Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-11 / 214. szám

1989. szeptember 11., hétfő Somogyi Néplap 5 MUSZOLA ÉS GUSZLE RÁDIÓJEGYZET A vírus köztünk van (Folytatás az 1. oldalról.) Huszonkét éve rendszeresen járok Szigetvárra, sok ba­rátom van itt. Ruhájáról1 elmondta, hogy 1715-ből származik a dalmá- ciai Sinj városkából. A tar­tozékok szintén nagyon ér­tékesek: a míves jatagán a török kalendárium — no meg az ezüst berakás — sze­rint 1212-ben készült, s az úgynevezett kremen puska is régi időkről vall. A vasárnapi program leg­nagyobb közönségsikerét a I modern veszedelem jelenko­ri elhárítói aratták: a Bara­nya Megyei Rendőr-főkapi­tányság különleges akciócso­portja kommandó bemutatót tartott. Nagy érdeklődés vár­ta a Pécsi Állami Gazdaság Lovasklubjának a produk­cióját is. Megyénket két együttes és egy író képviselte a ren­dezvényen. Nagy sikerű tér­zenét adott szombaton a Barcsi Ifjúsági Fúvószene­kar, tegnap pedig szintén nagy érdeklődés kísérte a Kaposvári Honvédzenekar bűsorát. Ujkéry Csaba a Több ezer hazai és kül­földi vendég ünnepelte a szüretet Badacsonyban, amely szombaton reggel hor­gász- és futóversennyel, lab­darúgó-mérkőzéssel kezdő­dött. Délután az ünnep szer­vezői már borkóstolóra is invitálták a nézőket. A Veszprém Táncegyüttes produkciójával kezdődött a hét vége rangos eseménye, a IX. Nemzetközi Balaton melletti néptánctaiálkozó. E rendezvény ismerkedésre, barátkozásra és szakmai megmérettetésre hívja min­den esztendőben a Balaton vonzáskörzetében működő együtteseket. Az idén három külföldi csoport érkezett. A 19—65 évesekből álló svéd Laxao Bygdegille táncegyüt­tes polka- és keringő-variá­cióin a légi könnyedség, já­tékos derű érződött. A Ba­dacsony Táncegyüttest a Nyirettyű zenekar kísérte, őket követték a Graz mellől érkezett St. Baltholoma-i csoport tagjai humorral te­lített táncaikkal. A Kanizsa majd a zalaegerszegi Kiszöv táncegyüttese után a Somogy Táncegyüttesé lett a porond. A Zengő muzsikájára mu­tatták be Mosóczi István és Merczel István koreográfiáit. A folklórtalálkozó zsűrije a Somogy tánckarának ítélte a legmagasabb — 6000 fo­rintos — pénzjutalmat. A marcelházi és a zánkai pá­vakor bemutatkozása után — a versenyprogramon kívül —, a székesfehérvári Álba Regia Táncegyüttes nívós produkciójának tapsolhat­tunk. Tartottak boraukciót és népművészeti vásárt, kéthe­könyvsátornál dedikálta fris­sen megjelent kötetét, a Handzsár a tükörben című dokumentumregényét. A rendezők természetesen gondoltak a gyermekekre is. kis vidámpark szórakoztat­ta ifjú — és már nagyob­bacska — közönségét, s a vásári forgatagban ki-ki megtalálta „vágyálmai” leg­újabb szerzeményét. Volt bazár és bolhapiac, népmű­vészeti vásár és malacsütés. A rendezvénysorozatot teg­nap este nyolc órától a Szi­geti Vár védőiről ünnepélyes megemlékezés zárta katonai tiszteletadással. Tamási Rita Fotó: Gyertyás László lyen nemzetközi táncház vonzotta az érdeklődőket. Tegnap nagy esemény volt a felvonulás, melyen csak­nem ezren vettek részt. A Badacsonytomajból induló menet hangulata a régi idő­ket idézte. A füredi „mazso- retteket” huszárok, csikósok követték, utánuk haladt a hegybíró kocsija. A hinták között az együtte­sek kör- és menettáncaikkal derítették jókedvre a hely­bélieket és a vendégeket. Kormos ördögfiókák, ké­ményseprők fogtak kezet a vendégekkel és hagytak lát­ható nyomot a leányarco­kon. Cigányasszony szórta hajukba a tollat, pékinasok hintették liszttel ruhánkat, a kovácsok pedig patkót akartak verni a cipőnkre ... (Lőrincz) Tréfás kedvű ifjak, amúgy matekból jeles előmenetelő diákok bejutottak az Egye­sült Államok hadügyminisz­tériumába. No, nem az őrö­ket játszották ki, hanem egy­szerűen feltárcsázták a tit­kos számot — most ne fir­tassuk, hogyan jutottak hoz­zá —, és agyafúrt módon ki- silabizálták a központi szá­mítógép kódját. Ügy ját­szottak az adatok között, mint Kocsis Zoltán a zon­gorán. Nálunk persze efféle bal­eset aligha fordulhatna elő. Már csak azért sem, mert meglehetősen kevés számító- gépes rendszer működik, amelyet csak úgy, hipp-hopp egy nyilvános telefonról el lehetne érni. Még szerencse, hogy összefüggő hálózatok sincsenek, mert így legalább azok az átkozott vírusok sem tudnak garázdálkodni a programokban és a gépek­ben. A vírus viszont már köz­tünk van. Visy Ferenc szer­da éjszaka elhangzott riport­jából kiderült, hogy a be­táplált adatokat rongáló programok az utóbbi időben megjelentek hazánkban is. Igaz, csupán itt-ott üti fel a fejét, de ahol teret kap, nem ismer tréfát. Nyakon veri a gondosan bediktált, szépen elrendezett adathalmazt, hogy a programozó szívszél- hűdést kap, mikor elő akar­ja hívogatni őket. Ruttkai András, a Novofer vállalat irodavezetője a ri­portban elmondta, hogy már olyan vírus is létezik, ame­lyik a számítógép legfonto­sabb mikroprocesszorát tá­madja meg, s addig babrálja, míg az áramkör felmondja a szolgálatot. A vírusnak van jövője, ál­lapították meg a műsorban. Tréfás kedvű ifjak mindig lesznek, akik meg akarják mutatni, mire képesek. Már­pedig kivédhetetlen vírus­programot írni nem kis presztízst jelent a fiatal programozók körében. Az önmagát terjesztő, garázda programokon pedig kitűnően mérhető a szellemi kapaci­tás is. Magyarországon a koráb­ban már említett okok miatt csak az egyszerűbb, úgyne­vezett potyogtatós vírus van terjedőben, amely a képer­nyőn levő adatokat falja föl és a program további futá­sát állítja meg. Ilyen vírust írni persze nem kifizetődő, hiszen olyan kevés adat megy tőnkre, hogy az ope­rátornak nem megy el a kedve a munkától. A vírusnak nálunk van igazi jövője. A szakemberek szerint annyi a lopott prog­ram az országban, hogy az kész téboly. A legtöbbet per­sze nem lehet használni, de sokkal olcsóbb, mintha ere- letit venne a felhasználó, jól képzett matematikusokkal teli cég. A programgyártók újabban hivatalból készíttet­nek adatfaló szoftvereket, éppen az illegális másolások ellen. így azután tekintélyes pénzhez jut a gyártó és a másoló is. Visy igen jól körbejárta a témát. Felkutatott olyan szakembereket is, akik már kifejezetten a vírusok ellen­szerén dolgoznak... Faragó László SZÜRETI VIGALOM BADACSONYBAN EIsS díjas a Somogy Mitől kormos a tomaji lányok arca? A Pannonhalmi Szent Be- nedek-rend főapátja a ro­konság nevében is fájdalom­mal, de Isten akaratában megnyugodva jelenti, hogy szeretett rendtársa, dr. Bán­hegyi József Jób életének 83. évében, szerzetességének 65., áldozópapságának 59. évében a betegek szentségével ellát­va Győrött 1979. július 18- án hajnalban elhunyt. Teme­tése július 21-én, szombaton 11 órakor lesz Győrött, a Bencéstemplom kriptájában, az érette mondott szentmise után. Elhunyt rendtársunk Győrsövényházon született 1897. március 25-én. 1921-től egy évig Pápán volt tanár, majd utána 1945-ig főiskolai tanár Pannonhalmán. 1938 és 50 között a győri rend­ház házfőnöke. Két évig Pannonhalmán levéltáros, majd 1952-től 66-ig a győri gimnázium tanára. 1966-ban nyugalomba vonult Pannon­halmára. „Boldogok a békességesek, mert ők Isten fiainak nevez­tetnek!” (Mt. 5. 9.) A koporsó a templom hű­vös kópadlatán. A papok li­lában, fehérben. Borzongató gregorián ének, majd szár­nyas orgonaszó. A. még egy­szer, utoljára látni szeretné a nagybátyja arcát. Meghök- ken. A koporsó ablakán át úgy tetszik, hogy az elhunyt tekintélyes méretű koponyá­ja gyermekfej nagyságúvá zsugorodott össze. A házfö- nök-gimnáziumigazgató ce­lebrálja a gyászmisét. Az evangéliumi téma az Emma- uszba igyékvő tanítványok találkozása a megfeszített, de halottaiból feltámadott Mesterrel. „És történt, mi­dőn asztalhoz ült velük, ne­vén a kenyeret, megáldd és megszegé és nekik nyújtó. Azoknak pedig megnyílónak szemeik, és megismerék őt; de ő eltűnt szemeik elől.” A. szerette ezt a történe­tet; a két beijedt, csetlő-bot- ló apostol a gyerekkori liús- vét hétfők kipirosodott ege alatt igyekezett Emmausz felé, ahol nemcsak kenyér, hanem szentelt sonka és pi­ros tojás is várta őket az Ür asztalán; A. szerette a vizet árasztó tavaszi szél szagát az emmauszi alko­nyaiban, akárcsak a füstölt házisonkát főtt tojással és csípős tormával. Nagybátyja is szerette ezeket az étkeket. És jó volt vele együtt fala­tozni. Senki sem tudott olyan jóízűen, gusztusosán regge­lizni, mint ő: Platon, Szent Pál, Dante és sok más szel­lemóriás értő barátja. A.-t Siófokon érte nagy­bátyja halálhíre, s egy új­ságíró barátja, G. társasá­gában utazott el Győrbe, a temetésre. — Sosem láttam katedrán, pódiumon, bazilikák szószé­kén, csak közös szülőfalunk kis templomában hallottam prédikálni — mondta G.- nek, aki a kocsit vezette. — Tudom, hogy 45-ig bölcsész­karon tanított, irodalomtör­ténetet írt, széles körű kri­tikai munkásságot folytatott, a magyar irodalomtörténeti társaság választmányi tag­ja, a Tudományos Akadémia irodalmi bizottságának és a Szent István Akadémiának úgynevezett rendes tagja volt. Azt is tudom, hogy egyházi szónoként, úgyneve­zett lelkigyakorlat-vezető­ként is'sokan ismerték és szerették szerte az ország­ban. Elolvastam könyveit, tanulmányait, és az Életem és sorsom című kiadatlan önéletírását, ami a birtokom­ban van. 70 éves koráig ta­nított, de én azt is csak má­soktól tudom, hogy milyen jó tanár, és könyörületes szí­vű vizsgáztató volt. „Tudá­sánál csak embersége volt nagyobb”, írta róla egy egye­temi tanár, volt tanítványa. Talán mert sok évig tanár­jelölteket tanított, 45 után a gimnáziumban is mindenkit felnőttként kezelt. „Azt hit­tem, úriemberek között va­gyok”, törte meg a hosszú, hangsúlyt teremtő csöndet az egyik első osztályban, mi­után előadását beszélgetők zavarták meg. „Egész évben törtük magunkat” — emlé­kezett erre az esetre egy költő tanítványa — „hogy Jó úr szemében ismét úri­emberek lehessünk”. És hoz­zátette: „Amit etikából és esztétikából tudok, azt mind tőle tanultam a gimnázium­ban.” Én, az unokaöccs jól­eső érzéssel hallgattam eze­ket a visszaemlékezéseket, véleményeket, amelyek ki­egészítették a bennem élő képet. Sokat kaptam tőle én is, nem vitás. Csak másként, más módon, mint tanítvá­nyai, akik között mellesleg egy királyfi, egy trónörökös is volt. G. felkapta a fejét. — Miféle trónörökös? — Habsburg Ottó, az utol­só magyar király, IV. Károly legidősebb fia. — Nocsak. Ezt nem tud­tam. — Pedig sosem titkolta, sőt! — mondta A. fanyar mosollyal. — Tudományos, előadói, lelkipásztori sike­reiről ritkán és roppant szűkszavúan beszélt (én pél­dául, aki gyerekkorom óta szinte csüngtem a szavain, csak felnőtt koromban, hosz- szas búvárkodás után tud­tam meg róla a legfontosab­bakat), de ha a királyi csa­ládnál eltöltött idejéről, spa­nyolországi (lequeitio-i) él­ményeiről, Zita királynéról, Ottóról és a trónörökös test­véreiről kérdezte valaki, egyáltalán nem fukarkodott a szóval... Még a szivarja füstje is élénkebben bodo- rodott, ha erről a témáról beszélt. Igen érzékletesen ír­ta le a lequeitio-i tengerpar- L tot, a kastélyt, ahol a szám­űzött királyi család élt, ma­gunk előtt láttuk az özvegy, gyászruhás királynét és Ot­tót, a 13 éves „bájos” gyer­meket, majd a délceg érett­ségiző ifjút, aki apja, a szerencsétlen sorsú IV. Ká­roly jellegzetes arcvonásait, bajuszát viselte. Tudtuk, hogy Ottó szeretett bicikliz­Dr. Bánhegyi Jób ni, számháborút játszani, fényképezni, s hogy később, amikor már cigarettázott, leginkább egyiptomit szívott. A kötelességteljesítés minta­képe volt. Anyjának enge­delmes, jó fia, tanárainak hálás tanítványa, satöbbi, Habsburg Ottó 1930-ban satöbbi, aki nagy odaadással tanulta a magyar nyelvet, irodalmat, nem kevésbé ha­zánk történelmét, aki rajon­gott Petőfiért és tisztelettel emlékezett meg Rákócziról, Széchenyiről... — Na hiszen! — szólt köz­be szarkasztikus mosollyal G. — Egy ifjú Habsburg, aki Rákócziért lelkesedik! Fantasztikus. Március 15- én, gondolom, nemzeti szí­nű kokárdát tűzött a szíve fölé, október 6-án pedig az aradi vértanúkat gyászolta. — Lehetséges — mosoly­gott A. — Na, és az ős-nagybá­csik? Első Ferdinándtól ge- renc Jóskáig? Róluk vajon hogyan vélekedett a szorgal­mas diák? No persze, a reakciós tanácsadók, az ör­dögi kamarilla ... Gondo­lom, ez volt a magyarázat. — Elképzelhető, bár sok­féle magyarázat lehetséges — mondta A. — Ezt mi is tapasztaltuk történelmi ta­nulmányaink során. . (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents