Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-03 / 181. szám
1989. augusztus 3., csütörtök Somogyi Néplap 5 Rétegprogramok az átképzésekhez Kvarc, dolomit, kalcit a pincében Ásványok a Kárpát-medencéből KECSKEKÖRMÖK” SZÁNTÓDPUSZTÁN A munkanélküliek sajátos helyzetéhez igazodó átképzési rétegprogramok összeállítását kezdték meg az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalban. E programok célja, hogy „testre szabott” tanulási lehetőséget kínáljanak az arra vállalkozóknak, kényszerülőknek. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a felnőttek képzéséhez új módszerek, kellenek. Az átképző tanfolyamokon nagy a lemorzsolódás, nem ritka, hogy csak fele annyian végeznek, mint ahányan belefogtak. Ebben közrejátszik, hogy az iskolapadból 10-20 évvel ezelőtt kikerült emberek nehezen zökkennek bele ismét a tanulásba, másoknak pedig még az írás-olvasás, vagy a négy számtani alapművelet elvégzése is gondot okoz. Mivel a munkanélküliség a legkülönfélébb végzettségű, adottságú embereket veszélyezteti, a munkaügyi szakemberek véleménye szerint az egyes oktatási programoknak úgy kell egymásra épülniük, hogy azokba — különböző szinteken — mindenki bekapcsolódhasson képességei szerint, s eljuthasson a legegyszerűbb szakmától akár a legszínvonalasabb tudást igénylő szakismeretekig. Ezért az eddigi elképzelések szerint a szakmai tanfolyamokat megelőznék olyan foglalkozások, ahol a tanulásra készítenék fel az embereket, majd, akinél szükséges, viszonylag rövid idő alatt pótolják az alapvető ismeretek hiá? nyát. A segítségnyújtás e formája nem lebecsülendő, és számukra az újbóli elhelyezkedés feltétele: valamilyen szakismeret megszerzése. Lényegets változás várható a szakmai tanfolyamok gyakorlatában. Általános cél, hogy az egyes szakmák oktatását részelemekből állítsák össze. így mindenki képességei szerint sajátíthatja el a tudnivalókat, ki Egyedülálló művészeti program megvalósítására kötött szerződést a váci tanács és a baranyai alkotótelepek irodája. A szakmai zsargonban „váci project”- nek nevezett vállalkozás célja a három kilométer hosz- szú váci Duna-part és a hozzá csatlakozó terület műalkotásokkal való díszítése. A mecenatúra egy új, érdekes formája született meg; ilyen jellegű művészeti programra nem volt még példa. csupán a szakma egyszerűbb részterületét, ki pedig annak minden fogását. Ugyanakkor az egyes szakmák részterületein olyan alapképzést nyújtanának, amelyek adott esetben más, de az alapokhoz közelálló szakismeretek elsajátításához is elvezethetnének. így hevíthetnék ismereteiket például az ügyvitel és a számítástechnika különféle ágaiban, vagy a vendéglátáshoz kapcsolódó szakmákban az érdeklődők. Az ország első, Miskolcon létrehozandó átképzési központjában már ilyen elvek szerint oktatják majd a felnőtteket, lehetővé téve a részvételt a különféle elő- és felkészítő tanfolyamokon is. Az időközben elkészült oktatási anyagokat, tanfolyami tematikákat addig is átadják más átképző tanfolyamok szervezőinek hasznosításra. A legelőrehaladottabb a pályakezdők, s közöttük is az érettségizett, de szakmával nem rendelkező fiatalok elhelyezkedését segítő képzési programok kidolgozása. A munkaügyi kormányzat álláspontja szerint ez a feladat most az egyik legsürgetőbb. A fiatalok elhelyezkedési lehetőségei egyre szűkösebbek, s a helyzet még kedvezőbbé válik a demográfiai hullám tetőzése következtében. Már több szakmában — így szakápolói, bank- és adóügyintézői, valamint számítástechnikai — rendelkeznek olyan oktatási programokkal, amelyek révén a szokásos három év helyett legfeljebb egy-másfél év elteltével szerezhetnek szakképesítést a fiatalok. Hamarosan elkészül azoknak a tanfolyamoknak a tananyaga is, ahol azok a fiatalok juthatnak középfokú nyelvvizsgával összekötött idegenforgalrpi és deviza-ügyintézői képesítéshez, akik a középiskolában, gimnáziumban idegen nyelvet is tanultak. Vác arra törekszik, hogy a Duna-part olyan arculatot kapjon, amely méltó a város történeti múltjához és rangjához. Most ugyanis rendezetlen, elhanyagolt és kihasználatlan ez a terület. Nagyszerű ötletnek bizonyult az alkotótelepekkel való együttműködés; a Villány melletti Szársomlyó hegyen nyaranta szobrásztelep működik, s ott készítik el a Vácnak szánt kőplasztikákat. Még az is lehet, hogy a legkülönfélébb ásványokra könnyebb hazánk tájain rábukkanni, mint a siófoki nyári csúcsforgalomban a Kárpát-medence ásványait bemutató kiállításra. A városban ugyanis mindössze egyetlen helyen árválkodik eligazító tábla, s ha a közelmúltban a Kálmán Imre sétány betonjára nem pingál- tak volna fel eligazító nyilakat, még kevesebben tévednének be abba a pincébe, ahol Magyarország legnagyobb — és egyetlen — ilyen jellegű múzeuma található. A tárlat kuriózuma nem csupán annyi, hogy a történelmi Magyarország tájairól gyűjtött ásványkincsekből mutat be jó néhányat, hanem az is, hogy mindez magánvállalkozás, teljesen egyéni kezdeményezés. Kövecses Varga Lajos biológia-földrajz szakos tanár immár két évtizede gyűjti az ásványokat és ősmaradványokat. — ősmaradványok felkutatásával kezdtem, de mostanában már inkább az ásványok gyűjtésével foglalkozom. 1986 januárjától május végéig saját erőből újítottam fel ezt a szenespincét, amit a városi tanácstól kaptam meg. Saját pénzemet, munkámat ■ öltem bele, s most „lelakom” bérleti díj helyett. Rendkívüli lehetőségnek tartom, hogy bemutathatom gyűjteményemet a nagyközönségnek. Különösen az erdélyi gyűjtésem értéke felbecsülhetetlen. Előfordult már, hogy egy ásványért kétezer nyugatnémet márkát kínáltak, egy másikért pedig ugyanennyi dollárt. Csakhogy ezek nem eladónk! Annak ellenére, hogy hazánkban ez az egyetlen kimondottan ásványokat bemutató kiállítás, az emberek nem igen ismerik. Ügy érzem, külföldön jobban, figyelnek rám: több újságcikk is megjelent ott a gyűjteményről, mint Magyarországon. A négy pincehelyiségben vitrinek sora, bennük felbecsülhetetlen értékű, többféle színben, formában pompázó ásványok: kvarc, kaiéit, dolomit, pirit... — Nem szabadna ezeket így összezsúfolni, de hát mit tegyek, ha csak ennyi a helyem? Otthon, a szüleimnél még így is rengeteg van dobozban, s amikor csak tehetem, igyekszem újakat is gyűjteni. Ilyenkor nyáron én vagyok itt a mindenes: a múzeum igazgatója, jegyszedője, takarítója, gondnoka. Ősszel és tavasz- szal viszont járom a hegyeket közelebb, s távolabb, s igyekszem új és új ásványoIra.f fíalfp»Hp*vni ni pc ni lplőhelyekre bukkanni. Nefti is olyan régen akadtam rá egy érdekes leletre itt, a közelben, Szántódpusztán. Ugyanolyan „kecskekörmökre”, mint amilyenek Tihanyban' találhatók. Ügy hiszem, ezt a területet is természetvédelmi körzetté kellene nyilvánítani. A közelmúltban megpályáztam a Soros-alapítványt is, hogy elegendő pénzem legyen új lelőhelyek felfedezéséhez. Jóllehet, vállalkozásomat még mindig nem ismerik túl sokan, mégis megélek. Idén már az is előfordult, hogy egy borús nyári napon 480-an váltottak jegyet múzeumba, s nézték meg a mintegy 3300 ásványt. Sajnos, mind a mai napig nem sikerült elérnem, hogy például idegenforgalmi irodák, vagy szállodák csoportjaiknak, mint látványosságot ajánlják a múzeumot. Csak egyéni „betévedő” vendégeim vannak, holott bizonyára igen sok hazai és külföldi szívesen eljönne megnézni, ha tudná, hogy egyáltalán mi található itt, a „pincében”. Kövecses Varga Lajos nem csak gyűjt, de szervez is. Miután hiányzik az ás- ványgyűjtőfcnek egy rendszeres híradó, ő gondozza a havonta sokszorosított Ásvány- és Őslénygyűjtő Híreket, amelyből a mintegy 4-500 szenvedélyes ásványgyűjtő és a több ezer szimpatizáns tájékozódhat a legfrissebb eredményekről, a magyarországi lelőhelyekről. Gyarmati László A MÁV segíti a vasutas-családokat A nevelőotthon lakói A MÁV kaposvári nevelő- otthonának 180 lakója nyári vakációját tölti. A 92. évében járó intézmény a vasutas szülők gyermekeinek ad egész tanévben otthont. Lőczi Ferenc igazgatóhelyettes elmondta: — A hálózat kialakulásakor többnyire a városoktól és falvaktól távol eső őrházakból kerültek a gyerekek az otthonokba. Az őrházak eltűnésével kisebb-nagyobb településekre költöztek a családok, azonban a vasút munkarendje, az egymással is alig találkozó szülők helyzete nem teszi lehetővé gyermekük folyamatos gondozását és nevelését, így szükségszerű nevelőotthoni elhelyezésük. Öt 'nevelőotthont működtet a MÁV vezérigazgatósága. A kaposvári intézménybe minden megyéből érkeznek többnyire általános iskolás korú gyermekek, legtöbben Szabolcsból, Borsodból és Budapestről és természetesen néhány növendék So- mogyból. A szülők — akik között a vasúti értelmiség éppúgy megtalálható, mint a kétkezi munkás — havi ellátási díjat fizetnek gyermekeik után: ez hozzávetőlegesen a családi pótlék fele. Megtudtuk, hogy sok a csonka család, ezért a vasút — a gazdasági nehézségek ellenére is — fenntartja és korszerűsíti intézményeit. A gyerekek a nyári szünidőt családjukban töltik. Major Györgyné anyag- könyvelő egyedül neveli gyermekeit. A nagyobbik lánya tavaly fejezte be tanulmányait, a kisebbik jelenleg is a nevelőotthon lakója. — Nem vagyok „vándormadár”, 20 év munka után jöttem el a Pamutfonó vállalattól a MÁV-hoz dolgozni. A kisebb fizetésért is elvállaltam ezt a munkát, mert a válásom után, házasságon kívül született legkisebbik lányom eltartása és elhelyezése komoly gondokat okozott. A nevelőotthonban lányaimnak egész évben biztosítják a teljes ellátást, oktatásukat és nevelésüket. Két nagyobbik gyermekem már dolgozik. Munkásgyerekeket neveltem — tette hozzá mosolyogva. Major Györgyné is szabadságot vett ki a szünidőre, annak lejártával a nagyszülők segítenek. A gyermekeket nagyfokú önellátásra nevelte, amely megkönnyíti a dolgát. Elmondta, hogy sokat számít a családnak a toponári napközis tábor, mert gyermeke ott is eltölt néhány szép hetet. V. Zs. Szobrok a vád Duna-partra OPEL A KORLÁTON A lámpás kereszteződésben a felgyűrődött aszfalt rázópadra emlékeztetett. A szembe tűző nap miatt mindketten lestük a zöldre váltó fényt. Mellettünk fakó, de felcsi- csázott, a hátsó ablakán ráccsal fedett, öreg Lada b rummogott: utasai barna bőrű, torzonborz ifjak voltak. Az ütemes motortúráz- tatással purdé-gyerekkoru- kat pótlandó versenyautós- dit játszottak, s a szabad jelzésre éktelen kerékcsikorgással, olajalást jelző füsttel először „lőttek ki” a várakozó kocsik közül. A hátul ülők egyike elégedett vi- gyorral nézett vissza, s intett, hogy gyertek, ha birtok. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy fölveszem a kesztyűt. Feleségem jelenléte s a hétvége reggeli nyugalma leintette a feltámadó virtust. A csicsás járgány közben meg nagy fékezéssel visszasorolt elénk a dombóvári úton, majd kihúzott a közeli benzinkúthoz. — Érdemes volt vágtatni néhány száz métert — morogtam, és gurultunk tovább. Az út mentén a hársvirág- gyűjtőktől megtépázott és már száradó ágakkal mere- dező fák látványa bosszantott, amikor szemben velünk néhány száz méterrel egy kocsi mintha előzni kezdte volna a szembejövőket. —- Nézd az őrültet! Hava rohan? — kiáltottam föl, mert a sötét színű autó mintha az útpadkára hajtott volna, aztán visszavágódott az aszfaltra a megelőzött kocsik mellett. Talán ötvenhatvan métert rohant így, furcsán, két keréken egyensúlyozva, majd a krimik autósüldözéseire emlékeztetve hirtelen a felüljáró szalagkorlátjának rontott. Az ámokfutás folytatódott a sötét színű kocsi a korláttól visszavágódott az útra... Üjabb egyensúlyozás de még mindig szinte repült a nagy sebességtől. Néhány tíz méter után ismét — gondolom, balra kapott kormánnyal — neki a korlátnak ... — Istenem, lezuhannak a töltésről! — kapta arca elé a kezét feleségem. Az acélcsíkok felvisítottak, meghajoltak, de nem engedtek. Az önállósodott, másodszor nekirontó, most már horpadt, lógó kerekű járgányt visszalökték az aszfißltra. Orrával fölfelé, mint egy delfin, sebességét veszítve a menetiránynak szemben hátára fordulva szaltózott, recsegve-ropogva, belapítva csúszott még néhány métert, aztán megállt. Mindkét irányból rohantunk a füstölgő roncshoz; volt, aki tűzoltókészülékkel, egy termetes férfi emelővel, én segélycsomaggal. Legalább tízéves lehetett az Opel; régi sportmodell, futóműve leszakadt, az oldalüvegek cserepein topogtunk. Amikor meggyőződtünk róla, hogy nem robban, kiráncigáltuk az egyik ajtót. Sápadt gyereklányt segítettünk ki a fejen álló kocsiból; nem vérzett semmije, csak bizonytalanul szé- delgett. Az út szélére támogattuk. — Hányán maradtak benn? — kérdeztük, de már mászott is ki egy fiatalasz- szony. Támolygott ő is. Motyogott valamit, de valóságos csoda volt, hogy legalábbis látszatra sértetlen maradt. Belül éktelenül bömbölt a rádió, vad rock üvöltött a nagy teljesítményű hangszórókból. — Emberek, próbáljuk talpra állítani! — vezényelt egy rövidnadrágos. — Még a papa, a papa... tért magához a kimenekítettek egyike. A fejen álló Opelban valaki kikapcsolta a rádiót, s belülről feszegette a megr roppant ajtót. Végül kimászott egy hatvan körüli, za- kós-nadrágos, öszes férfi. Neki sem vérzett semmije. Sápadtsága is gyorsan elmúlt s példátlan önuralommal ezt mondta: — Nem kell rendőr; látom, nem sérült meg senki — azzal szerteszét hullott szerszámait, a csomagtartóból kipotyogott tartozékokat kezdte összeszedni. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: — Miért kellett így rohanni meg előzgetni? Választ nem kaptam. A szirénázva érkező mentősök már a két utast támogatták kocsijukhoz, majd a rendőrautó is befutott. Az aszfaltot elborította az üvegtörmelék, s a kifolyó benzin hatalmas foltot hagyott az aszfalton. Arrébb erős pálinkabűzt árasztott egy másik tócsa; az Opel orrához közel a kifolyt hűtővíz jellegzetes illatával keveredett. A rendőr fényképezőgépet, mérőeszközöket hozott elő, az önkéntes segítők terelni kezdték a felgyülemlett kocsisort. Lassan megindult a járműfolyam mindkét irányban. Utasom csupa remegés volt. — Azt hittem, ilyet csak a filmekben látni... Szörnyű volt. Pár szót váltottam az asszonnyal: azt mondta, kitámasztották magukat, amikor a kocsi ide-oda vágódott, így úszták meg ... — Mi lett volna, ha nincs korlát vagy átszakad? — tettem hozzá. E lindultunk a karambol látványának utóhatásaival. Hátulról ránk villogott egy reflektor, tolakodva-sürgetve: miért cammogunk kilencvennel? Azt már csak befelé mör- cögtem, hogy ha a városból kijövet a lámpa után gyorsítottam volna, éppen találkozunk az Opellel, és ... Lassítottam. Elég a nyolcvan. Novak Ferenc
