Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-14 / 270. szám
1989. november 14., kedd Somogyi Néplap 5 KENGURU-KOR Szirmayné Bayer Erzsébet kiállítása Emlékek és emlékeztetők (Kenguru-kór ?) Eljött a kenguruk kora. A bokros-bozótos terepről egyre nagyobb tömegekben merészkednek be a falvakba, kis- és nagyvárosok aszfaltsztyeppéire. Ott nyüzsögnek két lábon ugrálva az aluljárók lépcsőin, a metró szerelvényein, buszokon, vonatokon, repülőkön. Sőt: ott gu- vasjtják szemeiket a személyautók volánjai mögött is, egyre többen. Eljött a kenguruk kora. Vagy ez már kenguru-kór? Ragály? Betegség? Jó lesz vigyázni! Es kissé megismerni, milyenek is, s mitől „kenguruk” a kenguruk? Az ausztrál őslakosság hosszú orrúaknak titulálja őket, amely az ő nyelvükön úgy szól: „kenguru”. A tudósok a „macro-podidae”, vagy az „ugró erszényes" nevet használják. Keskeny fej, igen izmos mellkas, mereven kiálló, szinte csonkszerü kar, megtermett combok, hatalmas erejű farokkal, hátsó lábakkal. Ez (is) jellemzi őket. A hímek borvörösek, mellük bíborszínű, a nőstények füstkékek, mellkasuk fehér. Legalábbis a legnépesebb fajnál, a vörös óriáskengurunál! Hogy védekezhessünk, mit kell még tudnunk a kengurukról? Például egyik gyengeségüket, a torkosságukat, mely alig ismer határt. Képesek olykor a legnagyobb könnyelműségre is, hogy finom falathoz jussanak. Egy régi újságban olvastam, hogy ha valaki kenguruval akar találkozni, nem kell mást csinálnia, mint szelni egy friss, forró szelet kenyeret, és elindulni az ausztráliai terepen. Legkésőbb tíz perc múlva azt vesszük észre, hogy a kezünkben tartott szelet kenyér minden kézlóbálásnál kevesebb lesz. A kenguru mögöttünk oson, ne ,nézzünk hátra, hadd lopkodja kezünkből falatról falatra a kenyeret! Ugyanezt persze megcsinálhatjuk itthon, Magyarországon is. Mondjuk Budapesten. Kaposváron vagy Siófokon. Sétáljunk csak, kezünkbe Imég friss, meleg kenyérszeletet sem kell tennünk, mégis találkozunk velük. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű! A mi kenguruink ugyan két lábon ugrálnak, de nem biztos, hogy hosszú az orruk, keskeny a fejük, izmos a mellkasuk. Ezek már úgy alkalmazkodtak a környezethez, hogy felfedezni őket ne lehessen! Csak egy biztos: erszényük van, mely legfőbb életcéljuk. Minden másról inkább lemondanak: szabadságról, szerétéiről, játékról, tanulásról... csak az erszényüket féltik, mint ausztrál kenguruk a testükből sarjadt csemetéiket. Beköszöntött hát a kenguruk kora. A mieink igen veszélyesek! Nem ölnek hatalmas rúgásokkal, borotvaéles körmeikkel, csak a lelkekre gyakorolnak szörnyű nyomást. Halkan duruzsolnak anyagi javakról, minden barátságot felrúgó érdekkapcsolatokról, kiégett emberségességről, aranyra váltott érzelmekről. Ilyenek ők. Nem ököllel vernek, csak mételyezik a levegőt, mely felszívódik testünkbe láthatatlan, gyilkos kórként, lassan ölő, fájdalommentes méregként. Ez hát a kengurukor e kenguru korban! Ez hát a legveszélyesebb járvány. Gyógyíthatatlan... A „kengurukor■” ellen nem hatásos a gumikesztyű, nem véd a steril injekcióstű, de még csak a minden partnerkapcsolatot felszámoló magatartás sem! Ez a kór terjed. A helyzet talán nem reménytelen! Talán maradt még egy maréknyi esélyünk! Ha önmagunkban irtjuk a kórokozó gondolatokat! Akkor... talán! Gyarmati László „Az én tevékenységemnek, munkámnak célja: munkálkodni azon, hogy szebb és jobb legyen életünk, hogy az emberi kapcsolatok tisztességesebbek, őszintébbek legyenek, mert szerintem ez a leglényegesebb minden ember életében” — szól Szirmayné Bayer Erzsébet festőművész vallomása. Alkotásaiból tegnap délután nyílt kiállítás a Kaposvári Helyőrségi Klubban. Az érdekes hangulatú, pompás színvilágot tükröző festményeket, rajzokat dr. Pogány Gábor muzeológus ajánlotta a közönség figyelmébe. Hangsúlyozta, hogy az alkotóművésznek a kiállítás olyan vizsga, amelyen tudása szembesül a 'közönség véleményével. A tablók megtekintésével szinte bepillantást nyerünk a művész műhelyébe, • megismerjük munkamódszerét. Olajképei szakmai szorgalomról, köny- nyed lendületről, szakavatott ecsetvonásokról tanúskodnak. Pogány Gábor megnyitóbeszédében kiemelte Szirmayné Bayer Erzsébet nagyszerű karakterérzékét: ugyanis portréira nem csupán a fiziológiai hasonlóság jellemző, hanem a modell személyisége is feltárul valamelyest, a leikéből is kapunk egy „darabot”. A művésznő Visegrádról festett sorozatának megraga- dóan nyugalmas és békés hangulata mintha gyökeres ellentéte lenne a napjainkban hazánk e gyönyörű tájegységét dúló viharnak. Egészen más érzelmeket kelt az olasz Alpok vidékéről. a Dolomitokról készült, sejtelmes ködbe burkolózott két alkotás: a haragos szürkéből a szikrázó kékbe olvadó, a meleg barnából a bársonyzöldbe hajló színek szinte érzékeltetik a magas hegyekben oly furcsa mediterrán, párás éghajlatot. Virágcsendéletei érdekesen szépek és különbözőek: hol fényképszerűén tükrözik a színpompás csokrot, hol pedig szinte érzékelhetőek az őszi szél szirmokat borzoló fuvallata. Az alkotások részletszépségei az általános művészi szépség szerves részeiként vannak jelen a kiállított tablókon — fejezte be megnyitóbeszédét dr. Pogány Gábor. — Mit jelent nekem ez a kiállítás? Annyit, mint eddig mindegyik: a kapcsolat- teremtés lehetőségét — válaszolta. A festmények egyrészt emlékeztetők, másrészt pedig fontos „melléktermékei” az emlékeimnek. T. R. Nem illik közhellyel kezdeni, mégis megteszem: minden kezdet nehéz. Különösen igaz ez egy pedagógus esetében. Sőt, ha úgy jár, mint én — örök városi létemre falun kell élnem és tanítanom —, akkor még nehezebb a dolga. Nézzük csak! A friss érettségivel az ifjú szorongva készül a felvételire, s mindenét odaadná, hogy bekerüljön a főiskolára. Ha ez sikerül, akkor boldog és nagy hévvel kezd a tanulásnak. Szívében csak egy jelszó él: ide nekem az oroszlánt is! Múlnak a hetek, a hónapok, az előadások unalmasak, gyerekeket még mindig csak az utcán vagy videófelvételen lát. Nem érti mit tanulnak, miért tanulnak. Aztán néha tanítványok közé is beengedik, de csak rövid időre, nehogy jobban megismerje őket. Legtovább egv hónapig élheti a tanító boldog-boldogtalan életét, de ő inkább ELSŐ LÉPÉSEK csak azt érzékeli, hogy most már könnyebben ír óravázlatot, s nem gabalyodik bele olyan sűrűn az írásvetítő zsinórjába. Államvizsgán megvédi szakdolgozatát, s egy tantárgypedagógiai tételt fejt ki — mindezt akár brilliánsan is. (Másnap már nem sokra emlékszik, de a lényeg az, hogy megvan a diploma.) Az oklevélkiosztó ünnepségen már futólag megemlítik a rá váró nehézségeket, s ő némi elgondolkodás és önvizsgálat után átalakítja jelszavát. Ide nekem az oroszlánt, de jobb, ha már protézise van! Szeptemberben közük vele, hogy első osztályt kap, mindenki felajánlja segítségét és beengedik az „oroszlánok” közé. Ettől a pillanattól fogva csak magára számíthat. Az összekapargatott tudásra, az emlékfoszlányokra, néhány oktató hasznos szavára s jegyzeteire. Néha odafut a kolléganőjéhez — aki a többi neveletlent neveli —, s megpróbálják ketten kiötölni a probléma legjobb megoldását. A szakmai, tantárgyi nehézségek mellett olyan emberi, nevelési gondokkal is meg kell küzdenie, melyek megoldása hatalmas empátiás képességet, szeretetek kedvességet és mindenekelőtt óriási türelmet igényel. Olyan állandó készenlétben él és tanít, mely hatalmas energiát követel. Pótlása nem könnyű feladat — s a legborzasztóbb az, hogy minderre igazából senki Sem készítette fel. Talán ha a főiskolán... ha ott máshol lettek volna a hangsúlyok ... Mindegy. Utólag már felesleges keseregni. Már csak egy a fontos: dolgozni kell, türelmes mosollyal, be kelf vezetni őket a betűk és a számok csodálatos világába. Embert kell nevelni belőlük. Punok Angéla MAGYARORSZÁG, 1956 6. A kádári Magyarország Ez a forradalom a maga ügyét, bárha csak néhány nap alatt, odáig vitte, ahonnét már végleges körvonalai is kirajzolódtak. Egy olyan világban, ahol a szuperhatalmak cinikus módon ösz- szejátszottak, ahol a radikális ügyek eredeti céljait oly gyakran elárulták, ahol a fölszabadító mozgalmak valódi üzenetét a legkülönfélébb konzervatív és fundamentalista diktatúrák a saját képmásukra hamisították — a magyar október radikális demokratizmusával egv magateremtette „új köztársaságot” körvonalazván, ígéretes és romlatlan példaként magasodik elénk. Olyan ügyként, amely képes volt ismét erkölcsi és társadalmi önbizalmat csöpögtet- ni egy nemzetbe, mely azt oly kétségbeejtő módon nélkülözte. És ez igenis nyereség, még ha mind ez idáig csupán potenciálisan is. A dolgok jelenlegi állása azonban, ha a hullámhe- gyek-hullámvölgyek naponkénti váltakozásait . tekintjük, vigasztalan képet mutat. A kádári Magyarország persze időközben a liberális nyugati sajtó kedvencévé vált. Ez részint afféle esetlegességeknek köszönhető, hogy „éppolyan normális és kedélyes diszkói vannak, mint a művelt Nyugatnak”. Ám nem kevésbé köszönhető annak, a nyilvánvalóan lényegibb szempontnak, hogy a varsói tömb országai közül az elnyomás rendszere itt a legjobban szervezett, a legkevésbé irracionális (mi több: eszközeiben racionalizált) s ennélfogva bizonyos mértékig még a leginkább elviselhető. E kijelentés igazáról bárki meggyőződhet, aki nem sajnálja a fáradságot az ösz- szehasonlításra (amihez különben aliga lesz szüksége elmélyült kutatómunkára). Létezik azonban Magyarországgal kapcsolatban egy alapvető hazugság, s ez nem egyéb, mint a nép és a kormány között állítólag létrejött kompromisszum divatos hangoztatása. Efféle kompromisszum valójában nem létezik, s a jelen föltételek között nem is létezhet. Van ugyanis két olyan ismérv, amelynek hiányában nem beszélhetünk valódi kompromisszumról. Az első a különböző társadalmi tényezők autonómiájának (noha némelykor csak meg- szorításos és viszonylagos autonómiájának) megléte, amely autonóm tényezők egyszersmind bizonyos társadalmi erőt is képviselnek, jóllehet az nem szükségképpen ölti fegyveres hatalom formáját. Ezen többé-kevés- bé autonóm erők lehetnek mindkét oldalon intézményesültek (mint az a legli- berálisabb kapitalista országokban a vállalkozók, az állam és a szakszervezetek formájában megvan), de lehetnek csupán félig intézményesültek, mi több olykor még formális intézményesülés nélkül is elfogadottak. Viszonylagos autonómiájuk és egymástól való elkülönülésük azonban mindenképpen abszolút előfeltétele bármely valóságos kompromisszumnak, amire érdek- ütközéseik egyeztetése nyomán juthatnak. A másik előfeltétel, jóllehet „szolidabbnak” tűnhet, valójában nagyon is lényegi jellegű. Ez pedig a mindkét <fél részéről meglevő alapvető megegyezési készség, más szóval a játékszabályok meghatározta korlátok kötelező érvényű tiszteletben tartása, s ugyanígy bizonyos azon belüli jogosítványok kölcsönös elismerése. Természetesen az egyes, kötelező érvényűnek elismert korlátok időről időre változhatnak, mindazonáltal egy adott időszakon belül okvetlenül kell lennie néhány (nyilvánosan és hallgatólagosan egyaránt elismert) korlátozásnak, máskülönben az érdekkonfliktusokból for- dadalmi helyzet állna elő. Ezen jogosítványoknak a közvélemény nyílt vagy legalábbis hallgatólagos egyetértésén alapuló (legalábbis bizonyos mértékű) legitimációval kell rendelkezniük, máskülönben elvész a társadalmi konfliktusok kezelésének lehetősége. Mármost a Kádár-rendszerben egy valódi kompromisszum éppoly lehetetlen, akár a legdurvább sztálinista diktatúrákban (mondjuk Észak-Koreában vagy Albániában). Itt ugyanis semmiféle társadalmi erő nem rendelkezik autonómiával (leszámítva persze az apparátus, „autonómiáját” a társadalommal szemben, más szóval: uralmát fölötte. Ennek a helyzetnek kettős oka van. Az egyik, hogy az apparátus nem akar megegyezésre jutni a lakossággal, annak továbbra is parancsolni, vagy legjobb esetben is csak engedményeket tenni hajlandó. A másik, hogy ennek az apparátusnak csupán konszolidált, nem pedig legitimált hatalma van, ezért sohasem válhat a nép elnyomója helyett annak döntőbírójává. Lássuk, melyek voltak e forradalom ama radikális követelései, amelyek azóta soha még csak a megvalósulás küszöbéig sem jutottak el! Először is: a nemzeti szuverenitás teljes helyreállítása. Másodszor: az államosított munka demokratizálása egy közvetlen termelésirányítási rendszer bevezetésével, amely egyrészt véget vetne a szükségletdiktatúra uralmának, másrészt végképp megakadályozná a háború előtti rendszerhez való visszatérést. Harmadszor: az emberek tanultak a tanácsrendszer bevezetésének korábbi naiv kísérleteiből. Ám az fefféle társadalmi tapasztalat, amennyiben azt megbízható és hiteles szószólók nem erősítik meg a politikai szférában (ahol az embereknek, a közvetlen ■ demokrácia kiegészítő rendszere ellenére — legalábbis mindmostanáig — csupán közvetett képviselet lehet) igen könnyen az elárulta- tás, kijátszás vagy a teljes kiüresedés sorsára juthat, amikor is értéktelen kacatként már bátran a sutba- vágható. Éppen ezért a , magyar forradalom tömegei nem csupán az általános polgári szabadságjogok (a vallásszabadság, a sajtószabadság stb.) helyreállítását követelték, hanem egyszersmind sajátos módon ragaszkodtak a politikai pluralizmus rendszeréhez is — jóllehet ennek egy olyan változatához, amely a korábbi tapasztalatain okult köznép éber ellenőrzése alatt áll. Végül pedig mindehhez járul .kiegészítésképp egy kiemelkedő jelentőségű dokumentum : Bibó Tervezete a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. amely bizonyos tartalmi korlátozásokat a szabadság- jogok mindenféle megszorítástól mentes formális rendszerével foglalt egységbe. Megítélésünk szerint ez az akcióterv, ha a balsors ettől az esélytől meg nem fosztja, igen nagy népszerűségre juthatott volna. Egészében véve mindezen vonások a politikai forradalmak modern történetének merőben újfajta példáját vázolják elénk: egy olyan forradalomét, amelyet a közvetlen tömegcselekvés emelt tetőfokára, függetlenül azon ideológiáktól, amelyek e tömegek cselekvésében ténylegesen manifesztálódtak és kifejeződtek. Senki sem állíthatja, hogy e radikális követelések bármelyike akárcsak részben is valóra vált volna. Következésképp a magyar forradalom és annak programja, noha csak elvi mértékként, mindmáig nem került le Kelet-Európa általános politikai napirendjéről. Azon hosszú időn át titokban tartott gesztusa révén, hogy nem kért kegyelmet, Nagy Imre, egy legyilkolt forradalom alakítója, szószólója, mártírja és szimbóluma egyszersmind elutasította azoknak szánalmas rehabilitációs ajánlatát, akik készek voltak őt megölni, s valóban meg is ölték. Ezt a végakaratot mindazoknak tiszteletben kell tartaniuk, akik az emberséget becsülni tudják, s méginkább azoknak, akik mind az ő személyes munkásságát, mind a magyar forradalom nagyságát megértik. Ámde mindezen túl, végül is ki merné teljes bizonyossággal azt jósolni, hogy Nagy Imre budapesti • nyilvános temetését sohasem fogjuk megérni? S ha egyszer mégiscsak megérjük a napot, hogy a mártír miniszterelnök végre megtérhet panteonjába, úgy nem kétséges, miféle jelmondatok lesznek fölírva a vég- fisztességet megadó tömeg gyászlobogóira. Fehér—Heller:
