Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-01 / 153. szám

1989. július 1., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS lSlll*llli® 1. Németh Ferenc: Gooól! 2. Jane Evelyn, Atwood: Élet és halál AIDS-szel. 3. James Nachtwey: Há­ború és éhínség. (Rész­let a sorozatból. A nagy­díj nyertese.) 4. Lengyel Gábor: Bá­nyász-sztrájk Pécsett 1988. 1 50 éve s a fotogra fia FOTÓ-VILÁGKIÁLLÍTÁS A másfél évszázaddal ezelőtt született fotográfia leg­fontosabb küldetése, hogy megörökítse a pillanatot, az em­beriséget foglalkoztató eseményt. S ebben az egyre töké­letesebb fényképezőgép csupán eszköz: az alkotókészség, az egyéni látásmód, az agy és a szem különösen finom „együttműködése” teszi azzá. Riporter és fotóművész tö­rekszik arra, hogy ezredmásodpercek megismételhetetlen eseményeit rögzítetse kamerájával Ez a vágy nem újke­letű: mióta ember él a földön, valamilyen, módon mindig megpróbálta környezetét, örömét és bánatát megörökíteni. A francia Daguerre és az angol Talbot — a fényképé­szet zseniális előfutárai — mintegy százötven évvel ezelőtt ajándékozták meg az emberiséget a fotográfiával. Erről a másfél évszázadról az öt földrész szinte valamennyi orszá­gában megemlékeznék. Egyedülállónak mondható azonban az a fotókiállítás, amelynek a budavári palota „A” épü­lete adott otthont. A képeket szemlélve, hol felhőtlen öröm, hol pedig nyomasztó szorongás lesz rajtunk úrrá. A fotók­ká merevített pillanatok bemutatják, hogy az elmúlt év- tizedekbeh mennyire háborgott a világ, száz- és százezrek vesztették életüket háborúkban s miközben milliárdosokról, gazdagodásról is korhű „képet” kapunk, milliók az éhezés mindennapos tragédiájával küzdenek. Egy-egy fotó vádirat az értelmetlen pusztítás ellen, S egyben reménysugár is, hogy holnap az egymásnak kezet nyújtó világot hozza. A fotóriporterek azonban ma még így látták a világot... (Tamási) * z esthajmalcsillag hal- ványodni kezdett. Az ég feketesége lassan szürkeségbe oldódott. Csípős szél fújt dél felől, s ami rit­kán esik, a Balaton hullá­mait a hegyek felé görgette. Locsogott a víz, és méltóság- teljesen bólogattak rajta a gályák, amelyek a kikötő padjához voltak láncolva. Mindig állt egy-két hajó, kisebb bárka az öbölben, de a mai napra számuk meg­sokszorozódott. Érkeztek minden felől, javarészt a túloldalról. így lerövidítették az utat, nem kellett az egész vizet megkerülnie annak, aki Somogy várába akart jutni a veszprémi oldalról. De jöt­tek az emberek lóháton, gyalogosan, s akinek nem ju­tott hely a falak közt, a hegy lábánál ütött tanyát erre az éjszakára. Mert sokan jöttek, látni akarták a nagy ese­ményt; a feldíszített bazili­kát miként szentelik fel, s adja át a király. Hitték, bú­csút nyer az, aki megadás­sal fohászkodik és szentelt­víz éri. A nagytemplom északi ol­dalán a fazsindelyes ház aj­taja kinyílt. Ősz hajú, ezüs­tös szakállú ember lépett ki. Kappája bő redőkben hullott alá válláról, kezét ruhája uj­jába dugta, s lassú léptekkel indult a templom felé. Meg­állt a nyugati oldalon és sze­mét a két hatalmas torony­ra emelte. Ügy tűnt, kereszt­jeik belévesznek a világosodó égbe. Péter volt, a Flavia-völgyi Saint-Gilles apátságból. Nem egyedül érkezett a tá­voli Franciaországból. Odilo prépost párukat behívta a scriptoriumba a príma után. Alaposan megszemlélte őket, mint akkor utoljára, hogy novíciusokból fráterekké fo­gadták. Aztán az apátúr el­mondta, hogy nagy feladatra szemelte ki őket a Minden­ható. A Magyarok királya leve­let küldött, menjenek orszá­gú kba, és építsék fel monos­torukat Kupa-várhegyen, a Bazilika mellett, melyet Szent Egyed hitvalló érde­meire tekintettel, az osztat­lan Szentháromság, Szent Péter és Pál apostolok és Szent Egyed tiszteletére ad az apát kormányzására. őket választotta, s utaz­nak vele a felszentelésre, hogy ezután ott éljenek. Mindegy, hogy kinek bölcső­je hol ringott, s milyen nyel­ven dalolt dajkája, befoga­dást nyer a magyarok föld­jén. De a monostorban még a novíciusok is csak frankok lehetnek. M ost itt van. Várja a kelő nap sugarait, s nézi a hatalmas temp­lomot. Tornyai közt a vilá­gosodó ég alját kutatja: tán, megjelenik egy jel, a bizta­tás! S ahogy szemlélődött, elő­jöttek hívás nélkül a töb­biek is. Ott álltak mögötte! Rostagnus Rajnomus ki Loi­re völgyének szülötte, Ugo Dávid, Bernardus Americi és a töbiek, mind a tízen, akiket az apát kiválasztott. Narancsságára vált az ég alja, mint egy nyíló rózsa, kibomlott és a fény megcsil­lant az apátság tornyainak keresztjein. S ekkor Péter, mély baritonján énekelni kezdte a Mindenható Him­nuszát: „Áldjátok az Urat, mert jóságos ő Zsoltározzatok Istenünknek, mert édes ő megilleti a dicséret. Jeruzsálemben újra felépíti, összeszedi a széjjelszórt Izráelt meggyógyítja a megtört szíveket, bekötözi minden sebüket...” Az énekbe belekapcsolód­tak a töbiek, a fény elömlött rajtuk, amint összetett kéz­zel, áhítatosan zsolozsmáz- tak. Aztán, ahogy a himnusz végére értek, átölelték egy­mást és apostoli csókot váL tottak, majd visszaindultak faházukba. Ébredezett közben Somogy vára. A kakasok harcias ku­korékolásaiba kutyaugatás vegyült. Végignyikorgott az első szekér az úton, a falu felől, és bivajok bőgése fi­gyelmeztette gondozóikat kö­telességükre. Füstcsíkok in­dultak a házakból az ég fe­lé, a tűzhelyeken az ételek készítéséhez fogtak. A király úgy rendelte, hogy a nap harmadik órá­jára, mindenkinek akit il­let, kötelező megjelenni a templomban. A magyarok kint gyüle­keztek a téren, hajuk va- korcsba fonva, fejükön he­gyes süveg, a gyerekek is ott sündörögtek. Kíváncsi szemekkel nézték a hatalmas építményt. Meg­szokhatták az évek során, de eddig nem volt szabad az építőkön kívül másnak be­lépni. S mától, ha igaz, szá­mukra is nyitva lesz az ajtó. 1091-et írunk. Az őszi nap­sugár fényessé tette a fehér falakat és a támogató fél­pilléreket. A tagolt bélezetű kapuzatot zöld lombok dí­szítették. Felette fehér már­ványból, Szent Egyed misé­jét ábrázolta egy dombor­mű. Kürt harsant. Először szó­laltak meg a harangok. Csengésük-bongásuk betöl­tötte a teret, felszállt a ma­gas ég felé. Végighömpöly- gött a hullámok felett, s hal­latszottak Fonyód hegyén is. Megszólalt a keresztelőká­polna kis harangja is, vé­konyka hangja kiegészítette nagy testvérének bongását. Az emberek utat nyitottak a közeledő menetnek. Fedet­len fővel haladt elöl László király. Válláról hímzett pa­lást omlott alá, melyet mel­lénél egy drágakővel díszí­tett arany boglár fogott ösz- sze. Mögötte testvére, Lam­bert herceg fogta kézen Pi­roskát. A kíséretében voltak még a király unokaöccse, Dávid herceg, a rutén király fia, Gerasdavus, aki távoli ro­kona volt. Almar veszprémi püspök, Péter nádorispán, Acha főispán. Mihály Szera- fin és káplánja, Kopán, fegy­verhordozója, Gozlári Robert és Anrulf királyi követ. Mindannyian az alkalom­hoz illőn voltak öltözve. Csil­logtak rajtuk az arany csa­tok, boglárok és ingük csip­kés kézelőjét összeszorító ezüst, karikák. Kardjaik hü­velye drágakövekkel volt ki­rakva, markolatuk színarany. Látszott, nem hadakozásra valók. A kíséretben előkelő he­lyen volt Sumig comese Gráb, mellett fia lépkedett. S utánuk Oguz fia, Thibold lehajtott fejjel. A templomajtó mellett Flóris rector íabriciae, sugárzó arccal hajolt meg: — Lépj be, felséges úr! íme, parancsod szerint, áll Sumig temploma. A király egy pillanatra megállt, s rátette kezét szor­galmas építőmestere vállára. — Kedvemre való. Dicsé­ret érte mindazoknak, akik itt verítékeztek, az Űr dicső­ségére. , Zúgtak a harangok, az em­berek kiáltoztak, nyakukat nyújtogatták. S akinek nem jutott hely, kérdezgette azt, akit magasabbra növesztett a teremtő. S azok mondták, amit láttak. Hogy lép a ki­rály, emeli kezét, s a kisleá­nya és a többiek. László és kísérete belépett a nyugati nagy kapun. Vö­rösmárvány padozaton kop- pantak a csizmák sarkai. A fő- és mellékhajók gyertya­fényben úsztak. Az oltárok előtt karvastagságnyi gyer­tyák égtek, melyekbe vas­szögeket vertek, emlékezvén Krisztus kínhalálára. A főoltárt a félköríves fő­szentélyben aranyékkel, drá­gakövekkel díszített lepellel borították, és mindenütt vi­rágok. Az oltár előtt és a márványon is. Élő szőnyeg­ként a király lába előtt. S liliomok mindenfelé, illatuk bódítón fűszerzte a levegőt! Ahogy elhallgattak a ha­rangok, még egy-két pillana­tig zengett a levegő, aztán már csak a gyertyák serce­gését lehetett hallani. Az oltár előtt álltak a frá- terek, s ahogy a király be­lépett, felzengett a himnusz. Amikor befejezték, Odilló apát elindult a király elé. Megcsókolta arcát, s az ol­tárhoz vezette. Ott állt Ten- zó követ. Orbán pápa küldötte, aki meghajtotta fejét a király előtt. László kinyújtotta kezét, és Péter nádorispán átadott neki egy összagöngyölt per­gament, amelyen veres pe­csét függött. A templomba közben be­jött, aki befért. Királyi íjá­szok állták a többieknek út­ját. Elcsitult a zaj, az emberek tátott szájjal figyeltek. A gyertyák sziporkázó fényé­ben, csillogóbbnak látszott minden, mint ahogy valójá­ban volt. Miközben folyt bent a szertartás, egy lány ment el a templom nyitott ajtaja előtt. Látta a bámészkodó­kat, de nem hederített rá­juk. Kincső volt, a keresz­telő kápolnába ment. M egállt a kis oltár előtt, és letette őszi virá­gokból szedett csokrát a tabernákulum elé. — Kedvesem — suttagta —, lám, nem jöhettél velem. Egyedül barangoltam a me­zőn, s szakítottam ezeket, miközben a magasban úszó felhőket néztem. Vajon lát­tak-e Téged, mint én látta­lak egykoron, s talán nem láthatlak-e világon már so­sem ... vak voltam. Mást kerestem, s drágakövet ve­szítettem ... Téged. Térj vissza hozzám ... Kincső lekuporodott az ol­tár elé. Kezét térde alatt át­kulcsolta, s nézte a virágo­kat. A nagy templomból odahalló énekhangok, mint­ha a túlvilágról üzentek vol­na, távolról szűrődtek feléje. UJKÉRY CSABA Kupavári szentély

Next

/
Thumbnails
Contents