Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-02 / 180. szám

1989. augusztus 2., szerda Somogyi Néplap 3 így vigyázunk a kenyérnek vallóra? Képünk Kaposváron a Füredi úti csomópontban készült JAVASLATOK NÉGY MEGYÉBŐL Vita a HN gazdaságpolitikai koncepció járói Kaposváron Alig öt hónapja létezik és működik (működik?) a ko­rábbihoz képest liberálisabb bérszabályozás és máris el­hangzottak az első figyel­meztetések: vigyázat, az év első hónapjaiban a bérek, úgymond „elszaladtak”! Mi több: a Gazdasági Reform- bizottság három évre szóló programtervezete szerint „a bérszabályozás jogi liberali­zálása” is „viszonylagosan előreszaladt az ehhez szük­séges feltételek ... kialaku­lásához képest ... A még fennmaradt korlátozó sza­bályozás további liberalizá­lásával várni indokolt.” Világos, egyértelmű ál­lásfoglalás. Igaz, hogy sem­mi új nincs benne, mert a bérreform korábbi elhatá­rozásakor felelősen gon­dolkodó szakemberek tu­catjai figyelmeztették a po­litikai és államigazgatási vezetőket, hogy a deklarált bérreformnak a legelemibb feltételei is hiányoznak, az ezzel kapcsolatos ígérgetés tehát nem más, mint közön­séges felelőtlenség. Későb­bi elemzések feladata el­dönteni, hogy a bérre­formígéreteknek mennyi -közük van a mostanság el­szaporodó bérkövetelések­hez. Jogosak a követelések A követelések persze jo­gosak! Ha a majd húsz éve dolgozó és szakmailag elis­mert pedagógus havi fizet­sége a hétezer forintot sem éri el, akkor aligha vitatha­tó a fizetésemelések jogos­sága. És ugyanezt követel­hetné az a sebész, aki na­ponta fél tucat műtétet vé­gez, immáron ugyancsak majdnem húsz éve, s ugyan­csak alig hétezerért. Meg az építészmérnök, aki történe­tesen a kivitelező iparban dolgozik, sok százmilliós be­ruházások mérnöki irányí­tójaként majdnem forintra annyiért, amennyiért a se­bész operál. A legfrissebb statisztikai adatok szerint hazánkban a nettó átlagbér 6661 forint, az átlagkereset pedig 7015 forint. Ha a kétkeresős és kétgyermekes családot vesszük alapul. akkor az egy személyre jutó átlagke­reset 3507 forint és 50 fil­lér. Szó se róla, valamivel több mint 1000 forinttal meghaladja a létminimu­mot, s úgy félezer forinttal, még a társadalmi minimum­nál is magasabb ez az ösz- szeg. S az iménti számok egyúttal azt is jelentik, hogy a magyar nemzeti munka leértékelődése magábafog- lalja az egész bérezési rend­szer leértékelődését is. Rá­adásul az elmúlt másfél év­tizedben végzetesen — és úgy látszik, visszavonha­tatlanul — megbomlott a munkahelyi keresetek és a különböző juttatások kö­zötti — korábban is csak vi­szonylagos — összhang. Amíg az állam úgy, ahogy feladatának tekintette bi­zonyos szükségletek kol­lektív kielégítését, miköz­ben — egyre csökkenő mér­tékben, de mégis csak — részt vállalt a lakásépítke­zésekből, próbálta fenntar­tani az ingyenes egészség- ügyi ellátás látszatát és anya­gi hozzájárulásával a kul- turálódás is sokkal inkább hozzáférhető volt, s az ok­tatási költségek is elviselhe­tőbbek voltak, addig volt valami racionális indoka a kereseti színvonalat olyan szinten tartani, ami a többi szükséglet kielégítését nagy­jából fedezte. Ám a pénzbe- ni társadalmi juttatások re­álértéke drasztikusan csök­kent és a természetbeni jut­tatások reálszínvonala is romlott. Mindent egybevéve tehát jó évtizede már. hogy nemcsak a reálbérek, de a reáljövedelmek folyamatos csökkenéséről van szó, még­hozzá olyan mértékű csök­kenéséről, amely már na­gyon sokak számára nem kompenzálható a különmun­kák vállalásával, a mellék- keresetek hajszolásával. S ha netán mégis, akkor ez a testet-lelket nyomorító csa­ládi törekvés is hiábavaló­ság, mert a többletet kímé­letlenül elviszi az adó. A helyzet egyébként hosz- szú évek óta folyamatosan és — minden érdemleges el­lenintézkedés híján — fel­tartóztathatatlanul rom­lik. Például: a társadalmi­lag elfogadható létfenntar­tási küszöb — a Szakszer­vezetek Elméleti Kutatóin­tézetének megállapítása sze­rint (és vegyük most végre komolyan ezt az intéz­ményt!) — 1982-ben havi 2800 forint volt, 1983-ban 3000 és 1985-ben 3500 fo­rint. Hét éve, az imént jel­zett 2800 forintos egy főre jutó havi jövedelemnél (most csakis a munkahelyi jövedelmekről van szó) ke­vesebbje volt a népesség majdnem 30 százalékának. Ezen belül is majdnem 20 százalék a 2500 forint alatti sávban helyezkedett el. Már akkor is és persze azóta, a kemény bérrestrikció és a mindinkább felgyorsult inf­láció következtében sem­mit nem javultak az anyagi életfeltételek. Napjainkban eljutottunk oda, hogy több minit négymillió embernek nincs elég munkahelyi ke­resménye ahhoz, hogy a mai fogalmak szerint egész­ségesen táplálkozzék, hogy kulturált életfeltételekhez nélkülözhetetlen lakáskö­rülmények között éljen, hogy elegendő szabadideje legyen az általános regene­rálódáshoz, hogy különösebb anyagi megfontolások nél­kül kulturálódhasson és szórakozhasson, egyszóval, hogy itt és most ama társa­dalmilag elfogadhatónak ítélt életnívón éljen. Gyökeres „átforgatás” Nos, hát ezért sem halo­gatható a bérreform és leg­főképpen nem halogatható — e reform megalapozásaként — a régóta elmeszesedett bérpolitika gyökeres átfor­gatása. Ám jobb megbékülni azzal a roppant kínos és le­hangoló gondolattal, hogy a közvélemény reményeiben élő bérreformra éppúgy nincs lehetőség manapság, mint ahogy nem volt mód rá az adóreform elhatározásakor sem. Magyarán és egysze­rűen: belátható időn belül Magyarországon nem lehet érdemleges bérreformra, a megélhetési gondokat vala­mennyire is könnyítő bér­emelésre számítani. A szám­talan ok közül most csak két tényezőt érdemes emlí­teni ; változatlanul tartja ma­gát az a végtelenségig leegy­szerűsített elmélet, miszerint elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk. Következés­képpen senki és sehol nem figyel a fordított arányú ösz- szefüggésre, hogy tudniillik a bérezés és általában a meg­lévő anyagiak elosztásának mindenkori rendje miként befolyásolja a gazdaság tel­jesítőképességét. A bérezés a maradékelv alapján törté­nik, vagyis szó sem lehet annak megfontolásáról, hogy mi az a minimális bérnö­vekmény, amelynek ellené­ben kíméletlenül megköve­telhető a gazdasági teljesít­mény. Persze nemcsak úgy, általában, hanem minden munkahelyen, minden mun­kavállalótól. S mert a bér­rendszer esetleges reformjá­tól tökéletesen függetlenül a juttatási — közkeletűbb né­ven: a szociálpolitikai — rendszer esetleges reformja is, ezért változatlanul csak­is a ködös elképzelésekben, majdhogynem a vágyálmok között él a feleslegesen és értelmetlenül foglalkoztatott munkavállalók számának ra­dikális csökkentése és bérük szétosztása azok között, akik valóban értelmes, hasznos és főleg nyereséggel kecsegtető munkát végeznek. A belső piac vészesen összeszűkült A bérreform előkészítő munkálatai során voltak „ko­rai” elképzelések, amelyek szerint a meglevő bértöme­get — teljesítményarányosan — újra el kell osztani. Va­gyis a gyengébb teljesítmé- nyűektől el kell venni ah­hoz, hogy a jobbaknak és a legkiválóbbaknak többet ad­hassanak. Aztán villámgyor­san kiderült, hogy ez járha­tatlan út. Az ilyesfajta át­csoportosítás — a jelenlegi gazdaság — és főleg termék- szerkezetben — társadalom- politikailag egyszerűen elfo­gadhatatlan és a munkavál­lalók felbecsülhetetlen ül nagy hányadát állítaná a je­lenleginél is súlyosabb meg­élhetési gondok elé. Pénzre persze mégiscsak szükség lenne, legfőképpen az agyon­torzult kereseti arányok vi­szonylag gyors helyreállítása miatt. Ám ez is csak olyan ütemben, mehet, ahogy — és éppen a bérreform hatására — növekszik a népgazdaság teljesítőképessége, egyszers­mind emelkedik a bérekre is szétosztható