Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-13 / 137. szám
1989. június 13., kedd Somogyi Néplap 5 Összefogás a mozgássérültekért Gyerekek Igáiban a Pethő Intézetből A rendtartás napja a kedvelt fürdőhelyen a hétfői nap. Ám tegnap délelőtt mégis kinyitott az igali fürdő. A budapesti, namzetközi hírű Pethő Intézetből huszonnégy gyereknek szereztek örömet, élményt a fürdő dolgozói. A Bm. Országos Rendőr-főkapitányság szervezte meg a kirándulást. A helyszínre érkeztek a megyei köjál szakemberei is, és segítettek a fürdő dolgozóinak a fölkészülésben, a gyerekek fogadásában, Dr. Fadgyas Erzsébet, a gyermek- és ifjúság-egészségügyi osztály főorvosa elmondta : — A mozgássérült gyerekek különleges igényét igyekeztünk kielégíteni a fürdőben. A köjál népszerű egészség vizsgálatait is elvégezzük vendégeink számára, így többek között sor kerül a fürdés és ebéd után a légzésfunkciók és a reakcióidő mérésre. Pozsár Sándor, a fürdő üzemvezetője talán jobban izgult a vendégek megérkezéséig, mintha nyári csúcsra készült volna. — Huszonhárom dolgozónk készült föl a mozgássérült gyerekek fogadására. A melegvizes nagy medencéket úgy töltöttük föl reggelre, hogy valamennyien' vidáman lubickolhassanak. Délután újra elvégezzük a szükséges munkákat a medencékben, holnap a megszokott nyitva tartás szerint fogunk üzemelni. Az igali vendégszeretetből nemcsak a DRV Somogy Megyei Igazgatósága, a helyi fürdő dolgozói vizsgáztak jelesre, a fürdő melletti Kanizsa vendéglő üzletvezetője azzal rukkolt ki, hogy ingyen látta ebédre a kicsinyeket és a kísérőiket. Dezső Ferencné üzletvezető: — Nekem is van két gyermekem; hozzáteszem, egészségesek. Anyai szívem megszólalt, amikor arról hallottam, hogy a fürdő dolgozói szabadnapjukat és munkájukat fölajánlották a mozgássérült gyerekek javára, fogadására. Arra gondoltam, a magam módján megpróbálok kedveskedni a gyerekeknek. Térítésmentesen ebédelhettek nálam; gulyást főztem, és palacsintát sütöttem nekik. Egyéb kedvességgel is fogadta Dezső Ferencné a mozgássérült gyerekeket. Emlékül noteszt tett mindenki asztalára. H. B. Vendégjáték Újvidéken Nagy sikerű előadást tartott vasárnap Újvidéken a nyíregyházi Móricz Zsig- mond Színház; Thornton Wilder A mi kis városunk című darabját játszotta telt ház előtt. Az előadást Mensáros László Kossuth-díjas művész rendezte, a főbb szerepeket Bárány Frigyes, Máté Eta, Csikós Sándor, Vennes Emmy, Orosz Helga és Rékasi Károly alakította. TV-KÉZŐ MEMENTÓ A NAGY IMRE- CSOPORTRÓL Sokan vagyunk még, akik emlékszünk arra az 1956. november 23-i rádióhírre, hogy Nagy Imre és társai a Román Népköztársaság területére távoztak. Már régen tudjuk, hogy szó sem volt távozásról; tulajdoniképpen elrabolták .azokat,-akik 1956. november 4-én menedékjogot kaptak a jugoszláv nagy- követségen. Az akkori történelmi helyzet groteszlkségét mutatja, hogy a követségen tartózkodtak az, utolsó Nagy Imre-kormámy kommunista tagjai ,s öten az MSZMP ideiglenes intéző bizottságának hét tagjából. Egy, a múlt héten megjelent szovjetunió- beli cikk internálásnak nevezi e csoport kétéves romániai fogva tartását, s tulajdoniképpen ez felel meg a valóságnak. Ember Judit Menedékjog című, több mint 11 órás filmje, amelyet három este vetített a Televízió, őszintén feltárta a politikai krimi lehetetlen' fordulatait attól a pillanattól, amikor a jugoszláv követséget elhagyó Nagy Imre-csoportot — az ígéret, a jugoszláv—magyar megegyezés ellenére — nem haza, hanem fogságba vitték, szovjet—román—-magyar segédlettel. S ott elvágva a külvilágtól, majd lassan egymástól, nem is sejtették, hogy Budapesten már elhatározták Nagy Imre és társai letartóztatását, hazaszállítását, majd bíróság élé állítását. Ember Judit — ákit 1955- ben a Nagy Imre-pártiságá- ért zártak ki az egyetemről — 1987 novemberében, Do- náith Ferenc sínkőavatásán határozta el az özvegyek és a még élő internáltak megszólaltatását. A film hősei nem mondták, hogy nem akarnak szerepelni, s így 1988-ban elkészült ez a me- mentónak beillő interjúfo- lyam. Ez,t csak úgy készíthette el, hogy a Balázs Béla Stúdió kísérletinek számít, s így nem volt előzetes cenzúra. Utólagos igen, így mindig a pillanatnyi politikai helyzet határozta meg, hogy melyik filmjét tiltották be. Ezt az alkotását nem érte ez a sors, a bemutató azonban az idei filmszemle után is jó ideig húzódott. A Menedékjogot a 'történelmi múltunkat őszintén feltáró dokumentumfilmek együk alapművének tartom. Torokszorító, ahogy az asz- szomyok felidézik a követségen töltött napokat, azután az elrablás, a snagíovi fogva tartás családokat is szembefordító lehetetlenségét, majd a férfiak letartóztatását és hazahurc olását. Aleg- megrendítőbbnek dr. Szilágyi Józsefné önvallomását éreztem. Az özvegyek két hónappal az ítélet végrehajtása után, az asztalra „hivatalosan” odadobott újságokból tudták meg a megrázó tényt, férjük kivégzését. Azt hiszem, hogy a film ereje éppen abban, van: az interjúalanyok többsége csak hozzátartozó, mint Tánczos Gáborné, Donáth Ferencné, Haraszti Sándorné. A Nagy Imre-per egyetlen' hazai túlélője, Vásárhelyi Miklós egykori saj'tótitkár a tanú hitelességével idézte föl a filmben: „Nagy Imre... nagyon készült, hogy az utolsó szó jogán elmondja a véleményét, de az egész tárgyalás lefolyása annyira törvénytelen, képtelen és a legelemibb szabályokat megsértő volt, hogy itt az utolsó szó jogán bármit is elmondjon.” Aki látta vasárnap A hét című műsorban az 1958-as Nagy Imre-per ítélethirdetésének néhány pillanatát, megdöbbent, amikor a megviselt, lefogyott egykori miniszterelnököt bevezették a tárgyalóterembe. Azt is láthatta azonban, hogy büszke tartással hallgatta a halálos ítéletet. Mint a perben elmondta: tudta, hogy ő csak bűnbak. Lajos Géza — Was ist Neuigkeit, Franz? — Nichts, Herr Nachbar... Es csakugyan: azokban a napokban semmi sem történt, ami újságszámba ment volna a faluban. Már napok óta senki nem jött haza hadifogságból, deportálásból, s azt is megszokták az emberek, hogy hol itt, hol ott robban fel valakinek — disznófálkát őrző kanásznak, réten játszadozó kisgyereknek — a kezében egy játékbaba vagy töltőtoll. Negyvennégyben ilyesmiket dobáltak le a bombázókról, a megüresedett benzineshordók és a lokátorosbemérést zavaró, a napfényben viliódzó alumíniumcsíkok mellett. A dél-somogyi kisközségben tombolt á nyár. 1945 forró nyara. Az udvarokban és az utcán csak a gyereknép és a megfogyatkozott házijószág csatangolt. A Kölyök az árokparton ült, és a gömbakác árnyékában papsajtot csippentett. Mögötte lógó nyelvű kutya habzsolta a levegőt, s kényszeredett farkcsóválással hessen- tette tova a legyeket. A kerítés túloldalán Csonka Maurer, a szomszéd támasztotta kartálan felsőtestét a deszkának. Az öregnek még fiatal korában leszakította váltból mindkét karját a cséplőgép: etető volt a gépen, s az egyik kévével együtt a karjait is berántotta a dob. Azóta élt így Maurer János. A Kölyök megfigyelte, milyen sajátos mozdulatokkal old meg bizonyos dolgokat a nyomorék ember; például hogyan igazítja meg félrecsúszott sapkáját a kerítés segítségével; hogyan vakarja meg a hátát az ajtófélfán, és így tovább. Ezen a forró nyári napon a Kölyök is, Csonka Maurer is az utca szemlélésével múlatta az időt. Arra vártak, hogy történjen valami. Valami, ami a tikkasztó hőségben kizökkenti tespedségéből a nézelődőt. „Jó éjt, drága kis hadnagyom; jó éjt! Most az ég rádborít holdfényt, és én csak terád gondolok. Jó éjt... Árrá, kint, jéghideg szél zúg...” — Hör nud, Kind! Sie ist wieder lustig — mondta Csonka Maurer, s fejével a háta mögé, az udvar felé biccentett: Terus, az öreg Maurer öccsének, Ferencnek a lánya a diófa árnyékában Karády-lemezt hallgatott a kurblis gramofonon. A két testvér családja egyazon házat lakta: Csonka Mau- rerék az elejét, Ferencék a hátulját birtokolták. Jánosnak három fia, és lánya volt, s mindegyik család szépen megfért a maga szoba-konya-kamrás házrészében. Pontosabban: a konyhát közösen használták. Csonka Maurer János fia és testvéröccse, Ferenc is .szerencsésen megúszta a háborút, nem volt hát okuk búslakodásra. Ha csak az nem, hogy most mindkét fiatalembert aknaszedéshez rendelték ki — de már itthon voltak, s a közelben kutattak robbanószerkezetek után... , A Kölyök hallgatta az agyonjátszott lemez recsegő-sercegö hangját. Nincs egy éve, gondolta, s az a nóta szólt a lemezről, hogy j,Vor den Kaserne...” Igaz, akkoriban minden háznál ezt énekelték a beszállásolt német katonák, szájharmonika- meg tangó- harmonika-kísérettel. Akadt egy szürkeruhás, aki még éjszakára sem engedte el a magával hozott gombos harmonika hevederét: hűséges társa volt a hangszer Theo- dornak; Tiroltól idáig kísérte az oldalkocsis motorbiciklin, aztán tovább, kelet felé, ám hogy visszaútjukat is együtt tették-e meg, ki tudja ,.. Mindenesetre, a Kölyöknek Kolja volt most a cimborája. Kolja, akinek alig értette egy-két szavát, nem úgy, mint Theodor- nak, akivel folyékonyan diskurálhatott öröklött sváb szókincsével. Kolja viszont elvitte és megtanította úszni a rákosmajori halastóban, persze nem azon a szakaszon, ahol előzőleg megtelt a véka a kézigránátrobbanástól elalélt halakkal, hanem följebb, a bont közelében. Kolja este elvitte a kastélyparkba is, ahol háborús filmeket vetítettek a kifeszített lepedőkre. Szóval Kolja, az őrnagy tisztiszolgája jó cimbora volt. Most is őt várta a Kölyök: a kórháznak berendezett Hoyos-kastélyból kellett érkeznie, ahová elkísérte az orvos őrnagyot. A Kölyök csak azért nem ment vele, mert nem állhatta az épületből kihallatszó ordításokat, a nyitott csatornákban fennakadt véres géz- és vattacsomók látványát és bűzét. Azóta viszolygott ilyesmitől, hogy előző télen a házuk első szobájában — ennek az ablaka előtt ücsörgött most az árokparton — meghalt egy szovjet katona: a napokig tartó haláltusának szem- és fültanúja volt, s az átható szag hetekig megülte a ház helyiségeit... Theodor és Kolja semmit nem tudott egymásról. Csak benne, az ő emlékeiben marad most már együtt a két katona békésen, jókedvűen — ahogy megismerte őket. S morfondírozott volna még tovább, ha nem vonja magára a figyelmét az utcakanyarulatban támadt csődület. Meztelen felsőtestű férfi tolt egy kerékpárt, s fel is ült volna rá, ha nem állítják meg lépten-nyomon. Körülvették, faggatták a ki tudja honnan előtermett asszonyok. A váratlan mozgásra a Kölyök átugrotta az árkot; fölmászott az útjavításhoz odahordott kőhalomra, s tenyerével napellenzőt formált a homlokára, úgy kémlelte a csoportosulást. ■ Csonka Maurer a kerítés deszkájára hajolt, úgy tolta magasabbra sapkája sittjét. — Was ist passiert? A Kölyök tanácstalanul tárta szét karját, s fejével a most már szaporán kerekező férfi felé intett. Az az öreg előtt állt meg, s nekitámasztotta a biciklit a kerítésnek. Ekkor már peregtek az események, de időbe telt, amíg a Kölyök felfogta, mi történt. Csonka Maurer folyton ezt ismételgette: — Er ist gestorben... er ist gestorben... Az idegen férfi betámogatta az öreget a szobába, ott lefektette, de a nyitott ajtón át kihallatszott az üvöltés: — Er is gestorben ... Hamarosan ez a mondat magyarul is elhangzott, egy lány — Terus — kiáltotta az udvaron: — Meghalt!... Meghalt... Ez nem lehet igaz... Pedig igaz volt. A két Maurer, a két unokatestvér, János és Ferenc aknaszedés közben lelte halálát. Azon a forró nyári napon két koporsó állt az udvaron. A háttérben a századelőn tömésfalakból felhúzott épület hófehér oldalán két fiatalember fényképe függött. Gyorsan kellett temetni. A robbanás helyszínén összeszedett földi maradványok a nagy hőségben az agyagföldbe ásott gödör hűvösébe kívánkoztak ... Kolja is szomorú volt, és azt mondta: — Vojna ... A Kölyök csodálkozva nézett rá: — Hiszen már nincs háború. Miért emlegeted? Időbe telt — évekbe, évtizedekbe —, amíg a Kölyök rájött: a háborúk nem az utolsó puskalövésig tartanak, hanem sokkal tovább. Mert mindig úgy volt: már majdnem feledték az egyiket, s ott volt a másik — és ez így megy azóta, hogy egy embernél több él a földön... Pedig hogy szeretik egymást az emberek! Hallgassuk csak a régi dalt: „Szoríts a szívedre, édes, estére másé leszel — estére indul az ezred, estére én is megyek... Este, ha leszáll az alkony, masíroz az ezredünk: csókolj meg még egyszer, édes; ki tudja, hová megyünk...” Lehet, hogy egyszer majd nem indul több ezred sehová? Hogy nem is lesz ezred, zászlóalj, szakasz, század? Hogy a kürtszó vigadalomba, s nem csatába szólít? Lehet, hogy a háborúknak egyszer igazán vége lesz? Hernesz Ferenc Volt egyszer egy háború...-—■—■—■——--------------------------------------------— ___ i
