Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-31 / 258. szám

1989. október 31., kedd Somogyi Néplap 5 Mától: pályaválasztási hetek TV-NÉZÓ Hathetes program alap­ján szervezik meg Somogy­bán az általános és közép- iskolások pályaválasztási fölkészülését, amelynek kez­dete a mai nap. Szülői érte­kezleteken adnak tájékozta­tást a továbbtanulási lehe­tőségekről a pedagógusok, a középiskolások számára no­vember 21-én 14 órakor Ka­posváron, a Munkácsy gim­náziumban tartanak fóru­mot. A nyolcadik osztályos tanulókat nyílt napokon várják a megye középisko­lái. Tegnap nyitották meg Barcson, az 525. Sz. Ipari Szakmunkásképzőben azt a pályaválasztási kiállítást, amelyen az I. sz. általános iskola diákjai ismerked­hettek meg továbbtanulási lehetőségeikkel. A környék nyolcadik osztályosai no­vember 3-ig látogatnak el az intézménybe, ahonnan üzemlátogatásra indulnak. Marcaliban az 533. Sz. De- csi Imre Ipari Szakmun­kásképző várja az érdeklő­BULI ELŐTT • • • Az Edda együttes Még emlékszem rájuk a 80-as évek elejéről, amikor egy rendhagyó videoklipben bemutatkoztak a közönség­nek. Attila hosszú kabátot viselt, a lábán bakancs „vi­rított” és koszos, gyárvárosi sikátorok utcáit róva éne­kelt. „Minden sarkon álltam már ...” szólt a rekedtes, de annál szugesztívebb hang. Azután egy késő este is­mét a televízióban láttam őket viszont. Akkor, amikor váltak. Az együttes tagjai búcsút intettek egymásnak, de még egyszer találkoztak a közönséggel. Azokkal a ti­zenéves fiatalokkal, akikhez első lemezükön szóltak. Mis- kolcnak és környékének kó­bor, kirekesztett, családot és szeretetet nélkülöző fiatal­jaihoz. Döbbenetes volt a látvány. Egymást átölelve és karjukat széttárva, sírva könyörögtek a színpadon éneklő együttesnek. „Ne menjetek el! Maradjatok együtt! Attila, Attila...” Mintha a család, a családjuk vált volna ketté ... Mert milyen jó volt, ami­kor egy-egy este összejöhet­tek a sportcsarnokban és valaki arról énekelt nekik, amit ők nem tudtak, vagy nem akartak elmondani sen­kinek, de ami mégis ott szorított a szív tájékán ... Évek teltek el azóta. Űj együttesek, új életérzések szólaltak meg a rockszínpa­dokon. Hol lágyabban. hol keményebben, hol ciniku­san ... Eddáék azonban, ami a lényeget illeti, önmaguk maradtak. A stílusuk talán keményedett valamit, a ru­hájuk díszesebb lett. és el­maradt a szakadt, a közrend őrei számára oly irritáló bakancs is ... Vagy tán a környezet vál­tozott meg? A társadalom fogadta be és legitimálta azt a tényt, hogy a „nehéz” ti­zenévesek nem feltétlen bűnöző jelöltek? Hogy az Edda Művek tagjai nem fel- forgatók. csak közvetítői an­nak, mely a lelkekben fel­halmozódott? A szélsőséges érzelmek toleranciává szelí­dültek. Az együttes új fel­állásban ismét meglelte a maga tizenéves közönségét. Több mint hatszázan tolong­tak legutóbb a kaposvári Kilián művelődési központ­ban, hogy találkozzanak ve­lük. Fiúk, lányok, farmer­szerelésben. Nem koszosán és nem részegen, türelme­sen, nyitott lélekkel várták a beszélgetést, melyre Pa- taky Attila invitálta őket. A kis klubterem zsúfolá­sig megtelt. Attila, háta mö­gött a csapattal, Alapi Ist­ván szólógitárossal, Donászy