Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-26 / 227. szám

1989. szeptember 26., kedd Somogyi Néplap 5 Fát ültettek a magyar eszperantisták Könnyű barátokat szerezni ---------------------------------------——w .............. A z eszperantó! nyelv és mozgalom A nyári vakációt Francia- írszágban töltötte a Kapos­vári Építőipari Szakközépis­kola és Szakmunkásképző Intézet tanára, Filotás Au­lai és pécsi barátja, Balázs László. Az úti élmények megerősítették Filotás An­talban, hegy hasznos veit megtanulnia az eszperantó nyelvet, amelyből felsőfokú nyelvvizsgát tett. Szándéka, hogy népszerűsíti. — Az eszperantó a hiede­lemmel szemben: élő nyelv. Hozzáíűznérp, használható nyelv. Egyre többen isme­rik ezt föl. Népszerűsége, könnyű elsajátítása folytán mind kedveltebb. — Versenyre kelhet-e az angollal, a némettel vagy bármely más nyelvvel? Ami­kor arra ösztönözzük, külö­nösen a fiatalokat, hogy ta­nuljanak idegen nyelvet, mit kezdhetnek az eszperantó­val? — A diplomáciában az eszperantó nem olyan elter­jedt, mint az angol, a né­met, de mégis világnyelv, mert olyanok is beszélik, akik nem tudnak másképp kommunikálni egymással. Előnye, hogy könnyű elsajátí­tani, Az eszperantó mozga­lom is: a barátság nyelve. — Idegenként érkezett Franciaországba, néhány címmel a tarsolyában. Ho­gyan boldogult az eszperan­tóval ebben az országban? A Pasporta Servio, az esz­perantó szervezet elkészítet­te azoknak a címjegyzékét, akik szívesen fogadnak be turistákat. Ünnepet rendez­tek egy francia falucskában a tiszteletünkre, a környék­ből is eljöttek azok, akik eszperantóul beszélnek és kíváncsiak voltak ránk. A lakásokban ingyen kaptunk szállást, és a legtöbb család az ellátásunkról is gondos­kodott. Aki ráért, idegenve­zetésre is vállalkozott, ami­re a Pasporta Servio nem kötelez senkit. — Milyen családoknál laktak, milyen körülmények között? Lemérhető volt-e az elhelyezésből, hogy Francia- országban kik, milyen réte­gek beszélik az eszperantót? — Voltunk olyan család­nál, amelyiknek mindössze Ünnepség egy francia falu­ban egyszobás lakása volt. Ott is jól éreztük magunkat. Má­sutt külön hálót és fürdő­szobát bocsátottak rendelke­zésünkre. A vagyoni helyzet ilyen szélsőséges Franciaor­szágban, ám azok, akik az eszperantót beszélik, bará­tok. Húszezer forintba ke­rült az egyhónapos ismerke­désem Franciaországgal, csaknem teljes egészében az útiköltségre fordítottam. Föl­ismertem, hogy az eszperan­tó nyelv tudása milyen fon­tos a turizmusban. Különö­sen azoknak a figyelmébe ajánlom, akiknek nem telik drága utakra, nem igénylik az első osztályú szállodákat, éttermeket. — A TIT somogyi szerve­zetében tárgyaltak arról, hogy szívesen foglalkozna azokkal, akik érdeklődnek az eszperantó nyelv iránt. Mit szólt az ötlethez a TIT nyelviskola? Zsolnai Lajosné elmondta: két nyelv iránt volt érdek­lődés az őszi beiratkozás idején, ennek alapján angol és német tanfolyamokat szerveztek. Korábban indít­hattak francia, orosz nyelv­tanfolyamot, mert kellő volt az érdeklődés. A TIT is fon­tosnak ítélte az eszperantó nyelvtanfolyam szervezését, amihez már hozzá is láttak. Az újságban meghirdették, várják az érdeklődők jelent­kezését. (Horányi) Hadtörténeti kiállítás Nagyatádon Hadtörténetünk emlékei ritkán kerülnek a nyilvá­nosság elé. E ritka kivételek közé tartozik az a kiállítás, amely tegnap nyílt meg a Nagyatádi Helyőrségi Klub­ban. A Magyar Hadtörténe­ti Múzeum munkatársa, dr. Rákóczy Rozália, a Magyar Tanácsköztársaság honvédő háborújának történetét dol­gozta föl. Relikviáik sorában ott látható az első világhá­borúban használt lovas­tiszti szablya csakúgy, mint a legendás csukaszürke le­génységi sapka, vagy a „ku­koricagránát" és a Vörös Hadsereg katonáinak sap­kája. 1918-ban őszirózsa ke­rült a sapkára, 1919-ben a Magyarországi Kommunis­ták Pártjának ötágú, csilla­gos jelvénye. A Tanácsköztársaság ide­jén neves képzőművészek készítettek figyelemfelkeltő plakátokat. Ezekből tucatnyi került a tablókra, csakúgy, mint a dokumentumértékű fotókból. Láthatjuk a híres IX. számú páncélvonatról készült felvételeket, a mis­kolci vöröskatonák portréit. Megrázó sorok zárják a dokumentumok sorát: ,,A Magyar Tanácsköztársaság az erők összefogásával meg­kísérelte a szembeszállást, ám az első világháborúban győztes nagyhatalmi erők, elképzeléseik Európa új rendjéről, erősebbek voltak. A forradalmi honvédő há­ború, az igazságosabb béke elérése, a szocialista építés -kísérlete hajótörést szenve­dett.’1 A tanulságos tárlat a hét végéig látható Nagyatádon. 14. Az édesanyja három- iónapos volt, amikor báty­ját felvették a rendbe. Most 77 esztendős, és egyedül él a testvérek közül. Róla, az egykori soproni gimnazistá­ról mondta Zita királyné­nak, hogy latin nyelvű fo­lyóiratba dolgozik. Ilona asszony nyugalmazott peda­gógus, jelenleg is a szülőfa­lu lakója. A temetés után hamaro­san egy levelet juttattak el hozzá. „ ... Igaz megrendüléssel értesültem régi tanárom, dr. Bánhegyi .lob elhunytáról. Még élénken emlékszem rá, és arra, hogy milyen lelkes odaadással tanított engem és testvéreimet annak idején. Sokat köszönünk neki. Kérem továbbitsa, ha le­het dr. Bánhegyi húgának őszinte részvétemet e nagy veszteségben. Vele együtt imádkozom az elhunyt lelki üdvéért, és kérem a Min­denhatót, adjon neki erőt szomorúságát elviselni. Is­mételt köszönettel és meleg üdvözlettel: Habsburg Ottó. Pöcking b. Starnberg (Ober­bayern) 1979. szept. 5.-én.” ■— A legrégibb emlékké­pem a bátyámról körülbelül hároméves koromból, a tí­* Szapudi-Laendler István festőművész, 1945-ben a nyi­lasok kivégezték. zes évek végéről való — mondta A. édesanyja 1989 nyarán Sövényházon. — Ha­zavártuk. A mama kimosda­tott, szépen felöltöztetett, mert mindig ünnepi ese­ményszámba ment az ő ha­zalátogatása. Kispap és egye­temi hallgató volt, feltehe­tően vakációra érkezett. Én kiültem apánk iskolájának lépcsőjére, s nagy izgalom­mal vártam, hogy feltűnjék a kocsi a Mária-szobornál. Anyámnak az utolsó pilla­natig akadt valami tenniva­lója, ezért az volt a felada­tom, hogy szóljak be neki, ha meglátom a kocsit. Karcsú, reverendás „bá­csi" érkezett keménykalap­ban. (Akkoriban a „koba­kot" a legnagyobb hőségben is viselte, nem hagyta ott­hon akkor sem, ha a Ráb­cához ment fürdeni.) A ma­mám arra oktatott, hogy ke­zet kell csókolnom neki, ezt persze ő nem engedte, jóízű­en felnevetett, és összevisz- sza csókolt. Nagyon szere­tett. Azt hiszem, a mama után engem szeretett a leg­jobban a családtagok közül, talán mert olyan nagy volt a korkülönbség köztünk. Az újmiséjén, hétéves korom­ban én vittem a „koszorú­ját". Amikor gimnáziumba jártam, ő már neves papta­nár volt, akit apáca tanár­nőim nagy tisztelettel em­legettek. Mindegyik testvére útját igyekezett egyengetni, de velem különösen sokat törődött. Minden hónap el­ső vasárnapján mentünk ki az internátusból, de csak ak­kor, ha egy felnőtt család­tag jött értünk. Ö amikor csak tehette, meglátogatott, kivitt a városba, és igen kellemes órákat töltöttünk együtt soproni rendtársai, barátai társaságában. Egy­szer például dr. Radó Poli- kárppal, a később Európa- hírű bibliaszakértővel jött értem. Póli novíciustársa volt, sőt a mi apánk és a Pólié együtt végeztek a sop­roni tanítóképzőben. Már közeledett a kimaradás vé­ge, és én egyre jobban el­szontyolodtam, amikor va­lamelyikük azt javasolta, hogy menjünk be egy cuk­rászdába. Mindenáron a kedvemre akartak tenni, s biztattak, hogy rendeljek, „ami szemnek-szájnak inge­re". Nincs évágyam, mond­tam, nagy megrökönyödé­sükre. Egyikük sem rajon­gott az édességért, Póli, aki szinte csak a sertéshúst tar­totta ehetőnek, különösen nem. Ezért kétségbeesve kérleltek, hogy egyek vala­mit. Megmakacsoltam ma­gam. Annál is inkább, mert én sem voltam úgynevezett „édesszájú", a húsételt min­dig többre becsültem a sü­teménynél. Végül, hogy ne távozzunk szégyenszemre fogyasztás nélkül, a két pap egy-egy dobostorta-szeletet rendelt. Ezt sohase felejtet­ték el nekem. Póli, aki majdnem rosszul lett a do­bostortától, valahányszor találkoztunk, a szememre hányta. Sok kitűnő koponyát, ér­dekes embert megismerhet­tem Jób társaságában. Köl­tőket, írókat, tudósokat. Mécs László Sövényházon ts meglátogatta a bátyámat, és vadászott a határunkban. Ma már feltehetően kevesen emlékeznek Harsányi Lajos­ra, a költőre, aki abban az időben rábapatonai plébá­nos volt, később pedig győ­ri kanonok. Törékeny, halk szavú, nagyon megnyerő mo­dorú ember volt, nem olyan jó evő-ivó ugyan, mint Jób vagy Mécs László, de ha hozzánk jött, mindig jóízűen fogyasztotta édesanyám főzt- jét. Azt mondta, gyerekkori ízeket érez benne. Gulácsy Irén, a népszerű írónő el­küldte nekem a Káliói ka­pitány című történelmi re­gényét „Bánhegyi Jób kis- húgának” dedikálva. Esti borozgatás közben gyakran emlegette a bátyám Móricz Zsigmondot, Karinthy Fri­gyest, akiket személyesen is­mert és igen nagyra tartott. Széles körű atyafiságunk volt, sok-sok unokatestvé­rünk szerte az országban, s valamennyien igen rokon­szeretők. Volt köztük „tan­ügyi méltóság”, de 19-es kommunista újságíró is, aki a fehérek bosszúja elől méltóságos nagybátyja ró­zsadombi villájában lelt me­nedéket. Ilyesmi előfordul egy nagy családban. Elveik homlokegyenest ellenkeztek, mégis elismerték egymás értékeit és szerették egy­mást. Perepatits Toncsi uno­kabátyámban, a kommunis­tában például Jób az egyik legjobb Krúdy-szakértőt be­csülte. Abban az időben, amikor bátyám a királyi családnál tanított, sokan es­küdtek a legitimizmus esz­méjére. Jóbról, aki őszintén tisztelte az özvegy királynét, és mindig igen elismerően nyilatkozott Ottóról, eleve feltételezték, hogy legitimis­ta, bár ő sosem politizált. Öt kizárólag a hivatása ér­dekelte. Szerzetes volt és ta­nár. Az embereket nem po­litikai véleményük, hanem általános emberi értékeik szerint minősítette. Apád például mind az esetleges Habsburg-restaurációt, mind a Horthy-rendszert anakro­nizmusnak tartotta, s egy, a feudális maradványoktól megszabadított demokrati­kus államberendezkedés hí­ve volt. Ezt tudta róla a nagybátyád is, azt is, hogy világháborút járt egyetemis­taként ő is ott volt az úgy­nevezett budaörsi csatában, ahol IV. Károly puccsszerű visszatérését megakadályoz­ták. Mégis ő volt a legjobb barátja. (Előbb volt barátja, mint sógora.*) Sokat tanul­tak egymástól. Nagybátyád az ötvenes években megírta az életrajzát, azzal a re­ménnyel, hogy egyszer majd kiadják. Itthon, Sövényhá­zon írta egy nyári vakáció­ban. Festőművész sógorával A húgával — Emlékszem — jegyezte meg A. — Tízkor misézett, aztán breviáriumozott, majd megreggelizett. Egy-két órát írt szivarozgatva, egyfolytá­ban gyöngybetűkkel. A könyveit: kétkötetes iroda­lomtörténetét és a Magyar nőírók című munkáját is kézírással adta nyomdába. Gyönyörű írása volt. — A Magyar nőírók a születésed évében jelent rpeg, 1939-ben. Akkor már második éve győri házfőnök volt, s hetente kétszer járt ki vonattal Pannonhalmá­ra, hogy megtartsa előadá­sait a főiskolán. Lakásában Jedlik Ányos, Kisíaludy Sándor (az egykori győri bencés diák) bútorai, a fa­lakon festmények, a többi között apád rr^űvei. Sok fénykép készült arról a la­kásról, nagyon jól érezte magát benne. Aztán jött a háború, a bombázások, apád tragikus halála, majd az öt­venes évek. Bennünket 49- ben kitettek a házunkból, s az ő sorsa is bizonytalanná vált. A bencéseknek végül meghagyták Pannonhalmát és a győri rendházat, s két gimnáziumban folytathatták a tanítást. Jób a győriben tanított 70 esztendős koráig, az ötvenes és a hatvanas években. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents