Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
1989. július 15., szombat Somogyi Néplap 9 ALOM, MŰVÉSZET, KÖZ A sztalos, a fotóművész — legalábbis az emberek így tudták, valójában fotóriportenként dolgozott a Déli Híreknél — mindig akkor határozta el, hogy falura költözik, amikor két-három pohárral többet ivott a kelleténél. Márpedig ez igen gyakran megesett, lévén Asztalos kezdő alkoholista. Egyik ilyen késő éjszakába nyúló italozása alkalmából olyannyira sikerült berúgnia, hogy vidékre köl- tözős hangulata reggelre is megmaradt. Ránézett a vekkerre. — Kilenc óra — mormogta — már nem érdemes bemenni. Amilyen gyorsan csak telett tőle, megmosakodott, felöltözött, s nekivágott a szeles városnak. Leballagott a buszállomásra, behajolt az információs fülkébe. — Mikor indul a legközelebbi busz, tündérkirálynőm? Mert Asztalos nemcsak a piát szerette, hanem a nőket is, bár viszonzásra egyre ritkábban talált hódolata. — Hova? — kérdezte unottan a festettszőke nő. — Az most mindegy. Mikor indul a következő járat? — öt perc múlva a négyes állásból.-• Hova? — Az most mindegy. Nem? — Igaza van tündérke. Mindegy — indult el a négyes számmal jelölt megálló felé. A busz már bent állt, és meglepően sokan álldogáltak a még csukott ajtó előtt. A sofőr csak úgy, kézből evett valamit. Asztalos lábujjhegyre ágaskodott és a szemét meresztve próbálta kitalálni, mi az. Kolbász kenyérrel — mormogta elégedetten — én is ezt fogok reggelizni mindennap, hagymával. A kerek arcú sofőr végre kinyitotta az ajtót. Asztalos — akinek már nagyon me- hetnékje volt — előrefura- kodott. — Meddig? — Mi?? Ja! Végig... motyogta Asztalos. — Igenis, Kozmásig, ki- lencvenhét. Előhúzott egy százast, eltette az aprót meg a jegyet és leült a busz hátulsó részében a belső ülésre. Ahogy elhagyták a várost, Asztalos szinte transzba esett, lehunyta a szemét és arra gondolt, mit csinál majd a falusi magányában, ha sikerül megfelelő házat találnia. Először is — gondolta — veszek egy kutyát, aztán kecskét, tyúkot meg mindenféle más háziállatot. Kapálok, kaszálok, etetem az állatokat, este meg a cserépkályha mellett ülve pipáz- gatok, és a szomszédokkal pálinkázok. Erre a gondolatra rögtön magához tért, annyira a szájában érezte a kisüsti jó ízét, hogy szinte beleborzon- gott. Körülnézett. A táj ismeretlennek tűnt, de Asztalos tudtam hogy járt már erre. A megye összes aszfaltozott útját többször is végigjárta munkája során. Beért a busz egy faluba. — Téglás — gondolta Asztalos — ismerem a téeszeU nököt, a tanácselnökkel is berúgtam már. Ez nem jó. A következő községbe érve is az járt az eszében, hogy ott ki mindenkit ismer már. A végeredmény ugyanaz. Téeszelnök, tanácselnök, esetleg a kocsmáros vagy a népművelő. így ment egészen addig, míg a busz beállt egy megállóba, s miközben Asztalos a fejében a kozmási tanácselnök neve után kutatott, a sofőr hátraszólt: — Végállomás! — Igen — rezzent össze: — Mikor indul vissza? — Fél óra múlva, miért? — Jövök én is. Várjon meg, legyen szíves! Leszállt a buszról, és magabiztosan indult el a kocsma irányába. Megnyugodva ült le a kopott székre, és könyökölt a síkos asztalra. — Unicumja van? A kövér kocsmáros értetlenül nézet egy pár másodpercig — csak aztán szólt. — Nincs, csak cseresznye, barack meg Hubertusz. — Pálinkát kérek. Barackot. Egy decit, és hozzá egy üveg sört. A harmadik körnél tartott, amikor valaki megérintette a vállát — Főnök, indulok. Hátranézett, a buszsofőr volt. — Köszönöm. Máris megyek. Fizetek! Fölszállt a buszra, lerogyott az első ülésre. Fáradtnak, sikertelennek érezte ismét magát, de a pálinka jótékony, zsibbasztó hatása lassan feledtette vele a rossz érzéseit. Nagyot sóhajtott, kinyitotta a szemét. Valaki ült mellette. A fiatal lány fejhallgatóval a fülén, lehunyt szemmel élvezte a sétálómagnóból jövő zenét. Asztalos szakértő alapossággal vette szemügyre. Többször is végignézte. És tökéletesnek találta: haris- nyás, formás lábak, vékony csípő, telt keblek a pulóver alatt, érzéki száj, hosszú vörösesbarna haj. — Csodálatos — gondolta Asztalos, és ügyes mozdulattal a mutatóujjával kikapcsolta a magnót. A lány kinyitotta a szemét, és a magnót kezdte babrálni. Levette a fülhallgatót, s ránézett Asztalosra. Asztalos vérében lángra kapott a pálinka. — Hol teremnek ilyen csodálatos tündér király nők, árulja el nekem! — Tessék? Asztalos megszeppent az erőteljes hangra. — Hova utazik? — Halmosfára. Ott lakom — mondta a lány megenyhülve. Hát persze! Halmosfa! — gondolta Asztalos. Nem a főút mellett van, onnét még vagy négy kilométer befelé a keskeny úton, egyszer jártam már arra. — Én is oda megyek — mondta hirtelen. — Ott fogok lakni. — Halmosfán? Hol? — Azt még nem tudom, eladó házat keresek. Nem tud egyet? — Van több is. Mostanában inkább elköltöznek a faluból, oda már rég nem jött senki. — Megmutatná azokat a házakat? — Szívesen. Asztalos már látta maga előtt a fehérre meszelt, tor- nácos parasztházat. Kerttel, baromfiudvarral, és természetesen pincével. Hirtelen hasított bele a gondolat: — Ez a busz nem megy be Halmosfára! — Nem bizony — nyugtatta meg a lány. — Az elágazótól gyalog megyünk, hacsak nem jön arra valaki, aki elvisz. Asztalos hallgatót, latolgatta az esélyeket. Ez a lány túl szép ahhoz, hogy neki esélyei lennének. A házak, ki tudja1 milyenek, valószínű, hogy már régen elhagyták őket, gondozatlanok és düle- dezőek. A városban várja a távfűtéses garzon, a haverok és a biztos nő. Igaz, két hete szedte föl valami kocsmában, de legalább még mindenre hajlandó. A lányra nézett, aki még mindig mosyolgott. Ez döntött. — Mikor kell leszállni? — kérdezte, s közben az járt a fejében, ha Kozmáson nem issza azt a pálinkát meg sört, akkor most biztos hogy inkább hazamenne. — A követező megálló, úgyhogy készülődjön. A busz megállt, leszálltak, és elindultak a keskeny, gödrös úton a falu felé. Gyaloglás közben Asztalos megtudta, hogy a lányt Évának hívják, s ő a kis község még kisebb kultúrházá- ban a népművelő. Ebben a kis faluban született, s tízéves volt, amikor a szüleivel beköltöztek a városba. Amikor főiskolára járt, a szüleivel összevetett, s visszaköltözött ide a nagyszülőkhöz. — Csak a nagymama él már, de majd meglátja, milyen csudálatos kis öregasz- szony! ő ismer mindenkit és mindent a faluban, majd megmutatja az eladó házakat. Teherautó fékezett csikorogva mellettük. A téesz sertésszállító kocsija állt meg nagy zökkenéssel. — Csókolom, Évike, jó napot. Jöjjenek, elviszem magukat. Asztalos fölsegítette a magas lépcsőre a lányt, áld könnyedén ugrott be az ülésre, majd ő is fölkászálódott. — Hova megy ilyenkor, János bácsi? — kérdezte a lány a svájcisapkás sofőrtől. — Itt a faluban szedem össze a disznókat, este hatkor indulok a városba, a húsüzembe. Tovább beszélgettek, de Asztalos már nem figyelt. A házakat nézte a faluban, s nagyon tetszettek neki, s még annál is jobban a gondozott, tiszta udvarok. A kocsi hirtelen megállt, a lány elbúcsúzott a sofőrtől. Asztalos is motyogott valami viszlátfélét és elindult a lány után. A nyári konyhába mentek. — A mami ilyenkor ott van — mondta a lány. Alacsony, fekete fejkendős néni állt a sparheld mellett és kevert valamit egy lábosban. — Szerbusz kislányom. Jó napot kívánok! — Kezét csókolom — mondta Asztalos és bemutatkozott. A néni kérdőn nézett unokájára. — A buszon találkoztunk — mondta a lány —, itt akar letelepedni a faluban. — Hát üljön már le! Évikém, kínáld meg valamivel a vendéget! Töltsél nekünk egy kis pálinkát. Tegnap főzték, még egészen friss. Finom vilmoskörte cefrém volt, abből főzettem. — Nemigen szoktam — szabadkozott Asztalos. — Ezt meg kell kóstolnia! A férfiember szereti a jó pálinkát. Eredj lányom, kint van a kamrában. A pálinka valóban jó volt. Hej, mégiscsak jó hely lesz ez — gondolta Asztalos, és már nem is tiltakozott, amikor a néni újból telitöltötte a kupicáját. — Elmennek megnézni a házakat. Mire végeznek, a vacsora is elkészül, jöjjön vissza. — Nagyon kedves, köszönöm szépen, de igazán nem akarok alkalmatlankodni! — Dehogyis alkalmatlankodik! ígérje meg, hogy. visszajön! Asztalos elindult a lánynyal. A falucska mindössze két utcából állt, de ott is, a takaros házak közé beékelődve, több régen elhagyott viskó düledezett a gazzal fölvert udvar közepén. — A háború után még majdnem ezer lakosa volt a falunak — mondta a lány. Akkor még volt itt vasút, iskola, bolt, minden. Volt itt tanács is, a téesz is az elsők között alakult meg a megyében. Aztán megszüntették először a tanácsot, aztán a vasutat szedték föl, és a téesz is beolvadt a szomszéd községbe. — No, igen — gondolta Asztalos — megy ez dózer nélkül is. — Honnét tudja mindezt? — kérdezte. — Mióta ide költöztem, azóta végzek egy kis hely- történeti kutatást, csak úgy magamnak. Gondolta volna, hogy Halmosfa már több mint ezeréves? Persze ezt senki sem akarja elhinni. Tavaly halt meg a régi iskolaigazgató, ő még ásatásokat is végzett a környéken. Talált is sírokat, meg sok minden mást is, állítólag még őskohómarad vány okát 'l is. Bejelentette a múzeum- 1 nak, kijöttek, és épp csak hogy ki nem nevették. Szegény, lehet, hogy emiatt kapott infarktust. Azóta ezzel senki sem foglalkozik. Az eladó porták között •akadt igen takaros is. Asztalos mindenhol mindent megnézett, s végül diszkréten az arról fagatta a tulajdonosokat. A legnagyobb házért is csak hétszázezer forintot kértek, pedig ott aztán volt minden. Központi fűtés, gazdasági épületek, pince, kert, még füstölő is. Asztalosnak legjobban egy kicsi, kissé már düledező ház tetszett. A szobákban — kettő volt — szemeskályha állt a sarokban. Igaz, már régóta nem azzal fűtöttek, de még rendbe lehet hozni. Az ára nevetséges, százötvenezer forint, de Asztalos a halk, szinte kérdő szavakból tudta, ebből még lehet alkudni. Végiggusztált mindent, csendben bólogatott, majd elköszönt. — Még meggondolom — mondta itt is. — Hogy tetszettek? —kérdezte hazafele a lány. — Nagyon szép ez a falu — mondta bizonytalanul Asztalos. — Csendben ballagtak az utcán, egyszer csak a lány hirtelen megállt és Asztalos felé fordult. Megfogta a kezét, s belenézett a szemébe: — Ugye nem tetszik? Igaza, van, nem is szép már, csak nekem. De én itt vagyok, és itt is akarok maradni. Megszorította Asztalos kezét, aztán hirtelen elengedte, s szégyenlős mosollyal elfordult. Asztalos nem szólt, gon- dolkott. Tetszett neki nagyon a lány, de a feje már kezdett tisztulni, és ahogy körülnézett, nagyon rondának, sárosnak és elhagyatottnak látta a falut. — Visszajövök — mondta végül. — Elintézek otthon mindent és visszajövök. A lány nem szólt, csendben nyitotta ki a nyári konyha ajtaját. Illatfelhő csapott az orrukba. — Tudott választani, kedveském? — fordult Asztalos felé a néni. — Azt hiszem, igen — válaszolt Asztalos. — Na, üljön már le! Kislányom, teríthetsz. Babgulyást tett a nagy cseréptálban az asztalra a nagymama, s hozzá vastag süteményt tányéron. — Káposztás bélés. Szereti? Nem számítottam vendégre és Évikének már régóta ígérem, hogy sütök. — Szeretem — mondta Asztalos és arra gondolt, hogy utoljára gyerekkorában evett ilyet, a dédi sütötte. Azóta nem is látott bélest. Evés közben a lány nézte szótlanul, aki néha rápillantott, s ilyenkor zavartan lesütötte a szemét. Vacsora után a lány mosogatott, a nagymama pedig kiment az udvarra. — Megetetem a disznókat. Asztalos odaállt szorosan a lány mögé és megfogta a vállát. Lassan maga felé fordította, s a leány lehunyta a szemét. — Tudom, hogy nem jössz vissza — suttogta a lány. Mire a néni visszajött, Asztalos már kabátban álldogált a konyhában. — . Már elmegy? Hiszen ilyenkor nem is megy busz! Mivel akar elmenni? — Majdcsak hazajutok valahogy — mondta Asztalos. — Azt hiszem, most indul vissza hatkor a teherkocsi a városba, azzal megyek. Köszönök mindent. — Remélem, még találkozunk! — Biztosan eljövök! Nemsokára ! Viszontlátásra! Az útkereszteződés fele a lány megfogta Asztalos kezét, úgy mentek tovább. Álldogáltak szótlanul, nézték, egymást, s Asztalos arra gondolt, hogy erre várt egész élétében, s most mégsem meri vállalni. Nagy levegőt vett, hogy megszólaljon. Ám ekkor az Ifa fordult ki az útra, nagy zörgéssel. Asztalos mélyet sóhajtott és hagyta, hogy a lány megállítsa az autót. — Jó estét, János bácsi. Elvinné az urat a városba? Nincs ilyenkor busz. — Persze, jöjjön csak — nyitotta ki az ajtót a sofőr. Asztalos fellépett a magas lépcsőre az egyik lábával, amikor érezte, a lány megszorítja a kezét. Visszanézett. — Visszajövök — mondta Asztalos és becsapta az ajtót. Hazafelé a sofőrrel beszélgetett, mennyi a munka, milyen kevés a fizetés és más hasonlókról. Mikor a sofőr megkérdezte, hol dolgozik, azt mondta, hogy esztergályos a Fémipari Műveknél. A főtéren szállt ki, zsebre- dugta a kezét és behúzta a nyakát a gallér mögé a szél elől. A lépcsőházban két kollégájába botlott. — Hol a fenében mászkáltál egész nap? A főnök ordítozott, mindenki téged hajkurászott. Azt hazudtuk, hogy betek vagy, még orvosi igazolást is szereztünk! Na gyere, elmegyünk a klubba, és elmesélsz szépen mindent ! A sztalos nem tiltakozott. Elment a klubba, ahol számos Unicum mellett hazudozott a haveroknak, mert azt, hogy valójában mi történt, nem mondta el. Reggel, amikor felébredt és ránézett az órájára, az nyolcat mutatott. Gyorsan felöltözött, megmosakodott és beszaladt a szerkesztőségbe. Csendben végig hallgatta a leszúrást, és akkor is bólogatott, amikor a rovatvezető kiadta a munkát. Este egyedül maradt a laborban, nézte a rosszul sikerült képeket, amit aznap csinált, és az öklével a szárítóra csapott. — Pedig már majdnem sikerült! Majdnem... KELEMEN LAJOS REGE Letelepszünk étien ;maradt vadak Várva adakozóbb éjre — s mert takar a cserjés az is prejtve lecsapni kinek kire lenne kedve még nem egymást nagy falás ábrándjait rágjuk s te kit a levegő hoz csavargó zajok éhünket mint lélek az alvót halkan talán megszólítod kövessünk — éteri lényt — az ébrenlétbe s tovább ha úgy adódik titkodért a test rezervátumán is túl SZIRMAY ENDRE HULLÓCSILLAG ■— az emlékezet koromszemcséi — Megannyi ránc az emlékezet arcán megannyi buktató, báva hit, remény a hideg sár hulló csillagot idéz dalos tündérek Ráncát a televény; fátyolos mosoly /pihen a gödrökben fátyolos csönd lobog néma sírokban aki itt élt, itt járta sorsunk táncát minden könnyével, mosolyával rokon; megannyi vágy az örvénylő időben megannyi áldozat, emésztőn-kevés még hallom puha lépésed a porban elvillan a csillag, bong a feledés.