Tibor dobossal, Pethö Gá­bor basszusgitárossal és Gö- möry Zsolt billentyűs hang­szeren játszó társaival. A beszélgetésben is Attila volt a „szóló”. Sajátos, a rock és a tizenévesek zsargonját elegyítő beszédstílusa egy órán át éberen tartotta a közönséget. Attila nem írta le mon­dandóját. Gondolatai fésü­letlenül törtek elő. Ügy be­szélt munka- és hazaszere­tetről, hitről és politikáról,, hogy el tudta hinteni igaz­ságtartalmát annak a kije­lentésnek: „Ti vagytok Ma­gyarország”. Hogy az élet 98 százalékban munka és csak 2 százalékban csillogás még azoknak is, akik a pódiumon állnak. Az öltözőben arról fag­gattam, érzi és vállalja-e an­nak a súlyát, amit a fiata­lok lelkivilágára, gyakorol? Honnan a késztetése? Mi­ként formál ahhoz jogot, hogy ezeket a gyerekeket így fanatizálja? — Miskolcon születtem — válaszolta —, kétszáz mé­terre a Lenin Kohászati Művektől. Az apám ott volt melós. Ismerem az életüket. Ö tanított meg arra, hogy csak így lehet élni, és szen­vedélyesen, hittel kell poli­tizálni. Én ezt nem nevez­ném fanatizálásnak. Ez kö­telességem. Ami az első le­mezünk megjelenésekor még ösztönös volt, az mára tu­datossá vált. Ügy gondolom, ez lesz a legjobb lemezünk, és boldog vagyok! Van rá reményünk, hogy Európá­ban is többet játszhatunk. Tudja, eddig mi voltunk az „Ost blokk — mondja ke­sernyés öniróniával. S az Edda Művek első le­mezére, a Fémszívű fiú cí­mű dal mellé a következő sorokat illeszti: „Ha feladod az álmaidat, meghalsz, élve halsz meg...! Várnai Ágnes dőket november 6-tól Ugyancsak november ele­jén nyílik kiállítás Kapos­váron a Rippl-Rónai Köz­lekedési Szakközépiskola és az 503. Sz. Ipari Szakmun­kásképző rendezésében, majd Csurgón, a Farkas Já­nos nevét viselő szakmun­kásképzőben. Tabon, Siófo­kon is tartanak szakmai be­mutatót. A boglárlellei Mathiász János Mezőgazdasági Szak­munkásképző és Szakközép- iskolában már októberben Bevallottan Jacques-Yves Causteau, a hírneves ocea- nográus „legendáját” akarja -lerombolni Richard Munson amerikai környezetvédő, bár most megjelent könyvével valószínűleg kissé túllő a célon. A Cousteau kapitány és világa című írás a „Csend vilirgá”-nak kutatójaként vi­lágszerte ismert kapitánynak nem erényeit és eredmé­nyeit ecseteli, hanem a kö­zönség előtt rejtve maradt gyengéit, sőt bűneit igyek­szik feltárni.,Szerzője maga is beismeri, hogy az „élet­rajz” közzétételéhez nem kapta meg a kapitány hoz­zájárulását, sőt az óceán­kutató ügyvédjei „ellensége­sen” reagáltak a könyv megjelenésére. Maga Cousteau kapitány sajtónyilatkozatában rágal­mazásnak minősíti a művet, amelynek írója könnyen le­leplezhető: képzelt botrá­nyok felkavarásával akarja megnyerni a szenzációra éhes publikumot. „A kapitány, társaival együtt, keményen dolgozott azon, hogy terjessze és vé­delmezze a Cousteau-legen- dát... Gondosan ápolták a róla alkotott képet, mintha valóban a világ legnagyobb fölfedezője, a búvárfelszere­lések zseniális feltalálója és a tengerek hős védelmezője lenne... — írja Richard Munson. — Sok kollégája és sok szakértő azonban egész másképp látja. Cousteau azt fölmérték, kik azok a diá­kok, akik érdeklődnek az intézetben folyó oktatás iránt. Szőcsénypusztán óra- és tanműhely-látogatást szer­veznek novemberben, elő­zetes bejelentés alapján fo­gadják a diákokat az ádán- di mezőgazdasági szakmun­kásképzőben. November 7-én délelőtt a Somogy Megyei Pedagógiai Intézetben tanácskozást tar­tanak az oktatási intézmé­nyek pályaválasztási felelő­sei. állítja, hogy egyedülálló föl­fedezéseket tett, ám a nagy oceanográfusok szerint sok­kal nagyobb fontosságot tu­lajdonít saját népszerűségé­nek, mint a tudomány szem­pontjainak. A kapitány azt állítja, hogy számtalan ve­szélyeztetett állatot meg­mentett, ám híres ökológu­sok szerint korántsem a környezet védelmére hasz­nálja tekintélyét. Vajon nem terelte-e szigonnyal a bál­nákat a kamera elé vagy nem vágatott-e ki fákat, nem hagyott-e elpusztulni egy rozmárt a felvételek kedvéért?” Az amerikai környezet- védő a nagyzolástól a pénz- hajhászásig a legkülönbö­zőbb vádakkal illeti a kapi­tányt, s még olyasmit is a szemére vet, hogy nem si­ratta meg elég hangosan balesetben, meghalt fiát vagy nem tett meg mindent náci kollaboránsként elítélt fivé­re kiszabadításáért. A „leleplezéseket” bíráló nyilatkozatában Cousteau kapitány fanyar gúnnyal megjegyzi, hogy pár éve „kevésbé rosszindulatú hí­resztelésként” elterjesztet­ték, hogy muzulmánná lett, majd tudni vélték, hogy in­diai nábobokat megszégyení­tő vagyon ura. „Mi jöhet még ezután?” teszi fel a kérdést az idős óceánkutató, akit egyébként nemrégiben választottak a Francia Aka­démia tagjává. A nyár végén kezdte ve­títeni a Televízió a Gian Maria Volonté munkásságát bemutató sorozatot. Az 1933- ban született olasz művész rendhagyó attakja az európai filmkultúrának. A kritikusok három olyan filmjét tartják számon, melyet személyisé­ge tökéletesen uralt. A Sac­co és Vanzettit nálunk még csak a moziban láthatta a közönség. A Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében című film­jét a mozisiker után néhány hete a televízióban is lát­hattuk, s ugyancsak ott tűz­ték műsorra szombat este a Munkásosztály a paradi­csomba megy című alkotást is. Az Elio Petri rendezése­ben 1971-ben készült film a hetvenes évek olasz mun­kásosztályának minden­napjait, problémáit mutat­ja be, napjainknak is szóló üzenettel. Lulu Mássá egy átlagos kis ember, akit nem sok minden különböztet meg több millió gyári társától. Hajnalban -- mikor még nem süt a nap — fölkel, bemegy a gyárba, teszi a dolgát, talán gyorsabban és ütemesebben, de semmivel sem nagyobb lelkesedéssel, mint társai, s este — mikor már nem süt a nap — ha­zamegy jelenlegi családjá­hoz: élettársához, egy csinos, de üres fejű fodrásznőhöz és annak kamaszodó fiához. Bámulja a televíziót, olvas­sa a munkásosztálynak szánt lapokat, eszi a félkész étele­ket, gyűjtögeti az értéktelen, de valódinak látszó dísztár­gyakat, s hétköznap nem te­szi be á lábát a nappaliba, mert az asszony kitiltotta onnan. Egyszóval, éli az „olasz csoda” éveinek min­dennapjait. Lulu 25 ezer lírával keres többet, mint a társak. Ennek elle­nére mégsem elégedett. Ko­ra reggel dühösen és fárad­tan ébred, a műhelyben iz­zik körülötte a levegő, s minden mozdulatán látszik, bármikor „robbanhat”. S ez a robbanás — mely egy tragikus baleset formá­jában jelenik meg előttünk — nem sokat várat magá­ra. Mássá elveszíti egyik ujját, s ezzel minden meg­változik körülötte és benne. Hirtelen másképp látja a világot s önmagát. Társai emberarcúak lesznek, akik nem csupán a gépek kiszol­gálói többé,' emberek, akik­ben barátra és ellenségre talál. Köztük egy olyan em­berre, aki mély# nyomokat hagy benne. Mássá kétszer látogatja meg öreg barát­ját, Militinát az elmegyógy­intézetben, s rádöbben: en­nek a társadalomnak áldo­zatai is vannak. Mert Mili- tina nem akármilyen bo­lond. Régi munkatárs ő, a munkásmegmozdulások lel­kes harcosa, aki nem vélet­lenül kapta kézhez munka­könyvét. Militina a gyárból kilö­kött, s meg nem védett munkás megtestesítője. Hozzá hasonló sorsra juthat a hőzöngő, ösztönös harcba k/bzdő Lulu is, aki hirtelen döbben rá: sorsának ková­csa önmaga is lehat, nem kell feltétlen kiszolgálójává lenni a hatalomnak. Lelke­sen csatlakozik a „mindent akarunk és azonnal” jelsza­vát hangoztató diákokhoz s lázítja a szervezetet. így az­tán nem meglepő, hogy ki­rúgják a gyárból. Ez azon­ban már .nem hoz forradal­mi változást Lulu életé­ben, miként az sem, hogy hamarosan visszatérhet gé­pe mellé. Az igazi változá­son, az eszmélésen túl va­gyunk. Lulu régóta tudja, hogy élete vereségek futó­szalagjából áll, s hogy a pa­radicsom a falon (úl vari. Ez az a fal, melyről Militi­na szónokolt, s melyet Lulu Mássá is megpróbált áttör­ni. Most nem, de egyszer talán sikerülni fog, s vala­mennyi munkás megtudhat­ja, milyen az élet a falon túl, a paradicsomban ... Széki Éva Várok az autóbuszra „Mi jöhet még ezután?" Szemlátomást megnőtt a forgalom a Keleti temető oldalkapuja és a piszkos autóbuszváró között. Tip- ródom a száraz falevélkupa­cokon, két idősebb ember a menetrend letépett papír- roncsait vizsgálgatja, és tekintetével kérdi: „Milyen emberek lehetnek, akiknek ez okoz örömet?” A keríté­sen belül öregasszonyok jár­ják a temető útjait, vállu­kon kapával, gereblyével, nagyokat szusszanva az avarszagú, megkésett nyár­ban. A „drága emlékeket” csak fáradt öregasszonyok őrzik? .. . Vagy nem min­denkinek az emléke érde­mes a megőrzésre? ök őr­zik ... csak őrzik ... seprű­vel ..., kapával, gereblyé­vel. Némelyik síron gazzal benőtt, korhadt fakeresztek és sűrű csalán jelzik az em­lékezet halódását, s hogy az örökséget sem őrzik gondo­sabban, mint az emlékeket. A melengető napsütés nem hirdeti a halottak napja kö­zeledtét, az öregek mégis sietnek a rokoni sírfiálmok- hoz megadni a tisztességet, az emlékezés tisztességét. Várom a 7-es buszt. Szombaton délután ritkáb­ban közlekedik. Az oldalka­pun furcsa járású, idős asz- szony lép ki .a járdára, és '<elindul a megálló felé. Nem is lépked, inkább teste súly­pontját helyezgeti hol jobb­ra, hol balra, miközben egy keveset mindig előre is ha­lad. A lába erősen dagadt, vastag lábszára visszatűró- dik posztó félcipőjére. Ne­hezen szedve a‘ levegőt szi­vére meg a veséjére panasz­kodik. Mögötte talán három lépésnyire egy fejkendős, iz­zadt arcú asszony közeleg. Műanyag szatyrából rövid ásónyél és kis méretű öntö­zőkanna rajzolódik ki. Az üvegházikó padján egy va­lamivel fiatalabb asszony szepeg, orrát és könnyeit törölgeti. A két öregasszony részvéttel megáll előtte, és érdeklődéssel figyeli Jcönnye hullatását. A fejkendős asz- szony csomóba izzadt haját törölgeti egy zsebkendővel, aztán némi megértéssel kér- di: „Üj halottja van?" A válasz ijedt: „Dehogy, de­hogy! Anyám már 1970 óta halott." Ezzel el is indul az ismerkedés patakja. — Hát akkor miért sír? — kérdi a fejkendős, mint­ha előírás szabályozná, hogy meddig illendő megköny- nyezni egy édesanyát. A sírdogaló asszony gépiesen ismételgeti: „Micsoda embe­rek!” A két kíváncsi öreg csak kérdezgeti és találgat­ja, mi is történhetett. — Félhavi nyugdíjamat szántam anyám sírjának szakszerű kitisztítására. Közeleg az ünnep ..., egyet­len lánya vagyok, hadd ol­vassa a nevét, aki éppen keresi hamvait. A két öregasszony figyel­mesen hallgatja a panaszt • „Most nézzék meg! A tiszta sír szomszédságában egy kíméletlen kontár 7—8 sirt tönkretett a szürke kőporral, amit géppel csiszolt le a megrendelt kőkeretről. Ki­nevetett, amikor megsirat­tam az éveken át istápoa, szép levelű borostyánomat. Mjcsoda emberek! Hát eb­ben a temetőben csak fizet­ni kötelező? A sírokra sen­ki sem ügyel? Egyszer már feldúlták szegény anyám sírját. Kinek a gépe szórja itt szanaszét a kőködöt? Csak nem a temetkezési vállalaté?” „Ne sírjon, lelkem, ilyen ez a mai világ. Istene a pénz! Inkább örüljön ennek a szép ráadás-nyárnak! Kö­zéig a halottak napja, s még fűteni sem kell.” Még mindig a 7-es busz­ra várok, miközben a két asszony témát vált. „Jól ki­dolgoztam magam — pa­naszkodik a kövérebb —. ma van Andrásom születés­napja. 55 éves volt, mikor meghalt, annyi idős volt, mint most a fiam, aki per­sze nem jött ki az apjához. Én izzadtam helyette is ... A cigaretta vitte a sírba. Érszűkülete volt, mégis egyik cigarettát a másik után szívta. Kinevette az or­vost meg engem is, mikor figyelmeztettem. Kicsúfol­ta aggodalmamat és tréfál­kozott, hogy tegyek a ko­porsójába egy pakli ciga­rettát meg egy skatulya gyufát, hogy ne kelljen ke­resgélnie, ha rá akar gyújta- ni. Most is hallom csúfon- dáros nevetését.” Micsoda emberek! Várom a 7-es buszt, se hí­re, se hamva. A fejkendős asszony hirtelen a kézitás­kájához kap, keresgél vala­mit, aztán sápadtan felki­ált: „Te jó isten! Nem hoz­tam el a buszbérletemet!” A másik asszony megnyug­tatja: „Minek magának a bérlet? Hát nem tudja, hogy 70 év felett a nyugdíjasok ingyen közlekednek?” — Én csak 68 vagyok — hangzott a riadt válasz. — Akkor se féljen! Mond­ja, hogy 75 éves! Elhiszik. Legalábbis én elhinném. Micsoda asszonyok! Végre megérkezik a csuk­lós busz, csikorogva odasi­mul a járdaszegélyhez. A három asszony zserszámos­tul, táskástul bepréseli ma­gát az utastérbe. A szepegö asszony hétrahúzódott, a fejkendős leült, a harmadi­kat elnyelte, a sűrű levegőjű autóbusz. A ruhagyár előtt leszálltak, és útjukra keltek. A szepegö asszony szeme sarkában még ott csillogott néhány könnycsepp, talán anyjáért,' talán magáért, ta­lán a világ komiszságáért, talán a friss színű boros­tyán megfakult színéért. Kellner Bernét Futószalag a paradicsomba

Next

/
Thumbnails
Contents