Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

1989. augusztus 19., szombat Somogyi Néplap * a A SSS S A AjvÍSSBSKMSM SSSHfiSSiS 888888888888 í.., > , Í888 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ^ <{& AA*’’ /?%' r "/ J&K& S'/ s '$>'</ A A" A,/ ■> rt'' -, , ' 38$£*n Afúff&Ass / 'W 51 >v ' A szent korona státusáról ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI PAP GÁBOR VERSEI ARATÁS GYERMEK­KOROMBAN í. A levegő hárfahúrjait pengetik a fény ujjai fehéren izzik a nyár; Kókadtfejű kalászok sora roskadt-megadón támadást vár. 2. Gyerekkorom kötelet terít rozsból sodortat búza alá; apám izmai húrként penegnek... Kalászok vére a megfent kaszán. Megjött az eső í. Aszályszőtte háló a roskadt dűlőben aszottkeblű dinnyék csontváz-kukoricák alig lélegeznek tüzes vastüdőben ... 2. Ezüst hajszálcsövek a felhőkig érnek, akár hárfahúrok, altatót zenélnek... Hálaadó ének az ember fülének. Nyárutó Tegnap azt hittem végképp itt az ősz, őszült eső koppant fényes, tar homlokon. Rovátkát húzott a párás ablakom Kopott küszöb alatt lapult már a dér. Ma reggel a nap derűsen köszönt. Orsóról cérna, fürge fény szaladt a házakra, fákra, le az út kövére; — visszaverődött zsibbadó szívemre. A „szent” és a „szentség” olyan fogalmak, amelyekkel hétköznapi életemben jóma­gam, lévén megrögzött ma­terialista, nemigen tudok mit kezdeni. A megnevezés: Szent István, Szent László, Szent Ferenc, Szent Koro­na... mégis természetes módon cseng a fülemben. Természetes módon haszná­lom őket én is, azért, mert őseink is így mondták. A szent koronával első íz­ben a Nemzeti Múzeum ki­állításán találkoztam, diák­ként, valamikor a 60-as években. Nem is fogtam fel, hogy az csupán másolat, az eredeti egy távoli országban túszul ejtve rejtőzik. Nagy élmény volt egyetemi éveim­ben László Gyula professzo­rom előadássorozata a ko­ronázási jelvényekről. Ekkor tudatosodott bennem, hogy amiről beszélünk, amiről vizsgázunk, az valójában „nem létezik”. Remélem, nem árulok el hadititkot, hogy sorkatona (honvéd) voltam, amikor két őrség között a televízió képernyő­jén találkoztam először a szent koronával. 1978. január 6-án a tv-híradó közvetítet­te a korona ünnepélyes át­adását Vance külügyminisz­ter úr kezéből1 a magyar népnek. Harminchárom év után újra, végleg Itthon! A hazatérése óta eltelt évtizedben egész szép ter­mése keletkezett a róla szó­ló cikkeknek, könyveknek, vitairatoknak. Nem akarok e helyütt sem egyetérteni, sem vitatkozni a különböző készítési hely- és idővarián­sokkal. Nem érdekel mo6t, hogy ez volt-e Szent István koronája. A fontos, hogy amióta ez a korona kétsé­get kizáróan a magyar ki­rályi koronával azonosítha­tó, azóta ez a korona viseli a szent melléknevet. István nagyfejedelmet a II. évezred első napján ki­rállyá koronázták. A koro­názás diplomáciai előkészí­tésének előzményei és az aktuálpolitkai következmé­nyei most érdektelenk szá­munkra. A lényeg, hogy az ország, Magyarország, kirá­lyi koronát szerzett. Az Ist­ván által kapott korona az állami szuverenitást fejezte ki, hiszen azt az Isten első hűbérese, a pápa, s nem vi­lági uralkodó adományozta. Már ekkor megjelenik a ko­rona különleges jogállása. István király fiához, Imre herceghez írott Intelmeiben a koronáról már mint a ki­rályságot szimbolizáló el­vont fogalomról ír. A korona eszmei tartalma tehát hamar kialakult, III. Ince pápa egyik levelében (1198) a székesfehérvári ba­zilikában különös gonddal őrzött koronáról azt írja, hogy Magyarországon ebből ered a „haza becsülete”. A korona egyrészről az ország területi jelképévé vált, más­részt az államot szimbolizál­ta, és az alattvalók tisztele­tét mindezek iránt. Ezt a korai, arisztokratikus esz­mét szélesítette ki Werbőczy a kisneme6ség tagjaira is. A XIX. század második felé­ben demokratizálódott az értelmezés. Hol koronázták meg Ist­ván királyt? Sem korabeli, sem későbbi forrás nem em­líti a helyet. Az utódok és a maiak lokálpatriotizmusuk szerint Esztergom vagy Fe­hérvár mellett törnek lán­dzsát. Ki-ki gondoljon er­ről-, amit akar, a magyar ki­rályi koronázási rend egyik fontos pontja az volt, hogy a koronázás Fehérváron tör­ténjék. A másik fontos pont­ja pedig, hogy a szent ko­ronával koronázák meg a leendő uralkodót. A szent korona, amely ön­magában ilyen sok gyakor­lati és eszmei feladatot fog­lalt össze, nem maradhatott biztonságos őrzés nélkül. István király az általa ala­pított fehérvári Nagyboldog- asszony-templom prépostjá­ra, mint magánkápolnájá­nak vezetőjére bízta ezt a kényes feladatot. A koronát, a koronázási jelvényeket az istváni bazilika egyik tor­nyában őrizték. A fehérvári prépost és az általa kivá­lasztott őrkanonok őrizte a szent koronát Árpád-házi uralkodóink idejében. Az Anjouk tették át az őrzés helyét pompásan kiépített, visegrádi palotájukba. Zsig- mond Budán őriztette, saját palotájában. Habsburg Albert királlyá koronázása után előbb Esztergomba, majd a visegrádi Salamon-toronyba került- a korona. Ettől kezd­ve a szent korona vándor­lásának kalandos történetét •már nem akarom követni 1978-ig. Jogtörténészek fel­adata annak elbírálása, hogy az elmúlt évezredben a szent koronát ki, mikor és milyen joggal bírta vagy birtokolta. Szent István fe­hérvári bazilikáját, igaz, hogy romjaiban, mindenesetre is­merjük. Fülöp Gyula A latinul írt Intelmek — Morum Institutio — kó­dexekben maradt ránk, mint Szent István király törvényeinek első darabja. Pedig nem törvények, ha­nem fiához, Szent Imre her­ceghez, a magyar trón váro­mányosához intézett, tanító célzatú erkölcsi magatartási szabályok, amelyek megtar­tása sikeresebbé teszi az uralkodást. Talán maga Ist­ván írta, de lehet, hogy az udvarában élő valamilyen tudós bencés szerzetessel ve­tette papírra. A legújabb kutatások szerint valószí­nűbb, hogy Asztrik — szer­zetesi nevén Anasztáz — esztergomi érsek az Intel­mek szerzője. Magyar fordításban elő­ször 1738-ban, majd 1808- ban, harmadszorra 1899-ben jelent meg. A XX. század­ban már többen is lefordí­tották. Az Intelmek bevezetésből és tíz fejezetből áll. István király szóhasználatával, amint fiához címezve írja: „ ... miként égi serege (ti. a Királyok Királyának, tehát Istennek) áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancs­ból... ” A tíz fejezet vagy parancs a következőkről szól: I. A katolikus hit megőrzéséről; II. Az egyházi rend becsben tartásáról; III. A főpapok­nak kijáró tiszteletről; IV. A főemberek és vitézek tiszteletéről; V. Az igaz íté­let és a türelem gyakorlásá­ról; VI. A vendégek befoga­dásáról és gyámolításáról; VII. A tanács súlyáról; VIII. Arról, hogy a fiák kövessék az elődöket; IX. Az imádság megtartásáról; X. A kegyes­ségről és az irgalmasságról, valamint a többi erényről. A pontokba foglalt jó ta­nácsok hasznosságáról Ist­ván király saját uralkodásá­ból merített gyakorlati ta­pasztalatokat. Egyénisége legjellemzőbb vonásának jó szívét, kegyességét, igazság- szeretetét tartották. A mer- seburgi püspök szerint „a legyőzöttekkel kegyesebben senki sem bánt nála”. Ud­vara valósággal menhelye volt üldözött rokonainak és más királyi sarjaknak. Len­gyel földről és Velencéből száműzött unokaöccsein kí­vül itt talált oltalmat sógora, az augsburgi püspök, itt lel­tek új otthont Edward és Edmund angolszász herce­gek. Kegyelmes volt az el- bukottakkal, jó lelkű a gyá­moltalannal szemben és ilyennek kívánta fiát is ne­velni. „Ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, sze­resd az igaz ítéletet...” — írja az V. fejezetben. A IV. fejezetben a főemberekről és vitézekről szólván azt ta­nácsolja, hogy „uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy min­den ember azonos állapot­ban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alá­zat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Ha békeszerető leszel, ki­rálynak és király fiának mondanak, és minden vitéz szeretni fog... ” Gyakorlatias ‘ tanácsokban bővelkedő Intelmeiből csu­pán egyet idézünk a III. fe­jezetből : „Ha valamelyik... kárhoztatásra méltó vétekbe esik, dorgáld meg őt három­szor, négyszer is négyszem­közt ...” Valósággal megható, aho­gyan a X. fejezetben szinte kedveskedve esedezik fiá­hoz, a magyarok leendő ki­rályához : „ ... szerelmetes fiam, szívem édessége, sar­jain jövő reménysége, kér­lek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és ro­konságodhoz, vagy a főem­berekhez avagy a gazdagok­hoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád já­rul... ” Ugyanez a gondolat bukkan fel a VI. fejezetben is: .......megparancsolom ne­k ed, fiam, hogy a jövevé­nyeket jóakaratúan gyámo- lítsad és becsben tart­sad ...” Bár István király az In­telmeket kifejezetten Imre hercegnek címezte, mindenki máig érvényes, megszívle­lendő erkölcsi szabályokat találhat bennük. Bárcsak az államok mai vezetői is ol­vasnák és megfogadnák. Csonkaréti Károly PREKÁCZKÓ ÁGNES Hét­köznap Néha szúr a szívem, de letagadom neked. Nézlek, csak olyan vissza­fordíthatatlan, ami velünk történt, történik mostamá-, ban. Meghalt az én apám, utána a te anyád. Építke­zünk, nincs pénzünk, nem is tudom, hogy maradt meg mégis valamennyi szerelem- szeretet. Időnként elmoso- lyodok, mert a kolléganőim szidják a házasságot, a fér­jeket, a gyerekek is túlrosz- szak, olyan élénkek a nyo­morultak. Én nem mondok * rólad rosszat, velem vagy. De azért elképzelem, hogy egyszer nem te vagy a fér­jem. A villamoson, az utcán, még az óvodában is olyan igyekezettel beszélgetnek velem idegen férfiak, de mire hazaérek, és te mindig elém jössz, kit érdekel bár­ki! Az se, hogy esetleg az­nap kamaszkori ábrándkép szólított meg — hiszen te teljesen más vagy, amilyen­nek elképzeltelek —, meg­forgatod Márkot és Lenkét, beterelsz minket a konyhá­ba1. Osztálytalálkozó ... Em­lékszel ? Ki kellett rohannunk a folyosóra, ne ott röhögjünk mások előtt, amúgy is szem­rehányóan néztek felénk. Minden hajdani barátnőm elvált vagy éppen most vá­lik. Milyen unalmas és re­ménytelen, mondták közönyt színlelve. Mi ültünk, sőt ké­zen fogva ültünk, érdeklőd­ve figyelted őket, hülye megjegyzéseket suttogtál, de ki kellett futnunk a végén mégis. Mit keresünk mi itt, két békés, egymást szerető ember, normálisak vagyunk mi? Normális dolog ez ti­zennégy évi házasság után? Csak ne érzeném magam olyan vacakul1. Márk meg Lenke kicsi még, fel kell őket nevelni, ugyanúgy ját­szani velük, mint idáig. Érdekes, alig jut eszembe, hogy mi régen nem voltunk család. A te szüleid is el­váltak, egyikünk se látta az apját túl sokszor, és nem is hiányoltuk. És huszonéves korunkra mindketten kiáb­rándultak voltunk, és ha nem töröm el a kezem azon a télen, pár óra múlva úgy­se éltem volna, öngyilkos óhajtottam lenni, olyan élet­képtelennek hittem magam. Bekísértél a kórházba, megkérdezték, voltaképpen mi a csudát kerestem én es­te tízkor az utcán? Flegmán közöltem, a Dunához igye­keztem éppen, ilyenkor a legszebb a víz. Ha annyian igen., mi miért nem felejtettük el egymást olyannak, mint az első na­pokban? Reméltem, legalább megcsalsz, és majd hazudo- zol, ráadásul a nő rondább lesz. minit én, de persze megértőbb, nem olyan föl­dönjáró szürke egér, mint én. De nem! És úgy igazán nem is vesz­tünk össze. Most kicsit leülök. Mit nézel így? Jól1 érzem ma­gam, fáradt vagyok, a gye­rekek meg azonnal tűnjenek el a szobájukba. Közben az szűköl bennem, nehogy el­menjenek mellőlem még éj­szakára sem, hátha egyszer valamelyikünk meghal, nem lehet azt elviselni. Jól tettük, hogy igazán család lettünk? Hát hogy fogják elviselni ezek, ha ve­lünk is történik valami? Annyira biztosnak hisznek minket, olyan állandónak. Márk már nem, azt múltkor sírva találtam. Olyan sze­mérmesen, olyan pánikkal mondta ki, miért bőg. Nem is mondta, csak megkérdez­te, ugye, mi nem halunk meg soha? Istenem, mit mondjak egy hétéves kisfiúnak, aki ret­teg attól, hogy amit a nagy­szülei halála óta úgyis fel­fogott, hogy nincs olyan: örökké. Kicsit újra szúr a szívem, a fene vigye, szúrjon, majd elmúlik, mesélj nekem, Len­ke, akármit. Nekikezd, boldog a mesé­jétől Szóval1, ötéves kislányom, láttál tündért. A tündérnek kék haja volt — igen stílu­sos — és zöld szeme (min­dig mondtam, milyen kivá­ló ízléses van Lenkének), és mindent tudott, de nem vol­tak nagyszülei, náluk senki nem halt meg. Ellenben a tündér óvodába járt. Ö is lekváros kenyeret kapott tízóraira, és ő is szeretett hintázni, emiatt verekedtek is. Mármint Lenke és a tün­dér, de virágot már együtt szedtek, a tündér font ko­szorút Lenkének, Lenke meg a tündérnek, akinek nincsen neve. A tündér szükség esetén zsebben is elfér, segít, ami­kor kell, de nagyon utálja, ha fésülik a haját (akkor se vágatjuk le a hajad, te ár­mány kodó gyermek). Lenke még közli, a tündérnek van pár fura dolga, szereti a tejbedarát, a dinnyét is. Ál- mélkodunk, micsoda tündér, nahát, szóval Lenke saját, külön' tündére, aki feltehe­tőleg fodrászhoz is jár, fes­tetni a haját. A mesefigurás szobájuk­ban mindkettő elégedetten fészkel, annyira a mieink ilyenkor, néha arra gondo­lok, majd lesz mindkettő dacos is. A kamaszkor ne­héz kor, de még itt vannak a rókás és a gombás papla­nok alatt, mindkettőnél a kedvenc játéka, Lenke sző­nyegénél eldobott mese- könyv, ahogy lehajolok ér­te, látom a rajzot, az illuszt­rátor tényleg kék hajait raj­zolt a tündérnek. Jó lenne többet lenni veletek, való­színű, hogy abbahagyom a benti munkát, jövök haza, amíg biztosan kellek nek­tek. Lekapcsolom a villanyt, mindkettő nyávog, a sötét­ben, kukorékol Márk, meg­lepően jól utánozza a ka­kast, még visszafutok a szo­ba közepére, és bókotok ne­kik, udvariasan meghajtok, a kezem a képzeletbeli uszályt fogja1, ennek nagyon örülnek, belenevetnek a párnájukba. Elmúlik az éjjel. A hold a szobánkban, féltem tőle ré­gen. A fényétől. Tizennégy éve nem féltem igazán, nem baj a hold, a vihar, a vil­lámok sem izgatnak túlsá­gosam, a havat mind szeret-. jük. Megakptam ezt is, a képet is, amit elképzeltem még régen, hogy azért is lesz családom, és majd fu­tunk a frissen esett hóban, és igenis csupa szín és fény lesz a lakásunk. Te is al­szol, a gyerekek is, valamit meglebbent a függöny. Né­zem sokáig, aztán elrnoso- lyodok. Azt hiszem, Lenke kék hajú tündére az.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents