Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-21 / 250. szám
8 Somogyi Néplap 1989. október 21., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Évek óta nem fest olajképeket. — Állandóan költözöm, illetve költöztem, s az olaj nem tűri ezt — mondja Farkas Béla, fonyódi házának műtermében, amely azonban már az állandóságot tükrözi. A csendes utcára néző, a lakás többi részétől elkülönített műterem igazán alkalmas az elmélyült munkára. — Ezért is hagytam ott Kaposvárt, s lakunk immár öt éve Fonyódon, bár ez a ház csak három éve készült el. Kaposvár elvesztette kisvárosi jellegét, hideg és rideg lett számomra, a lakótelepi lét pedig senkinek sem lehet vonzó. Az ember itt állandóan érzi a Balaton ízét, a változásokat. A kisvárosi hangulat engem felemel, boldoggá tesz, alkotásra inspirál. A természet, a látvány, a színek tobzódása mindig új feladatot jelent a művésznek. Megragadni egy intim pillanatot, formákba, színekbe önteni az elmúlást — gyönyörűséges órái ezek életemnek. —• A Balaton: témám és szerelmem. Még ha felszínesek is időnként a hatások, a Balatontól nem lehet megszabadulni. Az új mindig megkapó, s a tó ezernyi arcát megismerni egy élet feladata. Az itt élő, alkotó nagy elődök — Egri, Ta- káts, Bemáth, Szinyei—ugyanígy állhatták lenyűgözve a magyar tenger partján, mint én. Az atmoszféra, a víz és a hegyek, a vitorlások játéka, a villanások és a napsütés szinte átszűrődnek a testemen, lényemmé válnak. Pihenés, séta közben keresem az új benyomásokat és aztán hagyom, — hadd éljenek rajtam, bennem. — Valami hasonló, bár nem ilyen erős érzések fűznek a Zselic- hez is. Korábban — kaposvári lakosként — sokat jártam és dolgoztam Somogynak e lankás táján, s ma is gyakran visszatérek oda. Farkas Béla igazi társasági ember. Sziporkázó szellem, remek humor, gyors kapcsolatteremtő készség jellemzi. És mégis magányos művész! Akvarelljei arról tanúskodnak, hogy a művész csak a papírnak és az ecsetnek mondja el titkait, — de ezek a vallomások ott vannak a kiállításokon, s ott vannak néhány tucat lakásban is. Farkas Béla gondolataival, látomásaival úgy van jelen ezeken a helyeken, hogy közben figyelmeztet bennünket: a szépet, a pillanatot és az állandót, a bennünket körülvevő természetet nemcsak észre kell vennünk, hanem szeretnünk is kell—az ember része és formálója környezetének. És Farkas Béla nemcsak művész —- pedagógus is. 30 éve tanít, 20 éve szakfelügyelő. 1957-ben végzett a kaposvári tanítóképzőben, majd az egri tanárképzőn szerzett diplomát, rajz-földrajz szakon. — A családban mindenki vonzódott a művészetekhez. Édesanyám tanítóképzőt végzett és kiváló rajzos volt, csakúgy, mint a nővérem. Atyámnak remek hangja volt, jól hegedült, s felszentelt pap volt már, amikor elvégezte a Zeneakadémiát is. — Az általános iskolában azt „Egész évben érezni a Balaton ízét” Fonyód magányos művésze mondták rám, hogy jó kezem van, a középiskolában már a legjobbnak számítottam, s nem lehetett kétséges, milyen szakon fogok továbbtanulni. — Eger számomra nemcsak a fiatalságot, a gondtalan, boldog főiskolai éveket jelenti. Az egri miliő, a szépség, a barokk pompa egy életre szóló mély nyomokat hagyott bennem, a főiskola pedig meghatározta művészi fejlődésemet. Tanáraink egyben mestereink is voltak. Szuggesztív egyéniségük, bölcs irányításuk örökre átitatott bennünket az igazi esztétikum iránti fogékonysággal. Szeretettel gondolok mindig Jakuba Jánosra, aki rendkívül szigorúan vette az anyagot, nem engedett lazítani soha bennünket. Időnként keményen kritizált engem, néha nehezteltem is rá emiatt. Ma már tudom: egyik kedvence voltam. Számunkra — volt tanítványai számára — emberi és művészi példakép, amit az is jelez, hogy volt csoporttársaimmal együtt még mindig gyűjtjük a képeit. Farkas Béla nem kötődik egyetlen képzőművészeti csoportosuláshoz sem. Mindössze két ember van, Bauhoffer József és Pandúr József, akihez művészi, szellemi és emberi kapcsolat fűzi. így ír róluk egykori tanáruk — Baskainé Dienes Klára—egy közös kiállításuk katalógusában: , A hűség igen tágfogalom, belefér az egyén, a kisebb közösség és a társadalom tevékenységének nagyon sok jellemzője. Az egymás iránti hűség táplálója lehet a szeretet, az emlékek sokrétűsége, a kölcsönös megbecsülés és számtalan külső, belső tényező. Az itt kiállító három művész hűségének forrása látszatra könnyen felderíthető. Három évet töltöttek együtt az ősi falak között, órákra, vizsgákra együtt jártak, együtt szereztek diplomát az egri főiskola rajzszakán, egyszóval ifjúságuk néhány szép évét együtt töltötték. Mégis a hűségük ennél sokkal differenciáltabban rétegezett. Bár pályájuk szétágazott a művészi- tanári tevékenységükben, egyéni életükben is sajátos, különböző utakon járnak, valójában az őket összekötő láthatatlan szálak erősebbek minden fizikai közelségnél. Ezek a szálak a hűségből erednek, amit az emberek táplálnak. A sokrétű hatások egybefonódtak a baráti hűség elszakíthatatlan kötelékével, amely a mai napig összetartja a három művész életét, sikeres tevékenységét, és erőt ad hivatásuk becsületes betöltéséhez, a rájuk bízott ifjúság neveléséhez és SÜLI FERENC RIPORTJA az életben való igaz helytálláshoz.” Farkas Béla magánya tehát csak látszólagos és részleges. Magányát nemcsak a két művész barát, hanem a kiállítások is oldják. 1961 óta találkozhatunk képeivel tárlatokon, de az első önálló kiállításra tíz évet kellett várnia, amikor a soproni Liszt Ferenc Művelődési Központban mutatkozott be. — Az egyik kiállítás természetesen vonzza a másikat, újabb és újabb helyekre hívnak. Ez azért is szerencsés, mert a tárlatokhoz kapcsolódó zsűrizések, az itt elhangzó kritikák számomra mindig lényegesek, — hogyan látják műveimet a kollégák. Talán túlzott szerénységnek tűnik, de Farkas Béla még 10——15 évvel a főiskola elvégzése után is visszatért Jakuba tanár úrhoz bírálatért. Akkor, amikor már két rangos elismerés birtokosa volt: 1971- ben Székely Bertalan-díjat kapott, egy évvel később pedig elnyerte Kaposvár város művészeti díját. A művelődési miniszter kétszer is kitüntette pedagógiai munkájáért. — A tanulók kezén és szemén mérhető le a munkám. Nemcsak azt szeretném, ha jól rajzolnának, hanem azt is, ha érzékennyé válnának a szépre, a jóra, az esztétikumra. Mindenki tudja, hogy a pedagógusi hivatásnak sok az árnyoldala, de az eredmények ezt gyorsan feledtetik. Mindössze néhány éve tanítottam, amikor egy tanítványom második helyezést ért el egy nemzetközi gyermekrajz-pályáza- ton. — Az oktatásban a tanári szabadság híve vagyok. Már 25 évvel ezelőtt igyekeztem szabad kezet adni az órákon a gyerekeknek, s ezzel soha nem éltek vissza. Komponálásban, színképzésben, képalkotó munkában időnként egyedi utakra is elkalandoztam, ha a hangulat és a gyerekek felkészültsége ezt igényelte, s talán ennek köszönhető, hogy tanítványaim közül többen végeztek művészeti szakközépiskolát, főiskolát, néhá- nyan pedig már rendszeresen kiállító művészek. Eltűnődtem: mennyire másként magányos a művész, akiért tanítványai lelkesednek, s akinek a hűség ilyen sokat jelent. A kritika hullámhosszán Az évekkel ezelőtt újjáalakult Somogy kulturális folyóirat zászlajára tűzte, hogy erősíteni kívánja kritikai tevékenységét. A tizenhetedik évfolyamába lépett folyóirat szeptemberi és októberi száma — rovathatárokat föloldva—ebben jeleskedik. Az irodalom, művészet rovat hasábjain Tüskés Tibor Szapudi András Kufárok nyara című — a folyóiratban két részben publikált — elbeszélését elemzi abból az alkalomból, hogy ötven gyertyát gyújthatott képzeletbeli születésnapi tortáján az író — munkatársunk. Az elmélyülten olvasó Tüskés megállapításaival arra is képes, hogy fölkeltse az érdeklődést az írás iránt. A Somogy szeptemberi és októberi számában közölt valamennyi kritika, méltatás ebben hasonlatos is. F. Komáromi Gabriella dolgozata Nemes Nagy Ágnes esszégyűjteményéről, Laczkó András Tallózója Keresztúry válogatott írásaiban, Horváth Gyula értékelő írása Tüskés Tibor Vidéken élni című szociográfiájáról bizonyság arra, hogy a kritikának mily fontos szerepe van napjaink irodalmának népszerűsítésében. F. Komáromi Gabriella Nemes Nagy Ágnes tanulmányában a költőben fedezte föl, hogy: — Az irodalmi folyamatok, események, jelenségek, valamint a hozzájuk fűződő olvasói viszony elemzésében, értelmezésében oknyomozó hajlam vezérli, ami a tudós kutató szenvedélyével és a befogadó kivételes érzékenységével társul. Keresztúry Dezső Kapcsolatok című válogatott írásait tartalmazó kötetét Laczkó András fedezte föl az olvasó számára és ajánlja azoknak, akik az elmúlt ötven év irodalmi és szellemi áramlatait követni igyekeznek. A dolgozat írója megállapítja: — Az európai szellemi hatások ismerete (Keresztúry esetében egyúttal azt is jelentette, hogy közvetlen módon, a legegyszerűbb eszközökkel igyekezett régtől kapcsolódási pontokat találni irodalmunk kiemelkedő egyéniségei és az európai világirodalmi áramlatok között. 1928-ban, amikor a nemzeti klasszicizmus irodalmáról értekezett, megjegyezte: ,,Európaiság és magyarság megnőtt erőinek lehetséges harmóniájával, monumentális európai formavilágával és halhatatlan magyar stílusművészettel, európai szellem és szerves nemzeti hagyomány összefonódásával találkozunk” — állapította meg Adyról, Babitsról és másokról szólva. Laczkó példaként mutatja föl a Kapcsolatok írójának erényét: — írásainak csaknem ötven évet átfogó íve hozzájárul ahhoz, hogy pályáját, érdeklődési körét, művészeti elveit jobban megismerjük. Sokfelé tekintő gazdagsága példa azoknak, akik a kortársi művészet és irodalom kölcsönhatásával, vizsgálatával foglalkoznak. Laczkó ismerteti a száz éve született Sík Sándor marcali versciklusát, amelynek bemutatásával adózik a költő centenáriumára. Sík 1947-ben rövid időt töltött Marcaliban, ahol A marcali Szűzmária című ciklusa született. Ennek egy részletét mutatjuk be olvasóinknak: SOMOGY KULTURÁLIS FOLYÓIRAT Járom a szőlőt, amerre bönge Kakukkfüves lankája elgyűrűz. És a dűlőben szembejön a Szűz.. Körüldongják tücsöknyi angyalok, Kapa a vállán, fején tarka kendő. És kék szeméből a megszületendő Csillaga mosolyog. A Marcali környéki dombok, a szőlő, leíró jelleggel kerültek a versbe, a hely szelleme feltöltöt- te a költőt, meditációra, önvizsgálatra késztette. A Somogy idei szeptemberi és októberi számában ritka műfajként egy kínai szerző hangjátékát is olvashatjuk. Liu Hsin-Hua 1954-ben született, novelláját, amelyből a hangjátékot írta, ellenségesnek tartották, majd a nyolcvanas évek elején a kínai kulturális reformmozgalom a kegyébe fogadta. A hangjáték egy jelenetével csillantjuk föl az író gondolatát, szándékát. LI TITKÁR: — Végeztünk, elmehettek. Su, te maradj! Te, mint a falusi szervezet vezetője, bizonyára tudni szeretnéd, miről is van szó. Levelet kaptunk Shanghajból. Wang anyjának az ügye igen súlyos. Már a legfelső pártvezetés is foglalkozik vele. A területi bizottság engem bízott meg a lány közvetlen felügyeletével. Kizárt dolog, hogy felvételt nyerjen az ifjúsági szervezetbe! SU HSIAO-LIN: — Nahát! Hogy lehet a lány nyakába varrni az anyja bűneit? Nem vezérünk, Mao mondta: „Nemcsak a származás, hanem a politikai meggyőződés is számít.” Szerinted ennek a szellemében jártok el? LI TITKÁR: — Te csak ne oktass engem! Nem én találtam ki. Itt áll a levélben fehéren, feketén: konkrét ügy, konkrét elemzés. Ebben a kérdésben odafönt döntöttek. SU HSIAO-LIN: —Jó, jó, de mi itt helyben, mégiscsak... LI TITKÁR: — Itt helyben, itt helyben! Tudod a közmondást: „Az újszülött borjú nem fél a tigristől.” Mi azonban nem most kerültünk a mozgalomba! És ha a fontiek jelentést kémek tőlünk, akkor mi van? Úgy értesültem, hogy Wang a barátnőd. Jó, a te származásod rendben van. De mit tart a közmondás? „Ép gyökérről sarjadhat csak ép vörös hajtás!” Vigyázz magadra, mert „madarat tolláról...” SU HSIAO-LIN: Nekem nincs mitől tartanom. Nem félek. (Horányi)
