Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
2 Somogyi Néplap 1989. július 15., szombat Végső búcsú Kádár Jánostól (Folytatás az 1. oldalról.) hogy vele együtt, egyidőben, a közéletben dolgozhattak. Mindenekelőtt ebben a házban, de szélesebb értelemben. mindenütt, ahol a pártmunkások az ő szellemében^ hivatástudattól vezéreltetve szolgálták a szocializmus ügyét, a magyar nép boldogulását. Emlékezzünk most együtt Kádár Jánosra, a kommunista vezetőre, az emberre! Idézzük fel a személyiségéből messze sugárzó erkölcsi példát! Legyünk követői a munka mindé nekfölötti tiszteletében. Ne feledjük soha az erre vonatkozó szavait: „ ... a szocialista erkölcsi követelmények között — mondotta — én első helyre teszem: ha vállalkozol egy munkára, azt végezd is el tisztességgel! Ezt mindenkitől meg kell követelni, a tudóstól kezdve a szakképzetlen segédmunkásig.” Tegyük életünk vezérlő elvévé a közösség szolgálaTisztelt Gyászolók! Elvtársak! Honfitársaim! Búcsúznunk kell Kádár Jánostól. A magyar nemzet kiváló, nemzetközileg elismert államférfidtól szakít el bennünket a kérlelhetetlen sors. A szocializmus eszméjéért, a demokráciáért küzdők sorából hiányozni fog egy nagyszerű küzdőtárs. Hiányozni fog a politikai élet élvonalából egy csendes szavú, meggondoltan beszélő, egyszerű életet élő vezető, aki az emberekért élt, akinek gondolkodásában a nagybetűvel kezdődő „Ember” fogalma uralkodott. Az egykori Csermanek János nyiladozó értelmű gyerekként is mindig a jót igyekezett kiválogatni a világ dolgaiból. A nevelőszülőknél az egyszerű emberséget a nehézség prizmáján át is optimistán felfogó bölcsességet, a munkában meg- kérgesedett tenyér simoga- tásának gyöngédségét leste el, és fogadta magába. Humánus gondolkodása, világlátása, az egyszerű embert mindenek fölé emelő tisztelete egy Somogy megyei kis faluban ivódott porcikáiba. Később felnőtt fejjel visz- szatekintve az emberré hálásról így emlékezett: „Hatéves koromig egy kis Somogy megyei faluban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világított, szalmatetős, zsúpfedeles házakból állott. Sárba ragadt fészek volt, de ez volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fát, bokrot, dombot és patakot ismertem. Számomra Somogy, s az ismerős tájak szinte szülőföldemnek számítanak, mert a világra eszmélés, az emberek és környezetük, a haza megismerésének döntő idejét töltöttem ott.” Az emberiesség lényegének e korai felismerésében rejtőzött a Kádár Jánost haláláig elkísérő, töretlen élet- filozófia. Az ifjúmunkások mozgalmában indult hosszú politikai pályája 1931-ben. Hamar a saját bőrén megtanulta, milyen szívós kitartást, egyenes gerincet és fegyelmet kíván az illegális kommunista mozgalom. Egy hónappal később letartóztatta a politikai rendőrség, nem utoljára. A börtönből 1932- ben szabadult, de 1935-ben ismét letartóztatták. Két évre ítélték. A negyvenes évek elejétől a legális Szociáldemokrata Pártban is működött, miközben részt vett az illegalitásban lévő Kommunisták Magyarországi Pártjának az újjászervezésében; 1942-től tát, a társainkért érzett felelősséget. Amit ő egyik beszédében úgy fejezett ki, hogy „mindannyian személyes ügyeinken túl tekintve élünk”. Tanuljunk tőle szerénységet és emberi önérzetet, „tiszta szigorúságot” és figyelmességet, bizakodást és fegyelmet, eívhűséget és a kompromisszum-alkotás bölcsességét, egymás iránti bizalmat és türelmet, haza- szeretetet és internacionalizmust. Munkatársait nem kényeztette az elismerés szóvirágaival, de bízott bennük és az irántuk érzett megbecsülését kifejezésre juttatta. A hetvenedik születésnapján így válaszolt az üdvözlésekre: „Hálás vagyok az elismerő szavakért, amelyeket a munkámról mondottak. Ehhez azt szeretném itt is hozzáfűzni, hogy sohasem egyedül dolgoztam, mindig másokkal együtt. S ha már az én munkámat méltatják, a párt Központi Bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Még abban az évben megalakította a Békepártot, amely a második világháború elvadult közegében fontos kommunista kísérlet volt a nemzeti összefogást szolgáló népfront megteremtésére. Az ország német megszállása után — 1944 áprilisában — megkísérelte, hogy a határon illegálisan átjutva, a jugoszláv népi hadsereg segítségével kapcsolatot teremtsen a Szovjetunióban élő magyar kommunista vezetők és az itthon működő Központi Bizottság között. A magyar—jugoszláv határon elfogták, s bár kilétét sikerült eltitkolnia, kétévi fegyházbüntetésre ítélték. Onnan megszökött, majd Budapesten folytatta az Illegális munkát, az antifasiszta ellenállási mozgalom egyik irányítójaként. A háború vérzivatara után megvalósíthatónak látta azt a világot, amelyért küzdött. A népi demokrácia esztendeiben, az újjáépítés idején irányító, vezető posztokon tapasztalta, micsoda hatalmas, gigantikus alkotó erő rejlik az emberekben. Bizakodó a küzdelmet soha fel nem adó ember volt Kádár János. Alig több mint két esztendeje, a 75. születésnapja alkalmából rendezett parlamenti fogadáson mondta válaszbeszédében: „Javíthatatlan optimista vagyok, mondják rólam. Igen, ilyen vagyok, ilyen a világnézetem, ezt diktálják az élettapasztalataim. Mindig, minden helyzetben bizakodtam, hogy lesz ez még másképp, jobban is. S ezen nem változtatok a jövőben sem.” De ezt a jövőt akkor már akkor köszönetét mondok mindazoknak, akik e munkát segítették és segítik.” Köszönettel mi tartozunk. Büszkék vagyunk rá, hogy munkatársai, segítői lehettünk. Tiszta eszményeit magunkkal visszük. Küzdelmét a szocialista Magyarországért tovább folytatjuk. Az utókor teszi majd mérlegre az általunk és a vele megélt évtizedeket. De azt már ma is tudjuk, hogy napjaink mély átalakulása nem így menne végbe, ha közelmúltunkban nem lettek volna a mába is érvényes értékeink. Ne formailag, hanem szellemiségében maradjunk hűek e párt alapító tagjának és első vezetőjének hitvallásához. Megrendültén búcsúzunk Kádár Jánostól. Emlékét megőrizzük! A gyászszertartás kezdetét jelezve felcsendült ä Himnusz, majd Nyers Rezső, az MSZMP elnöke búcsúzott az elhunyttól. szűkre szabta számára a sors. Mi mindnyájan, akik gyászolni gyűltünk egybe, valljuk, hogy Kádár János egyszerre volt a XX. század második felének jelentős magyar politikusa, évtizedekig kiemelkedő államférfi, az eszméjéhez mindhalálig hű pártvezető, aki szolgálatként fogta fel munkáját. Szolgálatként az emberért, a népért, a pártért. Amikor 1951-ben hamis vádakkal letartóztatták, személyében is érzékelte a sztálinizmus torz valóságát, embertelenségét, szívében örökre elfordult attól. Kádár János az 1956-os tragikus események után a kompromisszumok robo- tosaként hirdette meg: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ezzel a bibliai utalással fejezte ki, hogy politikai fordulatot indít el. A konszolidáció sikerei révén olyan személyiséggé növekedett a nemzetközi politikában, s korántsem kizárólag a munkásmozgalomban, akinek a véleményét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Jól tudjuk, hogy az új létrehozása együtt jár a régi, az elavult lebontásával. És a régiben sok a tabuként tisztelt, a megváltoztathatatlan dogmának hitt. Sokat kell megszüntetni ahhoz, hogy sok újat teremthessünk. A sokféleség elismerése nem gátja, inkább garanciája annak, hogy az új jó lesz. Kádár János a párbeszéd híveként igyekezett megnyerni a társadalom különböző rétegeit. Az állam és az egyház közötti viszony rendezése vagy a művészeti alkotószabadság hatvanas évekbeli ívelése igazolta: mindenkinek van helye ebben a hazában, s mindenki alkotó energiájára szükség van a jövő társadalmának építésében. Most, amikor meghalt, a hivatalokban, a külképviseleteinken képeket kerestünk róla. Nem találtunk. Kádár János irtózott személyisége előtérbe tolásától, mindvégig szerény, egyszerű ember maradt. Ilyennek tisztelte, ezért is tisztelte az ország. Kádár Jánosban a hazai és a nemzetközi közvélemény azt a politikust tisztelte, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a helsinki folyamat elindításában és következetes képviseletében, a kelet—nyugati párbeszéd kibontakoztatásában. Értékes, gyümölcsöző kapcsolatokat épített Magyarország számára a hazánktól keletre és nyugatra, északra és délre fekvő földi tájakon, ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni. A magyar kommunisták úgy emlékeznek Kádár Jánosra, mint aki a nemzeti megbékélés érdekében mindig kész volt a megegyezésre. Nem feledkeznek meg a hatvanas, hetvenes évek Magyarországáról, amikor hazánkat — lehetőségeinkkel és korlátáinkkal együtt is — a megújulás előfutáraként tartotta számon a nemzetközi és a honi közvéleményt. Küzdelmes élete számunkra intelem is egyben: ismernünk kell történelmünket és tisztelnünk kell értékeinket, mert enélkül nem őrizhetjük meg önbecsülésünket. Igaz ez akkor is, ha ma az ország nehéz helyzetben van. Mai problémáink jórésze a múltban gyökerezik, kevéssé kidolgozott koncepciókhoz, félig megvalósított Tisztelt Gyászolóik, Családtagok! Államférfidtól búcsúzunk, századunk nagy magyar politikusától, történelmünik különös sorsú, tragikus hősétől, akinek a poklokat is meg kellett járnia, hogy azután teremteni, alkotni tudjon, és akinek végnapjai shakes- peare-i sorokat juttatnak eszembe: „A rossz, mit ember tesz, túléli őt; A jó gyakorta sírba száll vele.” Nem a túlélők kíméletlensége idézteti velem ezeket a szavakat, hanem a meg- rendültség és a tapasztalat. A megrendültség, mert egy magányos és nagy fa dőlt ki mellőlünk, aki már sejtjeiben érezte kikerülhetetlen pusztulását. És a tapasztalat szól belőlem, mert a közeljövő mindig átlép az elődökön, olykor érzelmekkel telítetten, olykor közönyösen, sőt cinikusan, de nagyon gyakran mindenképpen igazságtalanul. elképzelésekhez, néha tévhitekhez, néha féligazságokhoz és félelmekhez kötődik. A korszaknak azt a részét téves ítéletek, kudarcok is tarkították. A hibákat beismernünk, a tanulságokat megszívlelnünk kell. Most párbeszédben áll az egész ország. A jövőért aggódó eszmecseréket, vitákat fel kell hogy tudjuk váltani a személyes ambícióktól függetlenül, a közös sors vállalásán alapuló, a nemzet felemelését szolgáló összefogással. Tisztelt Gyászolók! Személyemben is búcsúzom Kádár Jánostól, megha- tottan, szomorúan. Több mint negyven esztendeig voltunk politikai fegyvertársak a társadalmi haladásért folyt küzdelemben. Együtt vettünk részt a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesítésében Niagybudapesten. Együtt küzdöttünk a kritikus időszakban a Rákosi-vezetés és a dogmatizmus ellen. Együtt dolgoztunk sokáig a reformokért. Egy bizonyos ponton különváltunk a változások méreteinek, módszereinek és ütemének kérdésében, de sohasem az eszmében és a fő irányban. Meditálva, sokszor vitázva, de mindig Ha Kádár János még közöttünk volna, a maga fanyar bölcsességével, népi ihletésű józanságával bizonyára ugyanezt mondaná. Talán hunyorítana is hozzá, tudván, hogy a halál épp oly kikerülhetetlen, mint az utókor önigazoló ítélkezése azok fölött, akik a legnehezebb időkben mertek szerepet vállalni a történelemben. És ő azok ^közül való volt. Azt a harmincnál is több esztendőt, amit hazánk első embereként élt meg, immár végérvényesen Kádár-korszakként őrzi meg a históriai emlékezet. Neve egy hosszú és tanulságos időszak jelzője lett. Kádár János szolgált. Előlbb talán csak egy osztályt és egy pártot, majd a magyarság millióit, bennünket, a nemzet párton kívüli többségét is. Szolgált a Biblia bölcsességéből is merítve, amikor küldetése úgy kívánta, mondván: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” — olyan ismerősen és megkönnyebbülést hozóan csengenek fülünkben ezek a szavak. És ez a mondat a hihetetlennek tűnő nemzeti közmegegyezés légsérthetet- lenebb, első számú alapelve lett. Államférfidként talán a legnagyobb tette volt az, hogy ráérzett a nemzet óhajára, és elvállalta annak szolgálatált. Tisztelt Gyászolók! Áillamférfiútól búcsúzunk. Olyan magyar államférfitól, akinek nevét nemcsak egy nemzet emlékezete őrzi meg, hanem Európa emlékezete is. Hiszen 'Kádár János felismerte, hogy a kettészakított Európa nem realitás, csupán egy korszak torzszülöttje. Felismerte, hogy a fenyegetések párhuzamos monológjai helyett a kölcsönös megértés érdemi dialógusaira van szükség. És minél előibb, míg az emberiség nem tesz maga ellen valami jóvátehetetlent. Megéregymásra is figyelve jártuk ugyanazt az utat. Most érzem, mennyire igaz: ha hozzánk közel álló társunkat veszítjük el, saját énünkből is hiányozni fog valami. De vallom, hogy nemcsak nekem, hanem az egész országnak hiányozni fog. Korszakos munkásságával olyan politikát képviselt, amely az embereket a haza felemelkedése érdekében nem elválasztani, hanem összefűzni akarta. Olyan nemzeti köz- megegyezésre törekedett, ami termékenyítő energiát adó, a gyümölcsöző együttműködésit, a számára min- denekfelett tisztelt egyszerű, dolgos embert, a munkást, a parasztot, a művészt, az értelmiségit, a politikust szolgálta. Rokonszenves, bölcs, szerény egyéniségére nagy szükség lenne ma is. Az életben már nem, de emlékezetünkben és szívünkben még sokszor együtt leszünk barátunkkal, elvtár- sunkkal. Kádár János barátunk, elvtársunk, honfitársunk, búcsúzik tőled a párt, búcsúzik tőled a nép! Nyugodjál békességben! Isten veled, János! Ezután Straub* F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke lépett a mikrofonhoz. tésre nem mindig és nem mindenhol talált. Nehéz elhinni, hogy földi valóságában nincs már közöttünk. Nehéz elhinni, hogy ő, aki hűséggel szolgált — ha nem .is feddhetetlenül —, felmondott nekünk örökre. Űrt hagyott maga után. És ezt az űrt érezzük valamennyien, pártállástól függetlenül. Hiszen ez a magyar nép végül befogadta, legendákat szőtt alakja köré, botlásaira talált mentséget, hibáira magyarázatot, gyengéire, vétkeire feloldo- zást adott. Most a föld fogadja be. Vele legújabbkori történelmünk égy darabja száll a sírba. Búcsúzom' tőle. Hiszem, hogy egy ország búcsúzik tőle és kívánja velem együtt, hogy fedje béke porait! Végezetül Kolláth Pál, a Ganz Danubius angyalföldi hajógyár lakatos csoportvezetője mondott búcsúbeszédet. A Kádár János emléke előtt tisztelgő, pályafutását felidéző, munkásságát méltató beszédek elhangzását követően az elhunyt politikus koporsóját ugyancsak vállon, katonai díszkísérettel és tiszteletadás mellett vitték át végső nyughelyére. A sírhely előtti gyepet elborították a kegyelet koszorúi és virágai. A koporsót Kádár János özvegye és hozzátartozói, a Politikai Intéző Bizottság tagjai, a külföldi delegációk vezetői, valamint számos közéleti személyiség kísérte. A temetés megrendítő és visszavonhatatlan aktusa előtt Kádár Jánosné koszorút dobott férje koporsójára, majd fenyő- gallyakkal borították azt. Kádár János koporsója fölé a Szózat hangjai mellett emeltek sírhantot. A gyászszertartás végén felhangzott az Internacioná- lé, majd a díszzászlóalj díszmenetben vonult el a nyughely előtt. Nyers Rezső búcsúbeszéde a Kerepesi temetőben Straub F. Brúnó búcsúszavai