jövedelme. Mindennek végiggondolá­sával a figyelmeztetés máris elhangzott, hogy tudniillik vigyázat, mert az éppen hogy csak liberalizált bérszabályo­zás első öt hónapjában a bé­rek „elfutottak”, sőt: a libe­ralizáció mértéke is mintha túlzott lenne. Az efféle to­vábbi törekvések minden­esetre leállítandók, de leg­alábbis nagyon komolyan meggondolandók. Vagyis is- métlendő: ne számítson itt senki érdemleges bérreform­ra, legalábbis egyelőre. Leg­feljebb arra lehet — és fő­leg kell! — figyelni, hogy vajon miként alakul majd a bérek további visszafogása esetén a hazai fizetőképes kereslet? És vajon mi lesz azzal a gazdasággal, amely a külpiacokon már hosszabb ideje csak nagyon nehezen boldogul, egyre inkább csak kínlódik, amely most leg­újabban — sajátságos okok miatt — a szocialista orszá­gokba irányuló exportját is kénytelen visszafogni, és közben már komolyan kell számolnia azzal is, hogy szá­mára a belső piac úgyszin­tén reménytelenül és veszé­lyesen összeszűkül? Lehetsé­ges, hogy ez a gyengécske és egyre inkább piacképte­len gazdaság végül is a túl­termelési válság miatt fog összeomlani ? Vértes Csaba A Hazafias Népfront gaz­daságpolitikai koncepciót dolgozott ki azzal a céllal, hogy egyrészt előmozdítsa az ország gazdasági helyze­tének javítását, másrészt, hogy a gazdaságpolitikai kérdések kellő súllyal sze­repeljenek a politikai egyez­tető tárgyalásokon. Mint is­meretes, az úgynevezett har­madik oldal elfogadta, hogy ezekkel a kérdésekkel is foglalkozzanak. A szakértők által kidolgo­zott koncepció elkészült. A mintegy 30 oldalas, jól meg­szerkesztett anyag az inflá­ció kezelésének módjától, a tulajdonreformon át a gaz­dasági válság szociális prob­lémájáig felölel minden olyan kérdést, amely ma fog­lalkoztatja a közvéleményt. A HNF álláspontja az, hogy ezt széles körben meg kell vitatni, és igen nagy szük­ség van a vidéken élő em­berek véleményének megis­merésére. Ennek az elképzelésnek a jegyében zajlott a vita a Hazafias Népfront Somogy Megyei Bizottságán az em­lített gazdaságpolitikai kon­cepcióról négy megye — Baranya, Somogy, Tolna, Zala — meghívott szakem­bereinek részvételével. Dr. Asztalos György köz­gazdász, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa gazdaság- politikai bizottságának el­nökhelyettese, aki a politi­kai egyeztető bizottságban a gazdaságpolitikai kérdések­kel foglalkozik, arra kérte a résztvevőket, hogy mond­janak őszinte véleményt. Hangoztatta, a népfront ki­tűnő fórum arra, hogy a vi­dék elképzeléseit felkarolja és továbbítsa. A meghívottak éltek is az alkalommal. Sok kérdést tet­tek föl, majd amikor ezekre megnyugtató választ kaptak, elmondták észrevételeiket is. A somogyiak javaslatai között szerepelt egyebek mellett a parlagföldek — közöttük a nem kellően hasznosított gyepterületek — eddiginél sokkal hatéko­nyabb és tervszerűbb kihasz­nálása. Szorgalmazták a ré­gi legelőgazdálkodási társu­latok visszaállítását, továb­bá az egyéni vállalkozás si­kerét nagymértékben veszé­lyeztető magas bérleti díjak csökkentését. Rámutattak: irritálja az embereket, hogy azt a földet, amiért annak idején aranykoronánként 1— 200 forintot kaptak a tulaj­donosok, most tízezrekért adják bérbe vagy telekként értékesítik igen magas áron. Hangsúlyozták, szükség van a vállalkozás jogi akadályai­nak lebontására, a monopol- ellenes szabályozásra, sok feleslegesnek bizonyult tör­vény, jogszabály megszünte­tésére. Sok szó esett a pazarlásról is. Többek között a nagyba­jomi tsz elnöke mondta el ennek kapcsán: tegyék ér­dekeltté a gazdaságokat az egyéni termelőket abban, hogy a kényszervágásra ke­rülő, de még hasznosítható állataikat időben juttassák el a vágóhídra. Nem lehet ugyanis egy társadalomnak (de még az egyénnek sem) érdeke, hogy pusztulni hagy­ja az állatokat és csak a markát tartsa a biztosítónak. Igen nagy hangsúlyt kapott a tanácskozáson, hogy fel kell lendíteni a kistermelést. Történelmi tapasztalat, hogy a nagyüzemi gazdálkodás is csak a kistermeléssel és a háztájival együtt igazán si­keres. A vita mintegy 25 résztve­vőjének az volt a vélemé­nye, hogy a HNF gazda­ságpolitikai koncepciója ala­pos munka, érdemes a to­vábbgondolásra, és javasla­tokkal kiegészítve a közös célok megvalósítását mozdít­hatja elő. (Szegedi) Pénz kell a vállal­kozáshoz Alig egy évvel ezelőtt nyi­totta meg kaposvári fiókját a Mezőbank Rt., amelynek gyakorlatilag valamennyi somogyi termelőszövetkezet a tagja. Az aratás végén ar­ra voltunk, kíváncsiak, hogy mennyire élénkült a pénz- forgalma. Csulak István fiókvezető elmondta: ami náluk történik, az egyfajta látlelet a somogyi szövetke­zetek gazdasági helyzetéről. Egyszóval: nincs pénz. — Az idén valamennyi termelőszövetkezet pillanat­nyi gondján tudtunk segíte­ni. Kétszázmillió forint köl­csönt folyósíthattunk; a Kölcsönös Támogatási Alap­ból százötvenmillióval gaz­dálkodunk. Elsősorban át­meneti pénzügyi segítséget kérnek a gazdaságok. Az egyik somogyi szövetkezet vezetője a napokban példá­ul azzal keresett föl ben­nünket, hogy nem tudja 6— 7 millió forintos követelését behajtani, átmeneti pénz­ügyi segítségre van szüksé­gük. S nem ez volt az egyet­len ilyen eset: tíz másikat is említhetnék. Természete­sen mindegyiken segítet­tünk. Ez persze csak afféle tűzoltómunka. A felvásárlá­si árakat kellene már végre a helyükre tenni, akkor megszűnnének a gazdaságok gondjai. — Egy pénzintézet csak akkor tud kölcsönöket folyó­sítani, ha van megfelelő be­tétállománya. De ha a szö­vetkezeteknek nincs pénzük, miből lehet növelni a betét- állományt? — Nyitottunk a lakosság felé, megkezdtük a letéti je­gyek árusítását. Több mint harmincmillió forint érté­kűt adtunk el. Ez is hozzá­járult alaptőkénk jelentős növeléséhez. Több kft és magánvállalkozó is megbí­zott bennünket a számlave­zetésével. — Tehát van pénz, amiből lehet kölcsönözni. — Furcsa, de a szövetke­zetek inkább visszafizetni akarnak, mint hosszúlejáratú hitelt fölvenni. Ez részben a magas kamatoknak tudható be. Fejlesztésre egyedül a barcsiak kértek nagyobb összeget, mert a tejipari üzemüket akarják bővíteni. Inkább a magánvállalkozók jelentkeznek. Naponta két- három érdeklődő is van. Nem mindegyik komoly ügy­fél. A múltkor beállított egy kisebb társaság azzal, hogy pulykát akarnak nevelni. Rövid időn belül kiderült: azt sem tudják milyen a pulyka. Természetesen nem adtunk nekik hitelt. Annak sem, aki egy hirtelen ötlet­től vezérelve akart kisgaz­daságot szervezni, noha se telke, se pénze nem volt... Egyre inkább meg kell néz­nünk, hogy kinek adunk gazdálkodási hitelt. Szomorú tapasztalataink vannak. Akik minden előképzettség nélkül vágnak vállalkozásokba, többnyire rajtavesztenek. Tudunk olyanról is, aki fél tucat pénzintézettől vett föl hitelt, belebukott a vállal­kozásába, és képtelen fizetni. — Ez hogyan lehetséges? A bankok egymás között is titkolják adataikat? — Egyre jobb együttmű­ködés alakul ki a bankok között. Kölcsönösen figye­lünk az ügyfelekre, hiszen senkinek sem érdeke, hogy rossz adóssal kössön üzletet. — Mi történik akkor, ha egy szövetkezet tartósan fi­zetésképtelen lesz? A bank­nak jogában áll a felszá­moltatását kezdeményezni ? — Megvan ez a lehetőség, bár senki sem él vele. Van ebben üzleti megfontolás is. Körülbelül 170 olyan válla­lat, illetve szövetkezet van Magyarországon, amely tar­tósan fizetésképtelen. Ezek­nek a sorsát mielőbb ren­dezni kellene. (Nagy) A Fáma Kisszövetkezet a különféle karton és hullámpapír csomagolóanyagok gyártására szakosodott, s évente több mint 60 millió forint értéket állít elő (MTI-fotó — Matusz Károly felvétele) Egy leértékelődött bérezés

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents