Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

1989. július 22., szombat

Somogyi Néplap

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

Wmm , v

CSILLOGÓ EMLÉKEK

Áranyleltár vidéki múzeumokból

Az aranyból, ezüstből készült ékszerek, kultikus eszközök, dísztárgyak, érmek, pénzek, a drága- és féldrágakövek a múzeumok gyűjteményében azok az értékek, amelyek a közgondolkodás minden szintjén feltétel nélkül elismertek. Ebben nem a történeti, esztétikai megítélés tudományosan bizonyított tételei a meghatározók, hanem az anyag, s az abból következő egyértelmű csereérték. A különböző anyagok kincsként való megbecsülése ugyan társadalmi közmegegyezés eredménye, de ez a közmegegyezés a múzeumra is érvényes, s nem befolyásolja a tárgyak funkcióját, történetét feltáró elemzés sem — írja a katalógus előszavában Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria

Ezüst feszület

A szegcd-nagyszéksósi Jelet ruha- és övkapcsai

csüngőkből álló együttest, a hencidai kincset, amely a legrégibb hazai aranylelet. Az i. e. 1500 körüli évekből való az a kincslelet, amelyet a Jászdózsa-Kápolna- halom bronzkori település feltárásakor leltek. Az 1929- ben előkerült velemszentvi- di kincs — aranylemez dia- dém és négy aranykorong — egy késő bronzkori király jelvényeihez tartozott. A római kort egész sor gyűrű, medaillon, ezüsttárgy, jáspis és karneol gemma képviseli, zömében a tatai Kuny Domokos Múzeumból. A ritka hunkori fejedelmi lelet (Pécsüszögről) 53 tárgyát Pécsről, a Janus Pannonius Múzeumból adták kölcsön. S a hazánkban ismert leggazdagabb hunfcori fejedelmi leletből (Szeged-Nagv- széksós) is láthatunk 134 tárgyat. Az 5. századi keleti germán temető néhány fontos leletét (kapolcsi lelet) a veszprémi Bakony Múzeum jegyzi.

Alighanem az egyik első salzburgi térítő püspök — talán Theodericus — tulajdona volt az az aranyozott bronz, illetve vörösréz kehely, amely Petőházi kehely néven vonult be a szakirodalomba, és a soproni Liszt Ferenc Múzeum tulajdona. Számos aranykincs, ékszer, lószerszám, övveret, meg az újonnan feltárt karosi temető 136 tárgya (a miskolci Herman Ottó Múzeumból) tanúskodik honfoglalás kori kultúránkról. És itt van az az elefántcsont kürt. «amely

mai ismereteink szerint a 10. században készült Bizáncban, s amely mint Lehel kürtje vált a Jászság szimbólumává.

A későbbi évszázadokból is bőséges az aranyleltár. Egyházi relikviák, fejedelmek kincsei, kardjai, céhedények, főúri és kisnemesi családok aranytárgyai teszik változatossá a látványt. Bécsi, olasz, spanyol, német, magyar mesterek munkái, s egy ezüstkanna, a legnagyobb magyar ötvösművésztől, Szentpéteri Józseftől. A 19. századot íróknak, művészeknek, politikusoknak egyesületeknek adományozott, nevükkel jelzett tálak, díszkelyhek idézik. Kiállították Erkel Ferenc jubileumi aranykoszorúját, Munkácsy Mihály ezüstkoszorúját, amelyet szülővárosától kapott 1882-ben. Kossuth szenátusi beszédének emlékére készítették Washingtonban azt a gömbös végű arany nyakkendőtűt, amelynek belsejében Kossuth Lajos mikrofotója látható.

Figyelmet érdemel valamennyi arany-ezüst tárgy, hiszen ezek a műkincsek nemcsak szépen csillognak, hanem múltunk megannyi emlékét őrzik.

Az augusztus 20-ig nyitva tartó tárlat teljes bevételének negyedét a Magyar Nemzeti Galéria és a kiállító múzeumok a Pethő-ala- pítvány javára ajánlották fel.

Kádár Márta

főigazgatója annak a kiállításnak az apropóján, amelyet a magyar vidéki múzeumok anyagából állítottak össze. A kiállítás címe: Áranyleltár (ez egy muzeoló- giai szakkifejezés, számokat és megnevezéseket tartalmazó dokumentum, a műtárgy kincsként való kezelését tanúsító „írott bizonylat”).

Egy-két kivétellel szívesörömest kölcsönözték erre az országos bemutatóra kincseiket a vidéki múzeumok, élve a lehetőséggel, hogy megmutassák, milyen gazdag anyagot őriznek.

Gondosan védve, vastag üveg alatti tárlókban, vitrinekben sokszáz aranyból és nemesfémből készült műtárgy látható, többségükben olyanok, amelyek ritkán, vagy egyáltalán nem szerepelnek kiállításon.

Debrecenből kölcsönözték az időszámítás előtti 3. évezredből származó, hat aranylemezes, korongos

Bronz szobortöredék

Aranyozott ezüst kehely

Mórái Sándor

ÉG ÉS FÖLD

E

g és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, ,de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kon- fuce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem, megállók az erdő szélén és káprá- zó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ómen.

KALAND

Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nem ismertél meg senkit, nem nevetett szemedbe, az olcsó, boldog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik ez órákban körülötted valami. Az élet, délután négykor, egyszerre izgalmas lesz és veszélyes. Mindenfelé jelek figyelmeztetnek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha a Végzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szíven döf, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, amely betört az ál- mos-ólmos létezésbe? Aztán egyszerre megérted és elsápadsz.

Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland.

( Részletek a kötetből )

A DEMOKRÁCIA

Meghallgattam e mérges demokratát, aki bombát, kénkövet, poklot és a hét egyiptomi csapást kívánta a parancsuralmaknak, s ezt gondoltam:

— Igen, a demokrácia végül győzni fog, de nem így, s főként nem ilyen eszközökkel, mint e mérges és kétségbeesett demokrata hiszi. A demokrácia nem győzhet valamilyen történelmi pillanatban, csatatéren, kürtök búgása és zászlók lo- bogása közepette, mikor százmillió zsarnok hullája hever a harcmezőkön, s a diadalmas, a jó, a hibátlan és tökéletes Demokrácia rohamcsapatai díszlépésben elvonulnak a hullák fölött. Így, csak így nem győzhet a demokrácia.

— De győzni fog, észrevétlenül, bennem és benned. Majd, ha mind műveltebbek,

tehát emberebbek leszünk, ha mind tájékozottabbak, tehát jobbak leszünk, türelmesebbek, tehát férfiasabbak leszünk — mert az önkény mindig idegbajos és nőies —; majd akkor győz a demokrácia. Mikor? Kedden? Vagy szombaton? Nem hiszem. A végső győzelmeket nem adják ilyen olcsón és pontosan.

MQHELY,

SZERKEZET

Aki nem látott szülést, nem tud az életről valamit, nem tud valami biztosat és „alapvetőt”, mint az iskolában mondanák; bizonyos, hogy aki nem látott szülést, nem látott bele a szerkezetbe, nem ismeri a műhelyt, azt a rejtélyes és félelmes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyek szülés közben megmozdulnak, az

Népnevelés hajdanán

„ ... Kanász marad, akinek a nevelője kanász'’ — írta a csurgói iskolában tanító Csokonai hajdanában — a Jövendölés az első oskoláról a Somogybán. S nem túlzott, ha meggondoljuk, hogy 1770-ben például egy összeírás szerint 138 népiskola volt Somogybán, ezek közül is 47 üresen állott. Az összeíró indulatos bejegyzése a tények mellé: „A jobbágyok barmok módjára nevelik gyermekeiket.-’

A tanítást a tárgyi és személyi feltételek hiánya egyaránt nehezítette. Sok helyen nem volt iskola, a tanítás a mester házában folyt. Másutt tanító nem volt vagy személye nem volt megfelelő. A nógrádi espe- resség rendeletéi között ezt olvashatjuk: „A nős tanítók ne tartsanak diákokat feleségük szolgálatára, és ne is parancsoljanak az asszonyok többet az iskolában, mint magok a rektorok.”

Tanulóban is hiány volt azonban. A népiskolázás egész történetén végighúzódik a tanítók panasza, hogy dologidőben „a tanulásra alkalmas Gyermekek az Oskoláiul el vonattatnak, és a magok kárával a Marhák őrizetére fordíttatnak":

Milyen tudás is volt az, aminek továbbadására e korai korszakban a falusi iskola vállalkozhatott? A tananyagra mindenekelőtt az a még múlt században is élő szemlélet nyomta rá a bélyegét, hogy „az iskolák

élet és a halál erői: az anya és a gyermek állandóan élet és halál között tapogatódz- nak ez órákban, vak sötétben, süket ösztönnel. Olyan erők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítik az anyatestet, mint földrengéskor...

HAZA

A hivatalos hazában, a történelmi hazában, a címeres és törvénytáras, a rendőrös és katonás, a lobogós és jelszavas hazában mindig, újra, egyre makacsab- bul, egyre fájdalmasabb figyelemmel, kitartással,

gyöngédséggel és elnézéssel kell megkeresni az igazi hazát, amely talán a nyelv, talán a gyermekkor, talán egy utca, melyet platánok szegélyeznek, talán egy kapualj, ahol álltam valamikor, s egy dallamot hallgattam, mely az emeleti lakás nyitott ablakán át szállongott a világba, talán ez a szó: „esthajnal!...” Mindig keresem ezt a hazát, annál makacsabb szeretettel és figyelemmel, ahogy a másik, a hivatalos és történelmi, a címeres és lobogós, elfedi előlem.

az egyház veteményeskertjei'. Épp ezért a népoktatás fő céljának századokon át azt tartották, hogy megismertessék az ifjúsággal a „keresztény hit ágazatait”. Ennek feltételeként, és nem elsősorban önmagáért tanították az olvasást és írást.

A falusi iskolákban a tananyagnak az olvasás-írás és számolási alapismeretek mellett fontos részét képezték az úgynevezett „erkölcsi regulák”, amelyek versbe szedve tartalmazták a legfontosabbnak vélt viselkedési szabályokat. Mivel a tanítás módszere az ismételgetéssel való besujkolás volt, nem csoda, hogy sok idős parasztember máig jól emlékszik e versikékre.

Olvasni, középkori örökségként, a nehézkes és lassú silabizálással tanultak a falusi iskolákban egészen a 18. század végéig, de még Móricz Zsigmond is így tanult gyermekkora iskolájában, a Szabolcs megyei Tügyön. E módszernek megfelelően, először minden hangot külön kiejtettek, s csak azután olvasták egybe szavakká. A tanulókat az olvasásban való jártasság alapján osztották csoportokba, így voltak ábécések, silabizálók vagy betűzök, végül olvasók.

Az írást a múlt században még sok helyen homokkal megtöltött ládikák vagy viasszal bevont falapok segítségével gyakorolták a gyerekek. Papírost, tintát csak akkor kaptak, ha a betűvetésben előrehaladtak. Hozzá,, tartozik az igazsághoz,"' hogy az írástanítás a népiskolában gyakorlatilag nem volt teljesen eredményes. E tekintetben persze országrészenként, falvan- ként igen nagy különbségek voltak.

Fontos része volt a népiskolai oktatásnak viszont az énektanulás, már csak azért is, mert az iskolások a tanító mellett énekszolgálatot teljesítettek a templomban és egyéb közösségi alkalmakkor, például temetésen.

Sok szülő állt úgy hozzá a tanulás kérdéséhez: „Csak annyit kell tudni a gyerekfejnek, hogy ne menjen neki a falnak.” Mégis a falu közös, ünnepi eseménye volt régen az év végi nyilvános vizsga, „az egzámen”.

A régi falusi iskola kevesebb és több is volt, mint a' mai. Kevesebb, ami az átadott tudás mennyiségét illeti, de több annyiban, hogy a falu egyetlen kulturális intézményeként pótolhatatlan szerepe volt a falvak életében. A tanítók közt volt sok igazi néptanító, aki a falu életében fontos szerepet vitt a színdarabtanítástól a halotti búcsúztatók megíx’ásáig. Mindez persze nem kárpótolt az egyéb hiányosságokért.

' Jávor Kata