágai között vadgalambok búgták szomorú szólamú éneküket. Róth Mihály kis irtókapával a vállán lépett ki a hostély ágakból font ajtaján, majd gondosan behúzta maga után, hogy a tyúkok ne tudjanak utána kimenni a kertbe. Olyan falánkak, hogy már egy szál zöld sincs az udvarban... Szét- fotömék neki itt is, ezt a gyönyörűséget. Élvezettel szemlélte az egészségesen mosolygó salátafejek, hagymasorok katonás rendjét. A zellerek, sárgarépák zöldjei hosszú kefeként sorjáztak a szegélyeken. S cukorborsó! Hát abból nem sokat evett, és nem is fog az idén. Tekintete bosszúsra váltott, és komoran szemlélte a színes rongycsíkokba öltöztetett madárijesztőt. Keresztbe rottyant vállain mintha tehetetlensége terhét hordozná szegény, és kitárt botkarj ával j elezte: — Hát tehetek én róla, hogy nem hederít rám semmi ma- dámépség?! És ennél ijesztőbb már igazán nem tudok lenni! — Éh! — legyintett bosszúsan dörmögve Róth, és elhatározta . magában, hogy jövöre nem fog cukorborsót ültetni. Minden évben úgyis a madarak eszik meg, alig jut egy-két tányér levesre való a konyhába. Hiába hajkurássza a sok verebet meg galambot, amikor a szomszédok tesznek az egészre. A konyhakert tán negyven négyszögöl. Mellette a többi százon állt a szeme fénye, a szőlője. Hát az valami volt! Azt akárki szakember bármikor megnézhette. Mert annak párja széles e határban nincsen. Ha lett volna gyermeke, tán azt sem szerette volna úgy, mint ezt a lugasrendszerrel telepített, négy éve termőre fordult szőlőskeretet. Ennek nem is bora van már, hanem egyenesen nektárja, miként mondani szokta. Volt pár öreg komája, akiket nagy néha meghívott egy-egy pohárra, az öreg kozák. Mert így nevezték. Szerette is, amikor így különböztették meg a többi Róthtól, ugyanis voltak páran a községben. „— Kicsoda? — A kozák Róth.-—Ja, a Kozák...” És a kérdező már tudta, hogy kiről van szó. Nem véletlenül ragadt rá ez a név. 1918- ban, húszévesen ö is, mint a többi falubeli, bevonult. Kikerült az orosz frontra és hamarosan fogságba esett. A fiatal szovjethatalom hívására jelentkezett, és a polgárháborút Bugyonnij lovas kozákjai között harcolta végig, majd hazajött. De azokat az éveket sosem felejtette, további életét is meghatározták! Most hetvenkét évesen is, még szisszentő volt a kézfogása. Tetszett neki a megdöbbenés az arcokon, amit szorítása kiváltott, bár jóllehet, nem a fájdalom okozta azokat, hanem a meglepetés. Ő már csak ilyen volt. Alacsony, erős testalkata még mindig jó erőről tanúskodott. Kunkorodó, század eleji bajuszt és kefefrizurát viselt, amelyet már megütött az idő dere. Bal lábára kissé bicegett, ez egy háborús sebesülés következménye volt. Szeretettel nézegette az egyenes szőlősorokat, a leveleket és a kunkorodó kacsokat. Apró vakkantásokra és nyüszítésekre lett figyelmes, hallotta a szőlőlevelek zörgését a sorok végén. — Mi az isten az? Nyelénél megmarkolta a kapát, megindult a sorok között, a hangok irányába. Hamarosan meglátta az okot a rézső előtt. Ide-oda forogva, egymásnak háttal két kutya volt összeragadva. A szomszéd Kerekesék félpuli- foxi keverék nősténye, és egy nagy, vörös, az isten tudja honnan vetődött oda, megállapíthatatlan fajú kankutya. Nyelvük lihegve szügyüket verte, nyüszítve szabadult volna egymástól a két páfa. Róth Mihálynak bíborszínűre változott a feje, enyhe szédülést érzett, majd kirobbant belőle az indulat. — Hogy a büdös kurva istenit az édes anyátoknak, meg a gazdátokénak is!! — ordította magából kikelve, és nem törődve azzal, hogy mekkora kárt okozhat magának is, teljes erejével a két állat közé vágott. Éktelen kajinkolásba, vad forgásba kezdett a két kutya, tépve, szaggatva a szőlőt és letaposva a sorok közötti hagymazöldeket. — Takarodjatok a jó édes anyátokba, haza! — kiáltotta Róth. A második ütésre elrecs- csent a kiskapa nyele, és a két kutya szétugrott. Farkukat lábuk közé kapva, velő trázó sírással, vegyes csaholással ugrottak le a kert végében lévő egyméteres rézsőn, és az első részen elfutottak. A kankutya lógó nemiszervét maga után húzva, átugrott a telek végén lévő kisárkon, és eltűnt a szedres felé. A nőstény pedig a kerítés végénél hazaszaladt. Pattanó erekkel szemlélte a kutyariász eredményét, a leszakított leveleket, kacsokat, letört hagymazöldeket. Idegesen kapkodott a bajszához, rántva egyet-egyet rajta. A szomszédétól drótkerítés választotta el a portáját, egészen a rézső aljáig. Az alsó, tán harminc négyszögöl, nem volt kerítéssel szétválasztva, a birtok végében pedig árok volt a természetes határ. Ezen a részen, a lapban, ahogy nevezni szokták, öt gyümölcsfája volt és két fiatal akác. A szomszédnak pedig konyhakertje, saláták, káposzták, meg ilyenek. Itt jöhettek át az üzekedő kutyák, és ki tudja, mitől hajtva bújtak éppen az ő szőlői közé! — Hát ezt nem tűröm tovább - fogalmazódott meg benne az elhatározás. — Nekem itt kárt senki dögje ne csináljon! Egyébként sem kedvelték egymást a szomszédékkal. Különösen Kerekest utálta. Azt a vékony, keshedt irodakukacot! Már csak így nevezte, mert a tsz-ben volt valami firkász az irodán, ahelyett, hogy dolgozott volna. Kerekes Lajos sem tartozott. már a fiatal emberek közé az ötven évével, de hozzá képest mégiscsak taknyosnak számított, és mégis mindig okosabb akart lenni! Hiába szólt ezért vagy azért, ami a szomszédságból adódott, mindig járatta a száját. Hogy így, meg úgy, nem úgy van az... Nahát, ki nem állhatta ezért. Nemegyszer összeszólalkoztak már, és ha tehették, kerülték még a köszönést is. Amikor egyszerre voltak kint a kertben, úgy igyekeztek fordulni, mint aki nem vette észre a másikat. Ha már elkerülhetetlen volt, hogy észrevegye az a sápkóros, akkor is csak amolyan adjonisten csúszott ki a száján, hogy akárminek is érthette. Ezért aztán legtöbbször úgy is csinált, mint aki nem is hallotta, hogy a másik köszönt. Kerekes Lajos felfigyelt a visításra, és éppen hátrafelé ment, amikor a kutya átiszkolt a rézső alatt a szomszéd felöl. Meglátta Róth Mihályt is, ahogy ott állt a kordon végében, kezében a megnyeklett ✓ kapával. Mindebből nem volt nehéz kitalálnia, hogy miért visított oly rettenetesen a kutyája, ha még azt is hozzáveszi, hogy a szuka tüzel és éppen elcsavargott. Szóljon? — Ne szóljon? — latolgatta magában, de aztán úgy döntött, hogy mégiscsak rákérdez a dologra. — Adjisten! — szólalt meg rátámaszkodva kerítésének drótjára. Róth megfordult. Ekkor látta Kerekes, hogy szinte lila az öreg feje a méregtől. Tudta, hogy indulatos ember, nem akart ővele veszekedni. Bánta is már, hogy szólt neki, de hát nem volt visszaút. — Magának is! — kaffant Róth Mihály. — Valami baj van? — kérdezte Kerekes. — Baj? Nem baj, hanem kár!!! — Miféle kár? — Az, amit a maga kutyája csinált nekem itt, egy másik döggel! — Ugyan már?! — Mi az, hogy ugyan már! Nézzen oda — mutatott a leszakított levelek és széttaposott hagymák felé. — Tán ez nem kár? Ki fizeti ezt meg nekem?! — Nézze, én nem tehetek róla.. \ — Hát ki tehet, tán én? — Minek vert közéjük! — pattant ki a méreg Kerekesből is. — Hajtotta volna ki őket türelmesebben, akkor nem vadultak volna meg. — Micsoda?! Még én vagyok neki az oka? Mit povedál itt nekem, hogy mit tegyek a saját portámon? Kösse meg vagy zárja el a dögjét ilyenkor, mert ha legközelebb ide téved, lelövöm! Érti?! — Próbálja meg! — Majd meglátja, hogy megpróbálom. Különb dolgoktól sem szartam be, nemhogy magától. Megértette?! Ez azért van, mert nem képes elkeríteni azt a húsz métert az árokig a rézső aljától. A nyugati oldalon én rég megcsináltam, ahogy illik. Nincs tán pénze arra a pár méter drótra? Szóljon, majd gyűjtést rendezek, vagy megcsinálom magam, ha már ilyen szomszéddal vert meg az isten! — Ejnye, de magasan van! De magasan van! Azt hiszi, hogy magának mindent lehet, mert veterán párttag, meg munkásőr volt, mi? — Ne vedd a szádra, hogy én mi vótam! — ordította magából kikelve Róth Mihály. — Nemcsak vótam, hanem vagyok is az, aki vagyok! Annak idején nem sokat teketóriáztunk volna az ilyen fehérekkel! Hurrá! Egy suhintás! Érted? Hát úgy vigyázz, hogy még megkaphatod! — Kikérem magamnak ezt a hangot! Vegye tudomásul, hogy följelentem! Hát ez mégiscsak tűrhetetlen, hogy maga, amikor csak teheti, sértegeti az embert és fenyegeti! Azt is jegyezze meg, hogy magának nincs semmivel sem több joga, mint nekem, ha hetvenhétszer akárki volt is! Róth Mihály idegesen dör- zsölgette kefefrizuráját, rángatta a bajszát. — Majd meglátjuk! — mondta. Kerekes Lajos megfordult, és szapora léptekkel elsietett. Elhatározta, hogy bemegy a tanácsra és feljelenti Róth Mihályt fenyegetésért, de azt is megfogadta, hogy elkeríti a részét. Róth Mihály is megfordult, ráesett a pillantása a törött kapanyélre. Hát, minden kedve elment a kerti munkától. Azt sem látta már, hogy remeg a napsugár veröfényében a kert feletti fűszeres levegő. Nem hallotta á madarak trilláit. Egyenesen, dongó léptekkel ment vissza és úgy vágta be maga után a vesszőajtót, mint aki sosem akarja többet kinyitni. (Jövő pénteken folytatjuk.) Az erőszak ellenében Dr. Ujkéry Csaba bírót az igazságügy szakmai köreiben nyilvánvalóan ismerik. Olvasóink rendszeresen találkoznak Ujkéry Csaba író novelláival, tárcáival. Feltehetően kevesen tudják, hogy a két személy egy és ugyanaz. — Hogyan lesz a jog emberéből író, és az író miként marad jogi pályán? — A jog emberéből író azt hiszem ugyanúgy lesz, minta többi emberből, legfeljebb az az érdekesség, hogy ez manapság egy kicsit különleges. Ugyanis e század előtt, például a reformkorban, az írók java része jogász volt! Tehát valamikor a joggyakorlás és az íróság nem volt egy különlegesen szétváló dolog. Azt hiszem, hogy a háború után bekövetkezett kontraszelekció okozta azt, hogy kevesen írtak. Ugyanis jól tudjuk, hogy a jogi pálya hosz- szú ideig bizony nem volt vonzó. Talán azt lehet mondani, hogy a 60-as évektől emelkedett meg az ázsiója. Emiatt azért egy kicsit „albínónak” számít az íróember a többiek között. Az egyetem elvégzése után Sopronban kezdtem a büntetőbíróságot, s akkor, ott kezdtem el írni is. Akkor még nem publikáltam, eszem ágában sem volt, hanem Déry Tibor szavaival élve a mindennapok hordalékai gyűltek. A feszültségeket, a felgyülemlett problémákat kiírtam magamból. Leírtam magamnak. Messze kerülvén el a szükebb hazámtól, Szigetvártól, nosztalgikus visszavágyódás kerített hatalmába, és ekkor kezdtem foglalkozni a város történetével. —.Emiatt van, hogy írásainak jelentős része történelmi munka ? — Csak a könyveim. Idáig megjelent két könyvem Szigetvárhoz kapcsolódik és történelmi témájú. A legutóbbi a Handzsár a tükörben, azt megelőzően pedig a Sziget pajzsai. Viszont a novelláim, melyekből engem a Somogyi Néplap olvasói ismerhetnek, inkább a mindennapokkal kapcsolatosak. Úgy is fogalmazhatnám, hogy érzéseimet kiírtam. Ez sosem kapcsolódott a szakmához. — Éppen ezért különös ez a most induló kisregény. Hiszen fő jelenetei a tárgyalóteremben játszódnak, illetve a jog területére (is) viszik az olvasót. — Ez a kisregény úgy keletkezett, hogy én Sopronban már olvastam egy rövid jelentést az Igazságügyi Közlöny úgynevezett személyi részében, hogy kötelességének teljesítése közben elhunyt egy marcali bíró. Ezt nem tudtuk mire vélni! Nem publikálták ezt abban az időben részletesen, köztünk is úgyszólván szamizdat módon terjedt el, a gyakorló bírák között, hogy öt egy veterán munkásőr agyonlőtte. De hogy miként, milyen körülmények között, azt nem tudtuk. A fölháborodáson és a megdöbbenésen kívül mást nemigen tudott az ember tenni. Aztán el is felejtettem az egészet. Ide kerültem Somogyba, s akkor már kezdtem publikálni. Nos, a lényeg az, hogy egy pályázati felhívás kapcsán ismerkedtem meg Nemes- kürty Istvánnal, aki akkor még a BudapestFilmstúdiónakvolt a vezetője, s megtisztelt azzal, hogy megbízott ennek a témának a feldolgozásával. 1980-ban írtam meg ezt az úgymond filmnovellát, Bán Róbert volt a kijelölt rendező, vele csináltuk volna meg ezt a filmet. A novellát elfogadták és Nemeskürty tanár úr minden szempontból jónak, megvalósíthatónak tartotta. Mégsem lehetett megcsinálni, tekintettel a mondanivalójára. Hogy ez most, 1989- ben kerül a Somogyi Néplap hasábjaira, nyilvánvalóan nem véletlen. De azért azt is szeretném elmondani, hogy ezt az olvasó valóban úgy vegye kézbe, hogy 1980-ban íródott, és ezzel én nem tipizálni kívántam egy szervezetet: a munkásőrséget. — Óhatatlanul fölvetődik az olvasóban a kérdés, hogy ez dokumen- tum-feldolgozás-e, tehát a szereplők hiteles figurák-e ? — Nem! Ez nem dokumentum- feldolgozás, és nem is hiteles figurák, ugyanis pontosan azt akartam elkerülni, hogy bármiféle személyeskedő dologba én ezáltal belemenjek. Aki ezt a bűncselekményt elkövette, az már felelősségre nem vonható, a családtagjai, a túlélők, akik az egész dologról nem tehetnek, azoknak ez nyilvánvalóan egy tragédia. Tehát semmi másról nincs itt szó, mint a nagyon is élő alapötletről! Ebben az a tény, hogy lelőttek egy bírót. Ám nemcsak arról van szó, hogy lelőttek egy bírót—bár ez nem jellemző Magyarországon (egyelőre még) —, hanem ami most is aktuális: a fegyverek kérdése. Hogy vannak kint fegyverek... Mert azzal, hogy a munkásőrséget leszerelték és az arzenál bekerült a honvédség fegyvertárába, nem biztos, hogy ez a fajta veszély, amitől alappal tarthatunk, ezáltal kiküszöbölődik. A fegyver — hatalom! És ez a hatalom a fegyveres egyén kezében van. Ő dönti el, hogy használja vagy nem használja, hogy vállalja utána a konzekvenciát vagy nem vállalja, bármelyik oldalon áll is. A manapság nyugodtnak nem mondható, indulatokkal teli politikai viszonyok között igenis megfontolandó ennek a kérdésnek az alapos megvizsgálása. — Tehát a mű az irodalmi értékeivel, küldetésével együtt is protestá- ció az erőszak ellen ? — Pontosan erről van szó! Mindegy, hogy az milyen színben van, vörösben, feketében, barnában vagy lijában. — És most min dolgozik ? — A somogyvári bencés apátság és a Kupavár-hegy történetével foglalkozom, 1080-tól 1095-ig dolgozom föl a történetét. Ez is krónikaregény. Egy részletet már közölt a Somogyi Néplap. A harmadik harmadánál tartok a könyvnek, csak mindig közbejön valami, meg kell szakítanom az írást. Most Szigetváron készítettem egy tanulmánytervet, ott egy török kulturális központ létrehozására kaptam megbízást. A környezettanulmány elkészült, s most utazom Isztambulba tárgyalásokra. .— Ama reménnyel zárjuk a gyors interjút, hogy újabb részleteket is kapunk majd a somogyvá - ri históriából. — Annál is inkább szívesen, mert Somogybán élek, és nem szándékozom „hazát” váltani. T. T. Az író bíró
