Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
1989. július 8., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS T amás, a jóképű, fiatal szállodaportás verejtéktől nedves homlokát a hideg asztallaphoz szorította. Gondolkodott — és szenvedett. Miért jutott mélypontra a házassága? Van-e remény még a régi, meghitt kapcsolatra? Megbocsát-e még ... utoljára feleségé, aki két kislányt szült neki? Az éjszakai szolgálat ván- szorgó óráiban ugyan kinek vallhatna érzéseiről? Meghallgatnák-e egyáltalán? A telefonhoz nyúlt és tárcsázott. — Szép, jó esét! Kérem, kapcsolja a 16-239-et! — Azonnal adom! — szólalt meg egy kedves női hang. Szüleit hívta, akiktől több száz kilométer választja el. Ritkán látogat haza, és akkor is csak a két gyereket viszi magával. Felesége nem vágyakozik az anyós-após társaságára. Hetente ismétlődtek ezek a beszélgetések. Mindig olyankor, amikor nehezen múltak a percek a fülkében; kulcsok, naplók és nyilvántartások társaságában. És minden híváskor ugyanez a fiatalos, kedves női hang jelentkezett. A telefonközpontos hölgy és a fiatal portás között rövid ismerkedésre került sor. A vonal másik végén Márta, a 36 éves elvált asszony jelentkezett. Az esti hívások rendszeressé váltak, s Tamás egyszer randevút kért ismerős-ismeretlen telefonos barátnőjétől ... Hosszú, monoton zakatolás után futott be a vonat a miskolci pályaudvarra. Tamás már az ablakból ke- reste-kutatta a jól emlékezetbe vésett öltözetet. A bordó felöltőt és a szolid, fekete kalapot hamar felfedezte a tömegben. Udvarias bemutatkozás, három szál gerbera az új hölgyismerősnek — pár perc múlva már a közeli presszó cigarettafüstjébe burkolózva kortyolgatták a tejszínes feketét. — Mintha fátyolosabb lett volna a hangod a telefonban ... — jegyezte meg gyanakvó tekintettel Tamás. — Be kell vallanom, hogy az a hang nem az enyém. Hanem a kolléganőmé, Mártáé volt. Engem Verának hívnak, és Márta ma reggel szólt, hogy jöjjek le eléd, kérjek bocsánatot. Az övé a kabát és a kalap is ... — Bocsánatot, ugyan miért? — Márta azt mondta neked, hogy 36 éves, holott az 50-et töltötte be az idén. Bár ezt maga sem akarja tudomásul venni. Ezért lódított. Egy percig sem gonőolta, hogy az őszinte beszélgetésekből egyszer még találka lehet! Tévedett. Tamás nagyot nyelt a váratlan szavak hallatán. Meg- ütődve az ízetlen tréfán, magához intette a pincért; borravalóul egy százast hagyott az asztalon. Elbúcsúzott ál-Máriától, aztán a régi fészek, a szülői ház felé vette útját. Vasárnap utazott haza, s hétfőn este újból tárcsázott. — Igen ... központ... tessék — szólalt meg a jól ismert hang. Az asszony akadozva beszélt, s a sűrű bocsánatkérések közepette majdnem elsírta magát. — Kedves Márta, én mindenképpen szeretném látni, megismerni önt; megtudni azt, hogy a hang mögött milyen ember rejtőzik... — vigasztalta Tamás. — Hát jó. Ha nagyon akarja! Találkozzunk a jövő szombaton! A lakásomon fogom várni!... Diktálta is az utcanevet és a házszámot. Űjabb zakatolás, újabb gerberák. A csengőszóra egy harmincnál többnek nem látszó, sárga köntösű, barna asszony nyitott ajtót. — Márta vagyok! — nyújtotta mosolyogva kezét. * — Tamás, Király Tamás... A két jobb, erős szorításban találkozott. Elegánsan berendezett, másfél szobás garzon. Sötét kolóniái, kéziperzsa, vagyont érő festmények. A gerberák karcsú kristályvázában élednek újjá. Zsolnay csészékben gőzölög a fekete. Ezüst talpú konyakospoharak koccannak össze. Az óarany bársony ülő- garnitúra szinte elnyelte testüket. Fogy a Marlboro és a Ceasar. Beszélgetnek. Elmondanak egymásnak mindent, amit telefonon lehetetlen. Tamás a munkahelyéről, ápolónő feleségéről, a régóta tartó perpatvarokról, a két tündéri lánykáról; s arról, hogy kínlódik ... Szeretne jó és hű lenni, mint a „szerelmes szép szavak” korszakában. Márta félresikerült életéről mesél. Leánykorának bűbájos képeit villantja fel, s néhány könnycseppel a szemében emlékezik a szebb időkre, a férjével töltött esztendőkre ... Mindene megvan — és mégis boldogtalan. Fáj neki, hogy a 15 évvel ezelőtti válás óta egyetlen igazi társra sem talált. Örömét csak fiában találja meg, aki tiszt egy repülős zászlóaljnál. Fényképek kerülnek elő a faragott kazettából. Rokonok, barátok, fekete-fehérek és színesek. Köztük • egyenruhásán, húszéves fia. (Kaszti Gyula rajza) LŐRINCZ SÁNDOR Tamás — Hiszen ez Zoli, Kovács Zoli, akivel együtt végeztem az angol tanfolyamot! — ismer rá egykori tanulótársára Tamás. De magába fojtja a titkát, a szót. A metszett füstüveg csillár helyett az állólámpa diszkrét fénye világít. Az Akain Iglesias legújabb lemeze forog. Márta térdein szétnyílik a pongyola, mellén mélyül a dekoltázs. Hosszú, kecses ujjak fonódnak a férfi nyaka köré ... Ezt nem lehet Zoltán anyjával ! — Ne haragudj... Mennem kell! — Telefonálj gyakran! Szeretném mindig tudni, mi van veled! — kiáltja utána az erkélyről az asszony. — Jó, jó, hívni foglak — ígéri és a vasútállomás felé tart Tamás. Késő éjszaka ért haza. F elesége a konyha sarokpadján elnyúlva Berkesit olvas. A csengőre felkapja a fejét, ajtót nyit, vacsorát melegít. Kérdést kérdés követ. A gondolat újabb gondolatot indít. Beszélgetnek. Sok lett a mondanivalójuk. Egymásnak, egymásról. Pirkad, mikorra elfogy az üveg opor- tó. Pár hét múlva Tamás újból tárcsázza a miskolci számot. — Már vártam a hívásodat — üdvözli vidáman Márta. — Képzeld, nősül a fiam! Egy tanítónőt vesz el; aranyos teremtés, nagyon szeretem. És ti, hogy vagytok? — Kösz, jól. Edittel szent a béke. A lányok jól tanulnak, a nagyobbik úszóversenyt nyert. Engem pedig hamarosan kineveznek főportásnak — mondja Tamás. A hívások hónapról hó- nanapra ismétlődtek. Márta boldogan újságolta, hogy nemsokára nagymama lesz. Tamás arról beszélt, hogy a nyáron a miskolci nagyszülőknél nyaralnak majd a gyerekek. Ők pedig elmennek pár hétre Abbáziába. Edit szeretne még egy csöppséget... Talán fiú lesz, aki apja utáa a Tamás nevet kapja majd. A MONOLÓG és aki mondta Azok közé tartozik (alig több, mint féltucatnyian voltak), akik Színházat csináltak a városban. Előadásokat a korábbi években is láthatott a publikum, a színház épülete is megvolt (igaz, már kissé kopottan), de a közönség megérezte: falai között most történik valami. Színésznőnk nagyszerű produkciók részese, főszereplője volt. A főváros nehezen lebírható vonzása azonban (mennyi tehetséget szippantott el tőlünk mérhetetlen egoizmusával) őt is bűvkörébe vonta? Eltűnt furcsán- kedves arca, kerekded alakja — pótolhatatlannak tűnő űrt hagyva maga után. Hiányát már-már megszoktuk, amikor híre jött: visszakívánkozik, visszajön. Azóta a megfiatalodott, megszépült, immár Európa- hírű épület deszkáin esténként megcsodálhatjuk gyönyörű orgánumát (van-e még színésznő, aki ilyen szépen beszél?), élettől duzzadó játékát. Királynét is alakított. Amikor színen van, sistereg a levegő: akkor is ha nem mond semmit. Ha csak statisztaszerepre „kárhoztatja” a darab. A tükörképét vallatja, felesel vele, kitárja magát előtte. A színésznő monologizál. Egyszerre félszeg és agresszív, tétova és könyörtelen, ábrándos és kacér. Hangja hol fuvolázó, hol felcsattanó. Mindene él, mozog. Arcjátéka, keze, mozdulatai pillanatonként változó indulatait regisztrálják. Az egyik pillanatban sajnálatot ébreszt, majd éktelen haragra gerjeszt mindent felfalni kész mohóságával. . . Néhány perc volt és egy élet suhant át előtted. Az ember úgy érzi magát, mint akit átvilágítottak. Rádöbben: a monológ róla szól. Mezítelenül és esendőn áll a nagy ítélőszék előtt: ez vagy, így élsz, és most megméretnél. A színésznőt már észre sem veszed, mert belső remegésed köti le minden figyelmedet. Pedig a varázspálca az ő kezében van. Ha az utcán találkozol vele, valószínűleg nem ismered fel. Olyan, mint a legtöbb ember, csak titkot hordoz magában. A királyné: Molnár Piroska. Alexis Ez van — nyár van TÉTOVA MEZTELENSÉG A haragoszöld színű Fonj Sierrából egy barnára sült képű, vigyorgó negyvenes férfi kiáltott felém, a motort sem állította le, a kihívóan szép autó lépésben gurult a járda mellett. Minden teketória nélkül németül kérezett. Még csak fel sem tételezte, hogy T.-ben más nyelven is beszélnek az emberek, itt minden az ő szolgálatában áll, márkájáért pazar ellátást és rendkívüli figyelmességet vár. Talán még azt is az eszébe vésték, hogy bajban van az itteni gazdaság: röhögj magadban az egészen és tégy úgy, mintha te lennél a világ leggazdagabb embere, s meglásd, a nyárfák is fejet hajtanak majd előtted. Ezt a marhaságot sokan el is hiszik nálunk. Néhány éve nem engedtek be egy Balaton-parti étterembe, mert ott csak németeknek hollandusoknak szolgálták fel a gulyást, mellé a folklórt, -meg a festett tányért. A pökhendi pincérrel nem lehetett vitázni, attól féltem rendőrt hív és közös erővel dobnak ki. A nyáron ez az étterem is az ürességtől tátong. A pincérek az egyik fa tövébe húzódtak a nap elől és mérgesen bámultak az utcára. Egy FARAGÓ LÁSZLÓ árva lélek nem ült hímzett . terítés asztalok mellett. A kapura már nem volt kitéve az idegen nyelvű reklám és ajtónállóra sem volt szükség. Fél óra alatt egy pohár kóla sem fogyott, mindez délidőben, amikor az emberek a legtöbb pénzt költik az éttermekben. Elmosolyodtam a dolgon, s szinte kárörvendően könyököltem a fakerítésre, kerestem azt az arcot, az embert, aki három évvel ezelőtt ki- ebrudalt onnan, de nem találtam. Mint ahogy a pincérek arcáról is eltűnt a határozottság. Kétségbeesett képpel gubbasztottak az árnyékban, még arra*sem volt erejük, hogy egymás közt évődjenek a helyzeten. Beleuntak. Három évvel ezelőtt még megannyi politikus hirdette nálunk a szebb jövőt. A válságot persze nem kerültük el, csak mi bosszankodunk azóta is az áremeléséken, az elkapkodott ' törvényeken, egyre inkább elveszítjük türelmünket és hitünket. A külföldiek megérezték a gazdasági és politikai bizonytalanságot. Kevesebb a látogató, bár a statisztika nem ezt mutatja, de aki nem vak, látja, hogy az idén nem árasztottak el bennünket a deviza-külföldiek. Elég csak szétnézni a strandokon. A máskor félmeztelenül napozó német, osztrák, glasz lányoknak hűlt helyük van. A Riviérán nem változott meg a divat, csak nálunk. Talán a honi lányok is szemérmesebbek lettek? A vigyorgó férfi látta, hogy semmire sem megy velem: még ha ki is tudtam volna nyögni egy mondatot németül, akkor sem, jusz‘ sem. Erre megkérdezte magyarul: hol talál egy kocsmát? Alig várta meg a választ, úgy elviharzott. hogy meglepődni sem volt időm. MI ÚJSÁG? A posta télen azért kéri a segítségünket, mert a nagy hóban is szeretné pontosan, még karácsony előtt kézbesíteni az üdvözleteket. Ez persze csak ritkán sikerül, mert a hó sokkal nagyobb a vártnál, és az emberek is több képeslapot küldözgetnek, mint amennyi az előzetes tervekben szerepel. Nyáron meg meleg van. A hőségben amúgy is türelmetlenebbek az emberek és a hivataloknak tudomásul •kell venni azt, hogy a munkatársak közül többen szabadságra mennek. Ilyen tájt a posta a hagyományos szolgáltatásait is nehezebben látja el. a külön: ügyfelekkel meg csak akkor törődik, ha marad fölös kapacitása. Az újságot — minden további költség nélkül — az előfizető kérheti ideiglenes címre is. Kérdés — persze —, hogy megkapja-e a lapot vagy kutyagolhat mindennap az újságoshoz. Az utóbbi minden bizonnyal jövedelmezőbb a hivataloknak. A balatoni félsziget postáján is munkaerőgondok lehetnek, mert csak minden másnap küldték a lapot az üdülőbe. A gondnok mérgesen unszolt, hogy reklamálják, ő is megpróbált telefonálni, de az istenért sem tudja elérni aiz ügyintézőt. Talán szabadságon van, legyintettem és minden másnap felkapaszkodtam a Magyar Nemzetért. A kisasz- szony készséges volt. elnézést nem kért, ő ugyan nem tehet az egészről, sebtiben telefonált és engedélyt ka- pqift, hogy ingyen átadjon nekem egy újságot. Legközelebb már telefonra sem volt szükség, mosolygott és hagyta, hadd vegyem el, ami az enyém. Később felhívtam az üdülőt, a gondnok hangosan nevetve újságolta, hogy miután elmentem, néhány napig rendre megérkezett nevemre a lap. KAVIÁR Még szerencse, hogy évtizedekkel ezelőtt kitalálták a légkondicionálást, így a hazai szakemberek időben el tudták dönteni, hogy nekünk erre nincs szükségünk. A mérsékelt égövön mérsékelt a nyár, legfeljebb legyezzük magunkat az izzadás ellen, télen meg ott van a bunda, meg a meleg színű, barna árnyalatú berendezés és mindjárt nem fázunk. Közben ezeket az elméleteket úgy látszik, egytől egyig megcáfolják. Légkondicionálót persze nem építettek szinte sehová, így a saját levében fő meg az ember, ha nyáridőben, beáll egy ábécé kígyózó sorába. A lakótelepi boltot néhány éve bővítették, mert még a kosárra is várni kellett, mielőtt a vevő bejutott volna a gondolák közé. A rekonstrukció után alapvetően megváltozott a helyzet, mert csak hétvégenként kell tülekedni a kosarakért. Az emberek káromkodnak, mert tudják: mire bejutnak, elfogy a friss kenyér. Volt, hogy a címkét is levagdosták a boltosok, hogy el tudják adni a csütörtöki kenyeret. A raktárban marad még a frissből, de abból csak az ismerősök kapnak, elég rámosolyogni az eladóra, ő ismeri a jelet, megy és előhoz egy kilónyi gondosan csomagolt kenyeret. Szólni nem érdemes miatta, illetéktelennek úgysem jut a kurrens portékából, csak kiabálás meg az idegeskedés marada a berzenkedőknek. Mérges arcú, szemüveges eladónő sürgölődik a pulton túl, gyanakodva végigmérte a sorban állókat. Mintha csakis azért lenne ott, hogy az ismerősökön segítsen. Kedveskedő hellót köszönt az egyik vevőnek. Tudta, mi a dolga, komótosan elrejtőzött az ajtó mögött és néhány perc múlva megjelent egy fehér zsákkal, valószínű, zsömle volt benne. Kint az adagolóból két órája elfogyott. A tömeg nem apadt, az iparkodó eladónő továbbra is a sort figyelte, azután belibegett a raktárba és előhozott egy karton kaviárt, majd azonban nyomban nekiállt kipakolni. Szombat délig egyetlen egy sem fogyott a tégelyekből. Igaz, pirításnak való sem ' volt hozzá.