Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-25 / 253. szám
1989. október 25., szerda Somogyi Néplap 5 Barbican: a kultúra fellegvára Igaz, a szó — Barbican — pontos fordításban „őrtornyot” jelent. Ám funkcióját tekintve ez a különös formájú épületegyüttes a londoni City peremén, az egykori, 1940-ben lebombázott Cripplegate negyed helyén igazi fellegvára a kultúrának. Már csak azért is, mert korszerűen megépített létesítményei minden műfajiban kínálnak lehetőséget színvonalas rendezvényekre. Jól számított tehát az a két rangos társulat, amely már a hatvanas években fölfedezte lehetőségeit az éppen csak beindult tervez- getésben: a Royal Shakespeare Company és a Londoni Szimfonikus Zenekar ekkor bekapcsolódott az előkészületekbe. A Shakespeare Társulat számára az épület- együttes új londoni székhelyet ígért, a jócskán kinőtt Aldwych színház helyett. S hogy szakértőik — a szimfonikusokéval egyetemben — személyesen tudták a tervezőknek előadni igényeiket, az nagyban hozzájárult a sikerhez. A koncertterem, a Barbican Hall a legnagyobb befogadóképességű és emellett igen reprezentatív helyisége a kulturális központnak. A London Symphony Orchestra otthona, ám ők készségesen megosztják más vendégzenekarokkal, nem beszélve arról, hogy a terem konferenciák rendezésére is alkalmas. összesen 2026 ember számára, jócskán „lekörözve” a szomszédos színháztermet, amelyben 1166-an evezhetnek egyszerre egy- éjgy előadást. Itt is tartanak tanácskozásokat, nem véletlenül a kultúrközpont teljes neve: Barbican Művészeti és Konferenciaközpont. Más célra nemigen használják viszont a föld alá süllyesztett kamaratermet (The Pit — a Gödör a neve stílusosan, amelyben 200—240 néző számára sokkal meghittebb légkörű előadásokat tarthatnak. A próbatermek, az öltözők, a színészek, zenészek, pihenői minden igényt kielégítenek. Van lehetőség meghittebb tanácskozásra is: öt kisebb terem szolgálja a kisebb rendezvények céljait. Ha A Barbican központ Londonban, ahol október 25-től a magyar kulturális seregszemlét rendezik pedig 100—200 a leendő tanácskozók száma, nekik a három moziterem valamelyikét adják. Ezek közül a legnagyobb — mellesleg a City legnagyobb nyilvános filmszínháza — a 280 személyt befogadó; a két kisebb' teremben 255, illetve 153 a székek száma. Ez utóbbiakban gyakoriak a klubszerű mozielőadás. Nem panaszkodhatnak a képzőművészek sem: 1400 négyzetméteren rendezhetnek elegáns, korszerű és tágas tárlatokat. Szép az épületek között, előtt ízlésesen berendezett szabadtéri szoborkiállítás. A máris 100. ezer kötetes könyvtár nemcsak a kölcsönzés vagy helyben olvasás nemes küldetését szolgálja: felolvasó- esteket, gyerekeknek irodalmi foglalkozásokat tartanak itt — nagy sikerrel. Kapcsolódik az épületekhez — bár a napi oktatómunka védelmében turistákat ide nem engednek be — a Guildhall (városháza) zene- és drámaiskola, amelynek 650 nappali tagozatos növendéke mellett esti tanfolyamai is vannak. A kultúra a szigetországban nem olcsó mulatság — sem a közönség, sem a rendezők szemszögéből. A költségek fedezésére a Barbican évi költségvetést kap a Citytől (London és a világ e pénzközpontja volt a fő beruházó is). Ezt a pénzt — épp a jobb produkciók érdekében — célszerű saját bevételekből is kiegészíteni. A Barbican jegyei nem olcsók tehát. Mégsem fosztják meg a kultúrától azokat, akiknek nem telik a belépti díjra: mindennaposak az úgynevezett foyer-előadások. Előre meghirdetett program szerint a termek előtti előcsarnokokban (ösz- szesen 4560 négyzetméteren) délidőben, délután, olykor este ingyen élvezheti a közönség a színvonalas koncerteket, előadásokat. Hogy ezek milyen színvonalúak, az nem utolsósorban az egyéb létesítmények bevételeitől is függ. Ez pedig néhány étterem, a szökőkutas tó partján létesített hanglatos kávézó, az autóparkoló, könyv- és emléktárgyboltok forgalmától, a konferenciarendező m tevékenységtől, a 8 ezer négyzetméternyi árubemutató helyiség kiadásától vagy a turistáknak szervezett „Bar- bican-néző körutak” eladhatóságától függ. Igazgató- tanács vigyázza a pénzügyeket éppúgy, mint azt, nehogy a kereskedelmi tevékenység ártson a művészetinek. E bizottságban pénzügyi és kulturális szakértők egyaránt jelen vannak, és évi jelentésük igen részletesen beszámol tevékenységükről. A csinos füzetecs- két, amelyben az adatokon kívül a legemlékezetesebb előadások fotói is helyet kapnak, évről évre kiadják. Már csak a büszkélkedés okán is: alig hét és fél( év alatt a központ a világ kulturális centruma inak élvonalába került, rangos művészek érzik megtiszteltetésnek a meghívást, szívesen jönnek, és művészetük javát adják. Jó érzés, hogy mától négy héten át a magyar kultúra követei népesítik be minden műfajban a Barbican összes színhelyét. London- szerte hirdetik a plakátok a „Magyarok” (így, nem angol fordításban!) jövetelét, angolul hozzáfűzve: Britannia üdvözli Magyarországot. Szászi Júlia A kocsma levegője szinte az ajtóhoz szögezte a belépőt. A csendes őszi estébe burkolózott idegen megtorpant a küszöbön. A cigarettafüstön át ezerarcú zsivaj rohanta le... Megigazította nyakkendőjét, maga mögé nézett a sötétbe, majd határozott léptekkel elindult az egyetlen üres asztal felé. Három gyermek követte, s legkisebb még alig tipegett. A székeket kerülgető sort egy középkorú nő (talán a felesége?) zárta. Mindannyian ünneplőbe öltöztek. Az asz- szonyon ódivatú, szürke kosztüm lötyögött, az apróságok egyforma meleg szvet- tert viseltek, gondosan kihajtott fehér gallérral. Nem keltettek feltűnést — ezen a helyen sokféle mép megfordul. A pincér gyorsan, alig 23 perc múltával megérkezett. Az orrát törülgette. Elégedetten vette tudomásul, hogy a család vacsorázni is szeretne. Kihúzta ia nő keze alól a papírba csomagolt egy szál vörös szegfűt, kan- csőt kerített és vízbe állította a virágot. A férfi hosz- szas tépelődés után két adag párizsi szeletet rendelt. — Tea, tea van-e? — kérdezte a pincértől. Az orgonista félrenyúlt a billentyűkön, hamis, megrökönyödött akkord nyögött föl kezei alól. Magukról megfeledkezett, vadul kurjongató vagányok mozdulata tört meg hirtelen a levegőben; mancsukban a sör — a fizika törvényei szerint — a csorba korsók falához csapódott, kiloccsant, és habosán .lefutott a könyékig feltűrt ingujjakig, majd lassan tócsákba gyűlt. — A gyerekeknek kellene — mentegetőzött az idegen, miközben megpróbált sorra mindenkinek a szemébe nézni. H. Géza már több mint 30 éve mindennap betért a kocsmába. Jelentős megbecsülést vívott ki magának itt: mindig tudta, ki játszik jobbszélsőt a Bányász focicsapatában, s nemes egyszerűséggel hengerelt a kocsmában folyó politikai vitákban. Legvégső érvként mindig a párttitkár szavaira hivatkozott: — A Karcsi is megmondta! — szokta emlegetni. Megvolt a saját asztala, s a pincérek külön rendelés nélkül félóránként egy deci cseresznyepálinkát és egy balatoni világost tettek eléje. A szaporodó üres üvegek és poharak fölött zavarodottan bámult a családjára. Halványan még emlékezett, hogy gyermekkorában apja gyakran elhozta ide — vasárnaponként, a mise után. Mindig szépen fel kellett öltözniük ... Csak most vette észre, hogy a férfi mögött a függöny rongyokban lóg. Asztalterítőjük is lyukas, csakúgy, mint az övé — régen felszolgált ételek tarka-barka foltjai próbálták meg eltakarni a cigaretta égette sötétet. A fal kopott, az orgonista fülsértőén hamisan énekel, s lám, az a' fital pincér is milyen szemtelenül beszél a betévedt „vendéggel”, aki hirtelen a figyelem középpontjába került. Talán először éle- életében. — Nézze, uram, nincs az étlapon tea — mondta fölényesen a kiszolgáló. — És ami nincs a papíron, az A békesség és áhítat zenéje Az évforduló estéjén, hétfőn csöndes volt a város főutcája. Helyüket nehezen lelő fiatalok egy-egy csoportja égette még a fáklyát, és párokat alkotva merengtek a nap eseményein. A belvárosi római katolikus templom előtt csöndben gyülekezett a zeneszerető közönség, hogy meghallgassa a Tomkins énekegyüttes és Peskó György orgonista hangversenyét. A meghívó szép programot ígért. A XVI. századtól a XIX. századig terjedő időszakot ölelte fel az angol, francia, magyar, németalföldi és orosz kórus-, illetve orgonaszólóra írt művek repertoárja. Az Országos Filharmónia bérleti hangversenyének hétfő esti évadnyitó előadásán, a hallgatóság megtöltötte a padsorokat. A csöndes várakozást Bach g-moll fantázia és fúgájának erőteljes akkordjai törték meg. Az orgonán Peskó György játszott. Lavinaszerű áradattal — mintha földrengés rázta volna meg a falakat — zengett az első tétel fájdalmas, majd diadalmas dallamsora. Játékos, bújócskázó fúgák, szép pianók oldották fel a feszültséget a befejező tételben. A közönség elfogódottságát — tapsolni sem mertek! — fokozta egy kellemetlen közjáték. Az orgona pedálja beragadt, és az nincs; az nem is létezik. Ez különben sem teázó — tette még hozzá, miközben körülnézett. Nyerítve nevetett föl a Jcocsma népe, s a megindult zsongás elvágta a további vitát. A férfi a valahová a messzeségbe révedező feleségéről gyerekeire nézett. Elmegyünk — döntött, és már indult is az ajtó felé. A nő szomorú arccal még visszanézett a küszöbről a virágjára — nem látta az asztalon. Egy részeg' a pincért kereste a kanosával: — Bort bele gaz helyett! — követelte mámorosán. — Bort bele a gaz helyett! Bort bele a gaz helyett! — vette át a rigmust az „ezerfejű”. Az orgonista tántorogva felállt helyéről, és vezényelni kezdte a gyorsan megalakult dalárdát, Közben másik kezével idétlen akkordokat nyomogatott hangszerén. A pincér az öltözőből is hallotta az egyre erősödő ricsajt. Épp rumot készült önteni a teájába — valahol alaposan megfázott, és ezzel kúrálta magát. — Megyek már! — kiabálta. Nagyot húzott a rumosüvegből, s ikiszolgálni indulván a mosdókagylóba löttyintette a teát. Czene Attila egyszólamú hang pár percre „megülte” a hallgatóság nyiladozó érdeklődését. „A gyermeki lélek karácsonya”, mely Daquin Noel (Karácsony) című orgonadarabjában szólalt meg, bájával és könnyedségével feloldotta ezt a feszültséget. Aztán a Tomkins ének- együttes lépett a közönség elé Dobra János karnagy vezetésével. Már megjelenésével is — a nők földig érő, hófehér, tunikaszerű ruhát viseltek, a férfiakon fekete zakó, fehér ing volt — ünnepi hangulatot teremtett. Lassus-, Tomkins-, majd ismét Lassus-dallamok csendültek föl. Kristálytisztán, csodálatos harmóniában zengett a dal. Az előadás oly tökéletesen illesztette egymásba a szépen hangzó szop-' rán, bariton szólamokat, hogy Victoria Ave Maria című műve után első ízben megtört a csönd és felcsendült a taps. Az ezt követő orgona- játék, amely C. Franck a- moll korá'lfantáziáját tolmácsolta virtuózán, ismét fellelkesítette a közönséget. Az igazi meglepetés, az est egyik fénypontja azonban csak ezután következett. Ószláv nyelven Rachmaninov op. 31-es liturgiájából (egyházi szertartásrend) szólalt meg egy részlet. Várakozás és döbbenet ülte meg a templom csöndjét. A görögkeleti egyházi ének a mélységes alázat és a könyörgés fenségesen szép élményét adta. A szláv nyelv ezen az estén tán sehol sem találkozhatott az emberek ilyen megértésével, bizalmával. Ady sorai csengtek fülemben: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat/ Mindigre egy bánat marad”. A közönség felnőtt ehhez a gondolathoz. Őszinte, szívből jövő, hálás tapsorkánnal üdvözölte a Tomkins együttes produkcióját. Talán itt kell megemlítenem, hogy ez a kiváló profi muzsikusokból álló együttes júliusban a Mátyás-templomban énekelte végig első ízben Rachmaninov e csodálatos művét. Ott Kocsis Zoltán kísérte az énekeseket orgonán. Az 1978-ban alakult kórus 6-8-10 és 12 fővel — ahogy a darab éppen megkívánja — áll a közönség elé. Kezdetben főleg a névadó angol zeneszerző, Tomkins műveit és a reneszánsz zeneirodalom darabjait tolmácsolta, később azonban bővült a repertoár, és ma már a kortárs zene- • szerzők — Szokolay Sándor, Kurtág György, Farkas Ferenc stb. — művei is szerepelnek műsorán. Dobra János, kiváló karnagyuk vezetésével a napokban ünnepelték megalakulásuk 10. évfordulóját a pesti Vigadóban. Nagyszerű szólistáikkal oratorikus darabok — például Purcell — tolmácsolására is vállalkoztak már. Nemrégiben Vox Pannonica néven egy szövetkezetét alapítottak, vezetője az Operaház Gyermek- kórusának karnagya, Gupcsó Györgyi és a Budapesti Énekes Iskola karnagya, Dubnó Tamás lett. Ily módon próbálják ugyanis megteremteni az anyagi feltételeket további működésükhöz. Liszt Ave Maria (Arca- delt) tolmácsolásával fejezte be a közönség őszinte csodálatát kivívó együttes kaposvári fellépését. Peskó György Boelmann XIX. századi, elzászi orgonista és zeneszerző Ima és Toccata című művével búcsúzott a közönségtől. Az ék nélküli, csöndes fohászként felcsendülő imádságot, a mindent elárasztó, egységesítő akarat elementáris megszólaltatása követte a bravúrosan tolmácsolt Toccatában. A közönség szűnni nem akaró lelkesedését ráadásként Albinoni Adaggiója, majd Bach d-moll toccata és fúgája próbálta csillapítani. Aztán felcsendültek a Himnusz dallamának bevezető akkordjai. A közönség felállt, és énekelt. Majd csendben elhagyta a templomot, a zené és az áhítat haragot és gyűlöletet száműző szentélyét. Várnai Ágnes Fotó: Csobod Péter A TEA
