Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-24 / 252. szám

1989. október 24., kedd Somogyi Néplap 5 A Nagy Generáció és a „Király" Elvis szelleme a Matrózban Az ősz elején Siófokon a Matróz étteremben Elvis Presley halálának emlékére rendeztek nagyszabású es­tet; erre Budapestről is so­kan érkeztek, köztük dr. Oszfolk Sándor jogász, az Elvis Klub titkára. Vele be­szélgettünk. — Mikor és miért ala­kult meg Budapesten a klub? — 1982. január 1-jén, s már több mint hét éve mű­' ködik a csoportunk. Elvis Presley eleinte tiltott gyü­mölcs volt Magyarországon; hazánkban a Kossuth rá­dión például előbb sugároz­tak Beatles-nótát, mint El- vis-szerzeményt. Ha jól em­lékszem, a rádió először 1964-ben mert lejátszani egy Elvis-dalt. A hivatalos fóru­mok azt tartották, hogy ez a fajta zene csak a Coca-cola mámorában bulizó kapitalis­ta gyerekek szórakoztatását szolgálja. A politikai hata­lom 1982 előtt nemigen tap­solt volna, ha mi létreho­zunk egy Elvis-klubot. — Miért? Hiszen ez csak az úgynevezett könnyűzene egyik ága. Vagy nem? — A zene tényleg az. De olyan, amilyen korábban nem volt. Üj korszak kez­dődött Elvissei, s nemcsak a zenében. Nem véletlen, hogy Amerikában is sokan gáncsolták, tiltották. Mert Elvis nemcsak zenészként volt új: új szemléletet, élet­érzést is hozott. Felszabadul­tat, olyat, amilyenre titok­ban vagy nyíltan, de min­den ember, s főként minden ' fiatal vágyott. Sőt: a mai napig vágyik! Hiszen példá­ul a mi klubunkba is sok fiatal jár ... — Például az önök gyer­mekei? — Igen, sajnos, ők is. Nem az a baj, hogy oda járnak, hanem az a kikerülhetetlen, hogy a mi generációnk már annyira megöregedett, hogy a gyerekeink javában fel­nőttek. Pedig nem könnyű elhinnünk, hogy kinőttünk az Elvis-korból. —- Presley az ötvenes-hat­vanas években tűnt fel, ami­kor az önök generációja volt a fiatal. Mit jelentett akko­riban egy amerikai énekes, aki angolul énekelt, a ma­gyar ifjúságnak? — Ütemet, ritmust, szá­guldást, szabadságot. Mind­azt, amit a társadalom nem Az újvidéki magyar tanszék Az Újvidéki Egyetemen 30 éve működik a magyar nyelv és irodalom tanszéke, a ma már hozzá tartozó Hungaro­lógiai Intézet pedig 20 esz­tendeje kezdte meg mun­káját. Vajdaság autonóm tartomány illetékes állami szervei a tanszék megalapí­tásáról már 1954-ben hatá­rozatot hoztak, de a taná­rok számára csak 1959-ben írtak ki pályázatot. Az egye­temen két évvel korábban létrehozták a magyar lekto­rátust, azzal a feladattal, hogy hozzájáruljon az anya­nyelvi kultúra fejlődéséhez. A tanszék megszervezését nemcsak a magyar nyelvű tanárképzés tette szükséges­sé, hanem a jugoszláviai magyarság nyelvének és kultúrájának ápolása is. A magyar tanszék első vezetője — Sinkó Ervin, az „Optimisták” meg az „Egy regény regénye” című mű­vek írója — 1959. október 21-én tartotta meg székfog­laló beszédét. Ebben első­rendű teendőként az általá­nos és középiskolai magyar nyelvű tantervek és tan­könyvek felülvizsgálását, a sajtó-, rádió- és a köznyelv pallérozását, tankönyvek ki­adását, a fordítástudomóny- és technika, valamint a könyvtárosi tevékenység ta­nítását jelölte meg. Hangsú­lyozta, hogy a tanároknak új megközelítéssel kell meg­ismertetni hallgatóikkal a modern magyar irodalmi törekvéseket és irányzato­kat. Az induláskor 34 hall­gató iratkozott be a tan­székre, s közülük négy év múltán 29-en szerezték ok­levelet. Évek múltán egyre na­gyobb igény mutatkozott egy olyan tudományos in­tézmény iránt, amely egysé­gesítené a jugoszláviai ma­gyarság kultúrájával kap­csolatos kutatásokat. Ezért az egyetem tanácsa 1968 jú­niusában határozatot hozott a Hungarológiai Intézet megszervezéséről. Az intézet a következő év februárjá­ban kezdte meg működését dr. Szeli István igazgatóval az élen. Elsődleges felada­tai között a jugoszláviai ma­gyarok nyelvének és kultú­rájának tanulmányozása, a kétnyelvűségből eredő prob­lémák megvilágosítása, a magyar—délszáv irodalmi és nyelvi kapcsolatok feltérké­pezése, a tudományos kuta­tómunka fellendítése, s a különböző bel- és külföldi tudományos intézményekkel megvalósítandó együttműkö­dés kiépítése szerepelt. Az intézet az 1970-es évek elején megerősítette együtt­működését a Magyar Tudo­mányos Akadémiával és an­nak intézeteivel, valamint a Szerb Tudományos és Mű­vészeti Akadémia néprajzi osztályával. Ezek a kapcso­latok mindmáig széles kö­rűek és gyümölcsözők. A tudományos kutató­munkák eredményeit 1969 szeptembere óta a Hunga­rológiai Közlemények című folyóiratban teszik közzé. 1976 decemberében refe­rendumot szerveztek; ezen elfogadták a magyar nyelv és irodalom tanszéke, vala­mint a Hungarológiai Inté­zet integrációjára tett ja­vaslatot, s a két intézmény azóta az egyetem bölcsész- tudományi kara keretében működik. A tanszéknek két lektorá­tusa van. Az egyiket a más tanszékre iratkozott magyar anyanyelvű hallgatók részére szervezték meg, a másikat pedig a szerbhorvát és egyéb délszláv anyanyelvű, de a magyar nyelv iránt is érdeklődők számára. 1980- ban a tanszéken finn lekto­rátus is alakult. Az intézményhez tartozik a Vajdaság leggazdagabb magyar nyelvű könytvára: 30 000 könyvet és 300 külön­féle kiadványt tartalmaz. A tanszék 1969 óta időszaki kiadványként megjelenteti a Tanulmányok című publiká­ciót. M. Gy. adott meg nekünk. Tőlünk elvették az istenhitet, s nem kaptunk cserébe semmit. Apáink • kisajátították ma­guknak a hivatalokat, a po­zíciókat, ugyanakkor arról papoltak folyton, hogy mi­énk lesz a jövő. A jövő? No, de melyik jövő? És mikor? Nekünk azonnal kellett vol­na a jövő, azonnal a lehe­tőség, hogy megmérethes­sünk, hogy kipróbálhassuk, mire is vagyunk képesek. De nem, a lehetőséget nem kap­tuk mg, illetve csak igen ke­vesen kapták meg. Ezért is lettünk mi talán egy kicsit borúlátóbbak, hitevesztet- tebbek. Ezért is születhetett meg a film, a „Nagy Gene­rációról”, amely elveszett és elrabolt illúziókat, álmokat, terveket mutat be. Közülünk is sokan szerepeltek a film­ben, a jelenetek egy részét a klubunkban forgatták. Olyan is akad köztünk, aki­nek több javaslatát megfo­gadta a rendező. Mi az öt­venes évek végén, a rock- and-roll korszakában vol­tunk tinédzserek. Szinte ra­gadt ránk a zene, amely tu­lajdonképpen lázadás volt sok minden ellen, amit nem tartottunk jónak, amit nem éreztünk magunkénak. Ta­lán ezért is ragaszkodunk mind a mai napig ehhez a zenéhez. Hiszen számunkra nemcsak divatot jelentett, hanem jóval többet annál. S most, ha megszólal a zene, újra fiatalnak hisszük ma­gunkat. Hiába vagyunk túl a negyvenen, sőt lassan az ötvenen is. — Nem elavult ma már ez a fajta zene? — Elavult? Mihez képest? Ha megnézi valaki például a legújabb angol slágerlis­tát, már vagy négy hete az élen van egy olyan szám, amely eredeti felvételek alapján az ötvenes-hatvanas évek zenéjéből ad váloga­tást. Ez olyan meghatározó zene, amely teljesen külön­bözik az előtte levőktől. Nem véletlen, hogy mind a mai napig ennek van a leg­nagyobb és legállandóbb tá­bora a világon. Elvis-klubok például Amerikától Ázsiáig, Afrikától Ausztráliáig szám­talan országban működnek. — S mit ad a rajongók­nak az Elvis-klub Magyaror­szágon? — Minden hónap első hét­főjén találkozunk rendsze­resen a Wesselényi utcai klubunkban. Sok külön ren­dezvényt tartunk, lemezeket hallgatunk, mutatunk egy­másnak, csereberélünk, új­ságokat, fotókat, könyveket szerzünk be. Van egy nem­zetközi klubhálózat, ezen keresztül hozzájuthatunk a legfrissebb kiadványokhoz is, videókazettákhoz, fil­mekhez. Évente rendezünk Elvis-bált. Korábban a Ther- mál szállóban "volt, az idén a Hyattban. Immár harma­dik alkalommal jövünk le Siófokra, hogy Elvis halálá­nak évfordulójáról meg­emlékezzünk. A Matróz ét­terem vezetője, Papp Dániel is nagy Elvis-rajongó, ő te­remtette meg a lehetőséget arra, hogy itt találkozhas­sunk. Most például Komár László, Fenyő Miklós, Fara­gó Judy István, a rock-and- roll hazai „nagy öregjei” is felléptek. — Az Elvis-klubban csak a zene hozza össze az em­bereket vagy valami más is? — Nagyon érdekes, hogy elsősorban a zene. Amiatt jövünk össze, de természe­tesen kialakulnak itt barát­ságok, sőt házasságok is köt­tettek a klubbéli ismeretség alapján. így egy összetartó kollektíva verbuválódott a klubban. Olyan, amilyen az egész országban nagyon hi­ányzik az embereknek. Gyarmati László Van, aki léhűtő A múlt hét tévéműsora nem kényeztetett el bennün­ket jó filmekkel. Legalábbis péntekig. Ekkor azonban a műsorszerkesztők jóvoltából igencsak gondolkodóba es­hettünk. Míg az egyesen a híradót és az országgyűlési tudósításokat közvetítették, a második csatornán egy iz­galmas Trintignant-filmet vetítettek. Ugyancsak „ütöt­te egymást” a Tévémozi és a Latinovits Zoltán filmsze­repeit bemutató sorozat is. így aztán akinek nincs vi­deója —■ márpedig a leg­több embernek nincs, s er­re a szerkesztéskor nem ár­tana gondolni — kénytelen volt választani a két, film- történetileg is értékes alko­tás között. Akik az egyes csatorna Pasolini-filmje mellett dön­töttek, a vetítés előtt Jancsó Miklóstól hallottak, az olasz rendező életútjárói, művészi törekvéseiről, ellentmondá­sos egyéniségéről. Pasolini lelkében tökéletes harmó­niában élt a játszani vágyó gyermek, a mindig alkotni, újat létrehozni akaró fel­nőtt, a jó katolikus és a lel­kes kommunista. Ezt a sok­féleséget filmjeiben is nyo­mon követhetik - a nézők, kiknek többsége Magyaror­szágon a Decameronból, a Cantenbury mesékből, az Ezeregyéjszaka virágaiból ismerhette meg a rendezőt. Keveset tudunk - azonban Pasolini korábbi filmjeiről, arról a korszakról, amely­ben a proletárság szószóló­jaként állt ki. Olyan társa­dalmi rétegeket mutatott be első alkotásaiban, amelyek az iparosítás következmé­nyeként kikerültek a tradi­cionális paraszti környezet­ből, a nagyváros azonban nem fogadta be őket, nem találtak munkát, így tolvaj­ként, orgazdaként vagy pros­tituáltként keresték kenye­rüket. A Csóró hőse is egy ilyen beilleszkedni képtelen figu­ra, aki nemcsak kerüli a munkát, de hivalkodik is ezzel a „függetlenségével”. Felesége — gyermekeivel együtt — elhagyta, családja nem sokra becsüli; öccse — aki szorgalmasan és becsü­letesen dolgozik — hiába próbálja megnevezni, ö csak. napozik, mutatványokat vé­gez, szórakoztatja barátait, élvezi az életet. Ami kevés pénz a megélhetéséhez szük­séges, azt is lehető legköny- nyebben keresi. Kitartottja egy utcalánynak, akit a nyo­mor kényszerített erre. Kettejük nyomora közt azonban óriási a különbség. Maddalene talán megváltoz­na, ha a lehetőségei enged­nék. Victorio életében azon­ban semmi sem hozhat vál­tozást, még égy váratlanul felbukkanó tiszta nő sem. Sőt, Stellát is megpróbálja elzülleszteni, megalázni, _ ki­fosztani. S mikor rájön, hogy ez reménytelen, felad­ja tervét, s a maga asszo­nyaként él vele. Az új szi­tuáció új gondokat is jelent. Pénzt kell keresni, s ez a feladat Csóróra vár. A ro­bot fárasztó és nem is jö­vedelmez olyan jól, mint a kitartottság. Lopni egysze­rűbb — vallja Csóró —, s furcsa paradoxon, hogy ép­pen egy lopás utáni mene­külés közben gázolja el egy autó. Halála értelmetlen volt, miként élete is. Ez utóbbiról azonban nemcsak ő tehet. Környezete, léte tet­te kiszolgáltatottá, megalá- zottá. S későn találta meg Stellát, aki utat mutatha­tott volna számára egy em­beribb élet felé. Az 1961-ben készült film­nek művészi értékei mellett még egy érdekessége van. A helyszín, ahol Maddalénát elverték. 14 évvel később Pasolihit szinte ugyanazon a helyen gyilkolták meg. A rendező életútját a te-, levízióban másnap, szomba­ton egy spanyol balettfilm­ből ismerhették meg a né­zők. Széki Éva 3é reggelt^ Vietnam! Filmlevél Az egészen fiatalok kivételével valamennyien emlé­kezhetünk a hatvanas évek második felére, amikor a rá­dióhíradások rendszerint úgy kezdődtek: a B—52-es ame­rikai nehézbombázók ismét támadták Hanoi térségét... Özönlöttek a híradások a vietnami nép hősies harcáról, s mi, diákok is kifejeztük együttérzésünket, takarókat varr­tunk s megunt játékainkat raktuk dobozokba ... Aki mind­ezt átélte, gyanakvóan figyeli Barry Levinson. Jó reggelt, Vietnam! című filmjének első perceit. Komédia a háború­ról, amelyről eddig jószerével csak drámai dokumentum­képeket láttunk? Tal'áfi újabb történelmi esemény újra­értékelése vette kezdetét? Most derül ki, hogy az ameri­kai hadsereg jópofa vagányfiúk gyülekezete volt, akik rockzenét bömbölő táskarádióval a fülükön csináltak egy heccet? Ami sajna, rosszul sült el? Mire a film véget ér, már tudjuk: az általunk eddig is ismert háborút láttuk vi­szont, csupán egy új nézőpontból. A vietnami háborúnak azt az időszakát, amikor a Saigon környékén állomásozó százezernyi amerikai katona még hitte, hogy csak segít a dél-vietnamiaknak; amikor még csak kismértékűek voltak a veszteségek és hatalmas a technikai fölény; 'szóval, ami­kor amerikai szemmel úgy látszott, hogy az egész csak egy egzotikus kiruccanás. A film egy katonai rádióállomás bohém, szabadszájú, ám mély emberségű lemezlovasának történetén át azokat a hónapokat mutatja meg, amikor az ott harcolók között egyre többen kezdtek rájönni, hogy csőbe húzták, becsapták és manipulálták őket olyan cé­lokért. amelyeket át sem láthatnak, mert a hadsereg gé­pezetében külön részleg „tartja karban” jóhiszemű naivi­tásukat. ~ Pereg a film, s hol szúr az oldalunk a nevetéstől, hol meg — örülve, hogy a sötét nézőtéren ez talán titokban marad — könnyezünk. Megtisztító sírás és nevetés... Film ennél többet már nem adhat. S kiderül, hogy mégis. Őszinte megrendülést és a szomorúságtól a kirobbanó de­rűig ezernyi érzést vegyítő katarzist. S már tudhatjuk, az elüzletiesedett filmforgalmazás „kasszafilmsivatagában” az Esőember után az év máso­dik, enyhet adó oázisára találtunk. Művészetre, a jobb- rosszabb mestermunkák között. Az amerikai „művészfilm­nek” persze mindig is eladhatónak keltett lennie; így volt ez a háborús témájú alkotások soránál is. A Jó reggelt, Vietnam! egy újabb magaslati pont azon az úton, amelyet a 22-es csapdája vagy a M.A.S.H. jelöl ki. Ezek a filmek mindenki számára „fogyasztható mó­don”, ám a művészi igényből nem engedve elsősorban a háború abszurditását mutatták meg. A Jó reggelt, Viet­nam! is ezt teszi, nem kevesebb gondolatisággal, ám rá­adásként mulattatóan. A tények döbbeneté helyett itt az érzelmekre kerül a hangsúly. Az amerikai film — bár ki­tart a fanyar humor, a vagány jópofaság vagy a remény­telen helyzetben is küzdve küzdő emberség jegyei mellett — egyre nyíltabban vállalja az érzelmeket is. Szó sincs érzelmeskedésről, netán' érzelgősségről! A sírás és neve­tés, a dráma és komédia — így volt ez az Esőembernél is — nagyon jól megfér akár egyetlen pillanatban is. Most látszik csak, mennyire hamis a filmek kategorizálása: film- vígjáték, szatirikus film, kalandfilm és persze művészfilm. A Jó reggelt, Vietnam! egyszerűen jó film. Jó, bár nem hibátlan. Bizonyára lesz kritikus, aki kedvtelve elfanyalog majd a film néhány kevésbé „megcsinált” vagy épp túl­hajtott mozzanatán. Annak megmutatására például, hogy az emberség, a barátság képes áttörni a nemzeti előítéle­teken, eltérő kultúrákon és szokásrendszereken, korántsem biztos, hogy legjobb megoldás az a burleszk-szerű jelenet, amikor a főszereplő baseballozni tanítja az ezért túlzottan lelkesedő vietnamiakat. Tamáskodhatnánik azon is, hogy talán nem túl hihető a vietkongos fiú és az amerikai re­pülős áldozatos, ám törékeny barátsága. A Jó reggelt, Vi­etnam!- ot azok élvezhetik mindenestül, akik nyitottak a hatásokra. Akik hagyják magukat elringatni, sodortatni, elvarázsolni, sőt még becsapni is, föltéve, hogy ezt jól csinálják. Barry Levinson rendező — aki mester mind­ebben — Robin Williams-ben olyan főszereplőre talált, akinek komikustehetsége csak Louis de Funes-éhez hason­lítható, s aki láthatóan a komédia műfaján kívül is min­dent tud, amit ember tudhat az emberről. A filmben a derűs epizódok kötőanyagaként látunk aljasságot és go­noszságot, látjuk a vietnami háború apró mozzanatokban is szívszorító drámáit, mégis derűsen jövünk ki a moziból. Elhitetik velünk, s mi szívesen elhisszük, hogy a sok rossz ellenére is igaz Louis Armstrong filmzeneként is csodála­tos dalának címe: Milyen gyönyörű a világ. Érdemes jó­nak, tisztességesnek lenni, vállalni a nehezebb utat... Szo­rongásokkal, pesszimizmussal és kétkedéssel teli korunk­ban semmire sincs nagyobb szükségünk, mint erre a hitre. Bíró Ferenc TV-N ÉZÖ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents