Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-28 / 229. szám

1989. szeptember 28., csütörtök Somogyi Néplap 5 SZAKONYI KÁROLY: BOLOND MADÁR Uj színnel gazdagodott az elsősorban novellistaként is­mert Szakonyi Károly írói palettája: a közelmúltban jelent meg a Bolond madái című kisregénye. Ez a kisre­gény is magán viseli az el­beszélő Szakonyi írásművé- szetónek minden jellegzetes­ségét: feszültségekkel teli, izgalmas epizódokat, drámai helyzeteket — amelyéket oly gyakran old fel az író lírai hangulatú környezetleírás­sal —, s nem utolsósorban a íő- és mellékszereplők plasztikus megelevenítésél. A „sztori'' első látásra rend­kívül egyszerűnek látszik: Sámson Tamás, Bella, majd Vali szerelmi története. De mögötte ott él, ott lüktet az 1950-es évek minden jelleg­zetessége. S a több szálon futó cselekmény hol kicsi, hol nagyobb forrásai bele­torkollnak az 1956-os nép­felkelés mindent elsöprő fo­lyamába .. . A történet 1952 őszén in­dul. Sámson Tamás — már az első oldalak után rend­kívül szimpatikussá váló fia­talember — egy nagy pesti vállalattól N. vidéki városba kerül telepvezetőnek. Neki, a tősgyökeres pestinek nem­csak életformaváltás ez. Elő­ször ismeri meg a félelmet is. A városka macskaköves utcái macsakszemként vilá­gítanak a sötétben. Nem, nem fényvisszaverőek ezek a szemek, hanem mintha éj­szaka is világítanának, mint­ha mindent szemmel tarta­nának . .. Ezeket a vigyázó szemeket érzi magán Ta­más, amikor Kulcsárral, a raktárossal beszél, akiről rövidesen kiderül, hogy a „felsőbb szervek " besúgója. Ez a félelem mérgezi meg idegbeteg kolléganőjével, Bellával kialakult szerelmét, s kényszeríti távozásra a vá­rosból. Pedig szívesen ma­radna. Még úgy érzi, hogy Bella többet jelent számára egy futó kalandnál. Kétség- beesetten próbálja megfej­teni a lány hisztérikus ’ ki­töréseinek, hirtelen eltűné­seinek igazi okait, ám a las­san szinte vákuumként fölé boruló levegő meghátrálásra kényszeríti... KÖNYVESPOLC A megdöbbenés szinte kés­ként vág bele, amikor a központtól megtudja, hogy elbocsátották. Ó, nem a munkájával van baj, nem. A „vezér" kenetteljesen., ke­zét dörzsölve mondogatja a korra oly jellemző sztereo­tip szöveget: „Rákosi elvtárs óhaja, szükség van az önök erejére, kartársam. Nincs felmondási idő, azonnali ha­tállyal kell intézkednünk, az ország számít önökre, ne késlekedjenek, vegyék ki­tüntetésnek, hogy gyárakba, bányákba mehetnek, renge­teg munka vár mindenkire, rengeteg ... Szép küldetés, kartársam, szép küldetés..." A karcsú kis kötet máso­dik része — mintegy két­harmada — Tamás újbóli pesti életét követi nyomon. 1953 telén a hajdani telep­vezetőt már mint segéd­munkást látjuk Nem, Ta­más egyelőre még nem érzi fájdalmasnak ezt a váltást. Túlságosan fiatal még és túlságosan mozgalmas az élet körülötte ahhoz, hogy az elhelyezkedés gondjai mélyebben foglalkoztatnák. Az erőszakolt politikai csendbe halkan ugyan, de egyre jobban behallatszik a közelgő földrengés moiajlá- s:: . . . (Említsük meg itt a kötet egyik frappáns epizód­ját: Tamás és barátja, Le- xi, Sztálin halálakor lelkes párbeszédet, folytatnak Pes: egyik hírhedt kocsmájában. Az ott iddogáló munkások vad dúhvel dobják ki őket, mint provokátorokat.) Azután sor kerül Tamás előléptetésére is. Kocsi kísé; rő lesz új cégénél. S egy igazi barátra is lel Leó bá­csi személyében. Leó bácsi a vállalat irodavezetője, t kisregény egyik legp'laszti - kusabban megformált mel­lékalakja. Örökkön úton van, csiszeg-csószog súlyos ele­fántlépteivel. Mindig min­denkire figyel, és igyekszik segíteni. De mindig úgy, hogy az „erkölcs buzgó őre ' is maradhasson. Ám buzgó figyelmével sem tudja meg­akadályozni, hogy beosztott­ja, Vali es Tamás ne sze­ressenek egymásba. Tamás új kapcsoláta is kompliká­ciókat sejtet: Vali asszony, vadul féltékeny férjjel... A két fiatal szenvedélyes, szép szerelmét rendkívül szuggesztíven állítja elénk a szerző, de a sorok között egyre inkább fölsejlik a végzet is: az állandó bujká­lás előbb vagy utóbb nem­csak az idegeket, hanem a kapcsolatot is felőrli... Es megkezdődik Tamás menekülése. Menekül a munkahelyéről, de elsősor­ban önmaga elől. Ám hiába, Valit nem tudja elfelejteni. Az egyre lázasabbá, lükte­tőbbé váló napok még fo­kozzák hajszoltságát. 1956 októbere ez már, amikor mindenki érzi, hogy a rob­banásig feszült nyugalmi helyzet nem tarthat soká. A két fiatal október 23-án ta­lál újra egymásra. A sok­ezres tüntető tömeg viszi, sodorja őket is. „Tombolt az utca, negyvennyolcas dalo­kat harsogott mindenki, zászlók lengtek, piros-fehér- zöld lobogók, tömött sorok­ban hömpölygött az ember- ár.'' Tamás és Vali egyéni tra­gédiája újra kiteljesül: rö­vid összetalálkozásuk egy ■ ben szétválás is lesz: az embertömeg elsodorja őket egymástól. A fegvverropo- gásban a súlyosan sebesült Tamás egyedül marad .. . Véget ért a feszült sodrú. magával ragadó történet. A sebesült Tamás, mint egy sebzett szárnyú, bctlond ma - dár vergődik jelképes rá­csok és igazi kétségek kö­zött. Az író ránk bízza, mi döntsük el: fog-e még szár­nyalni ? Dr. Sípos Csaba Fekete János szobrászművész tárlatához A forrás esurgónagymartoni A esurgónagymartoni szár­mazású Fekete János tárlat- megnyitójára készülni akar­tam. Fellapoztam a Képző- művészeti kislexikont, de a nevét nem találtam benne. Kerestem más segédkönyve­ket is, A Képcsarnok Válla' lat kiadott egy katalógust, amelyben felsorolja mind­azok nevét, akiknek művé­szi munkáit „forgalmazza". A szobrász nevét ebben sem találtam. Fekete János — gondolom és hiszem is, nem a díjakra pályázik, melyeket nem a teljesítményekért osztogat­tak időnként, hanem a kap­csolatokért — a nézőinek elismerését akarja kivívni. A héten nyitotta meg nagyszabású kiállítását a csurgói művelődési központ­ban Szászfalvi László lel­kész. Mit is mondott? Fekete János a esurgónagymartoni „értől az óceánig” jutott. 1950-ben tanulmányait meg­szakítva jutott Budapestre, ahol öt évig Borsos Miklós­nak és Gádor Istvánnak volt a tanítványa. Tanulmányait befejezve a pécsi Zsolnay- gyárban kapott munkát, majd 1959-ben jelenlegi ott­honába, Hódmezővásárhely­re költözött. Tervezett, taní­tott a szegedi művészeti szakközépiskolában'. Ám so­hasem felejtette el. a for­rást. Fekete János munkáit, törekvéseit eddig nem is­merhették a csurgóiak. Szü­lőhazája kissé elfelejtette. Ö azonban ragaszkodott az „érhet”, amely eljuttatta az „óceánig”. Megbűvölnek mestermun­kái. Az ember szeretete és tisztelete sugárzik minden képéből és szobrából. E hit nélkül soha nem juthatott volna el odáig, hogy tiszte­lettel nézzenek műveire. „Hit nélkül élni, és létezni nem lehet.” Fekete János tárlata ma­gával ragadó. Meg kell állni tűzzománc portréképei előtt. Az Este című mintha vala­mennyiünk nagymamáját idézné. Avagy ott vannak faragott portréképei Kálvin­ról, Hermann Ottóról, Lu­therról és Kós Károlyról. Faszobrait szívesen látnám a nagyatádi alkotótelepen is. A Béke, az Infánsnő, ott méltón büszkélkedhetne — persze nagyobb arányokban. Nekem a Napköszöntő cí­mű szobra tetszik a legjob­ban. Szolid vonalaival ki­emelkedik mindegyik műve közül. Ahogy a mű előtt töpren­gek, valaki arra hívja föl a figyelmemet, hogy nézzem meg a Hajóstálját. Rézből domborította, kovácsolta. Más a Húsvét című fafara­gásához invitál, amely tele van népi motívumokkal. A házigazda, Asbóthné Bihari Emőke félrehív: „A kerá­miáit nem tudtuk elhozni.” Kár, mert Fekete János mesterségbeli tudásának újabb bizonyítékát találhat­nánk. Az az alkotó, aki mindenféle anyaggal egyfor­mán meg tud birkózni és remeket tud teremteni,' az minden elismerést megérde­meltbe). Szívesen írnék arról, hogy Csurgón avagy Csurgónagy- martonban Fekete Jánosnak állandó bemutatóterme nyílt. Lehet, hogy titkon ő is eb­ben reménykedik? Nagy Jenő Fotó: Gyertyás László EGYEDÜL A zamárdi avar sírmező VISSZHANG A szél végigsöpört az ár­kádok alatt, borzongató ma­gánnyal fonta körül a söté­tet, majd elbújt a konok helsingöri bástyák mögé. Az ég teleszórva csillagokkal — pislákoló tüzük fényében megnyúlt árnyék meredt gazdájára. Türelmetlen órák szülte lázálom görgette maga előtt emlékeit. Kicsiny gyermek­korától uralkodásra nevel­ték. Leginkább a históriát kedvelte — tanítói idegen országok példáin okultatták. Almában sokszor hullám­zott vágtató paripák hátán, fülében ilyenkor dobpergés zakatolt. Látta maga előtt a két sereget. A lassan leáldo­zó birodalom még díszes egyenruhában pompázó ja­nicsárjait, velük szemben a dühösen ordibáló, koncra vágyó hordát. A sorokból ki­váló két hadvezért, aki pár­viadalban dönti el: ki a lát­határ keretezte róna ura. így nem ég fel a lágyan rin­gó búzamező, benne falvak apró hajóival ... A férfi fázósan összehúzta magán köpönyegét. Szemén pára fohászkodott, hogy el­homályosíthassa a vörös zsarátnok zabálta tarlót, a kárd sebezte jajt. Miképp is hihette, hogy a hadak igazi urai nem legyeket hessegetö zsoldosok és hízelgő rabnők közt dőzsölve, biztos távol­ból irányítják a bekerítő, bomlasztó hadműveleteket? Szája keserű mosolyra hú­zódott. Gyors léptekkel szo­bájába indult. A kandalló­ban hasábfák ropogtatták a meleget. Hörpintett a kupa borból, majd a sakkasztal­hoz lépett. Gondolkodás nél­kül játszani kezdett. Egye­dül. Kis idő múltán észre­vette, hogy sötét pozíciója előnyösebb. — Akkor hát én leszek a fekete bábákkal — gondolta. Gyorsan lecse­rélte, ami lecserélhető, még feláldozott néhány parasztot is, aztán letámadta fehér ve­zérét. Cinkosan a kandalló párkányáról rácsodálkozó koponya üres szemébe ka­csintott. Nem kell ide had­sereg sem — nevetett föl, s kényelmesen elterpeszke­dett bársonyszékében. Czene Attila Téves információkból származhat az az állítás (Somo­gyi Néplap, szeptember 6.), hogy a zamárdi avar sírmező sírjait az embercsontokkal játszadozó gyermekek fedezték volna föl, és a csontokat megmutatták a pedagógusnak, aki a hírt továbbította a múzeumnak. Gyermekek valóban ténykedtek ott — de nem óvodások ám —, s munkájuk után üres, ásító sírgödrök maradtak az alig másfél méter magas déli útpartban. No, ezeket igazán nem lehet a sírok felfedezőinek mondani! Mi hát a valóság? A felfedezés nem a gyermekek játé­ka és a véletlen műve, hanem tervszerű, gondos, fáradságos kutatómunka, utánjárás, levelezés eredménye. Sajnálatos és sértő, hogy a közhiedelem egy részében a fosztogató, rom­boló gyermekhad viszi el a pálmát a legérdemesebb ember, Csákovits Józsi bácsi személye elől. Még az 1960-as években, néprajzi gyűjtőmunka közben felkerestem Fő utcai lakásán, és a régi temetőkről faggat­tam. Szépen, egyenként el is sorolta azokat. Mindegyikhez fűzött valamit. Arra a kérdésre, hogy a határban szerte- széjjel, valahol nem kerültek-e elő egyes sírok, ezt felelte: „Egyes sírokról nem tudok. De arra emlékszem, hogy gyer­mekkoromban a telkünk végében levő dűlőúton árkot mo­sott az esővíz. Minden nagyobb esőzéskor csontok jöttek elő az útpartból és emberkoponyókat görgetett a víz lefelé, az Endréd: út felé. Eső után ki szoktunk menni öregapámmal, a csontokat a gödrökbe húztuk, azután szeprentével meg ku- koricacsutával, gazzal betakartuk, s földet dobtunk rájuk:" Mily értékes szavak. Illő hangsúly. Nyugodt előadás; bölcs üzenet az utókornak! Józsi bácsi szavaiból pattant ki a szikra; a felfedezés re­ménye: itt valaminek lennie kell! A telek végében megtekintettük a helyet, és az út po­rában valóban embercsontokra találtunk. Azóta figyeltük és figyeltettük azt az útszakaszt, hiszen már tíz éve folyt fa­lunkban a leletgyűjtés, munkánkat bejelentéseikkel felsős tanulók, szülők, brigádok segítették. Innen már a leletnapló mondja el. 1963. március 18-án az utat javító tsz-brigád beadta az első leleteket az iskolá­ba. Az előkerült ezüst lapocskákat, bronz hajfonatkarikát, apróbb vasdarabokat és az aranyozott szíjcsatvéget Keszt­helyre küldtük el, akkor még oda tartoztunk. A kiszállást ígérték, de nem tudták végrehajtani. A következő évben Re- zi József (Jónás) valamivel lejjebb a kerékvágásban egy cserépdarabon színes balkángyöngyöket és bronz melltűt ta­lált. Tavasszal újabb emberkoponya tűnt fel az útparton. Le volt fagyva, nem bántottuk. Jelentés ment most már a Rippl-Rónai Múzeumhoz, mert már ide tartoztunk. Megkér­tük Matyikó István traktorost, hagyja ki azt a részt, ott ne szántson, a múzeum feltárja a sírokat. A múzeum — való­színű emberhiány miatt — nem tudott kiszállni. 1965 telén egy gerendával megrakott tsz-gépkocsi akadt el az úton. A pergő, süllyedő kerekek embercsontokat szór­tak ki a földből. Jelentettük a múzeumnak. Nyár elején ki­jött egy muzeológusnő, de munkást nem kapott, eredményte­lenül tért vissza Kaposvárra. 1970-től a tsz-fogatosok földet hordtak a déli útpartból. Közeledtek a lelőhelyek felé. Nemsokára előtűntek a söté- tebb foltok, leomló csontokkal, leletekkel. A sírok a zugásók prédájává váltak. Hiszen az első bejelentéstől már 6—8 év is eltelt. Már 18 üres sírgödör tátongott az útpartban. 1971. július 28-án fényképet küldtem a múzeumnak, és indulatos levél keretében sürgettem kiszállásukat. Pár nap múlva vas­rúdon tiltó táblát helyeztek el az útparton. Még pár nap és elforgatták, kidöntötték, sőt ismeretlen kezek el is tüntették azt! Végre 1972. szeptember elején nagy, kék sátraival ki­szállt a helyszínre dr. Bakay Kornél múzeumigazgató, egy somogyvári és egy általam szervezett endrédi brigáddal meg­kezdte az első feltárásokat. 34 sírt tárt fel. Az ásatások az­óta is — a lehetőségek szerint — évről évre folynak. Az eredmények ismeretesek. Majdnem csoda, hogy így sikerült! A legnagyobb érdem Józsi bácsié, akinek a neve sehol sem szerepel! Ö már rég a szülőföld meleg ölében nyugszik. A dicső eredményeket nem érhette meg. Őrizzük meg érdemeit! Ne feledjük el nevét! Országos hírnevet szer­zett falunknak. Pillér Dezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents