Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
1989. június 24., szombat Somogyi Néplap 9 'y - f ' r4 " ' 'Wjß 'ty " ' - ' - ' , 'i M „ ' ' % IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ül HÜ iVI illlüli ül ' I üüüülllüll IjllliüüS ül?? w üü^üülll iüüll Wam m HSH ül Wzwim iiiill üüüüllü 7 üüüüü^^üüüü lüüüüü üüüüü^^üül^üüü Becsukom az ajtókat. El- Leteszem a kagylót. En- ‘ kapom a fejem a tükör előtt. gém véletlenül se hív fel Lép-cső-fo-kok. Megszokás- senki. bői belerúgok a korlátba, Adrával négyéves koromébredjen fel más is, reggel jban ismerkedtem meg, róván. Kint eltűnik belőlem a hantam otthon, a falunkban, dac, reménytelenül kedvet- elestem, valamibe bevágtam len leszek, a gyerekkori ősz- az állam, felrepedt, ömlött illatot érzem, az alma, az a vérem. Percekig feküdtem, égetett levél, a füst keveré- aztán ordítani kezdtem. Kokét, a ködét. Piros orral szi- rán volt még, húsvét első pogok. Ősz? Október van. napja. Adra jött ki, bevitt Szelídkék ég, meg nagy vi- magához, ellátta a sebet, harok. Már nem rohanha- riadóztatta apámat, az bánatok csak azért, mert jó ro- . bán totyogott körülöttünk, hanni a szélben, utánanézek Némán tűrtem Adra kezét, egy gyereknek, végigvágtat a fertőtlenítőtől se visítotaz utcán. Neki még szabad. tam, pedig iszonyúan csíMiért csinálok mindent úgy, pett. Azt éreztem, kórházahogy elvárják? Miért nem szag van, képtelenség kibírPREKÁCZKÓ AGNES A fényeket A TIHANYI SZÁSZ-KÉP-rézem az arcom a tü- körben. Körbefog a ” meleg, kint hideg van, száraz a bőröm. Felbámulok a polcra. Babakrém — olvasom derülten. De régen láttam kék-fehér pöty- tyeit! „Ágikának bekenjük az arcát, ne fújja ki az a csúnya szél...” Szólni szeretnék, hogy a szél nem csúnya, mert röpít, de Ágika áll engedelmesen, míg az anyu a bőrébe masszírozza a krémet, időnként megrándul, már a fésülés is fájt, meg szédült is. Most meg- imbolyog, nyújtaná a kezét az anyunak, fogja, mert elesik, a szemében sírás ... fáj, anyu, nem tudom, mi, de fáj és rossz. Anyu éppen elfordul, a csattanásra visz- sza, Ágika ráesett a székre, falfehér már, a krém ott fénylik az arcán, orvoshoz kell cipelni. Rossz emlék. Hogy haragudtam a reggelekre mindig, nem bírtam reggelizni, remegett a gyomrom, és nem szerettem az iskolát, és most meg nem szeretem a munkahelyemet, nem vagyok gyerek és nem vagyok felnőtt sem. A meleg zuhany elbá- gyasztott, leülök a kád szélére. Mosolyogni próbálok, mert udvariasnak kell lennem, nem fog menni. Csak az idegenekkel tudok udvarias lenni, ha ők is azok, meg akiket szeretek; a nem- szeretemek megkapják belőlem az ingerült, szemtelen csitrit, de hát kibírom a jellemzésüket. Adra sosem esett ilyen hibába, hogy megmondja, milyennek tart, róla sem lehet tudni, találjam ki, ha kíváncsi vagyok a véleményére. Adra vén. Adra gyerekkori figura. 0 Adra persze több ennél, de ki tudja ezt kívülem és ki kíváncsi éppen őrá. Tegnap Jánossal találkoztam, részeg volt, sírt és hadonászott, azt fuldokolta, haldoklik az apja, elképedve néztem rá, életemben nem láttam az apiát. Pesten van, fuldokolta János, rángatott, menjek vele telefonálni. Mentem. Üvöltött az utcán, úgy kaptam el az autó elől, ráordítottam, gyönyörű műsor volt, aki csak lent volt, mind minket figyelt. Részeg volt János, persze, hogy a fejüket csóválták az emberek. Néztem őket. Nem éreztem semmit. Most azon gondolkozom, hogy nem tudtam sajnálni Jánost. Hallga-tam a bőgését, tűrtem, hogy ott átkozódjék a vállamon, pedig hogy utálom az ital szagát! Elmondtam Adrának, megvontam a vállam és nevetve visszafordultam, játszottam a kulcstartóval: kit érdekel egy italtól bűzlő, bőgő férfi, ki sajnál egy ilyet, miért tőlem várja a végszót, amiben ő sem hisz, hogy ugyan, ugyan, dehogy hal meg az apja, él az még ezeregy évig. Adra furcsán nézett rám, olyan kőmerev az arca mindig, és ne<n szokott soha nagy, bölcs mondatokat mondani. Most megtette. „Fogsz meg te is őrjöngeni, ha haldoklik valakid. Utálod az italt, azt mondod? Hát persze, hogy undorítónak érezted azt a Jánost, gondolod, örömében itta le magát? Ugyanilyen undorító tud lenni az élet is, madaram, nem viseli el mindenki józanon. Lehet, hogy te is csak iszol, iszol, majd. aztán ha undorodva néznek rád, emlékezhetsz arra a Jánosra, hogy ilyen az élet.” „Hagyj engem békén az élettel!” — vontam vállat. Adra kiment, a macskával veszekedett a konyhában, Lúdlábú berohant hozzám. Felkaptam, nehéz volt, jóltáplált, elégedett macska, szorítottam szegényt, huzigáltam a füleit, szökni próbált, kidobtam az ablakon. Fél perc múlva visszaugrott. ott dorombolt az ágyamon. Nem dobtam ki újra. csinálok semmit úgy, ahogy elvárják? Hülyeségek. Rugdosom a faleveleket, várom a buszt. Egy puhamozgású, szelíd-fehér cica oson a várakozók közé. Nézem. Menyire nyugodt, bi- zakoró, milyen halk, udvarias! Néhányan meg se látják. Éhes. A város közepén egy szelíd házicica. Lúdlá- búra gondolok, az ágyamon játssza a szendergő macskaeszményt, délután meg verebeket zabái és nem lehet úgy húst enni, hogy el ne imádkozná magának a felét; ha játszik egy üveggolyóval, bánatosan nyújtogatja a tappancsát, így közli, hogy nagy a baj, nagy a bánata, az üveggolyó eltűnt a szekrény alatt. Ezt most haza kellene vinni. Anyu repesne az örömtől, elég lúdlábú is. Valami szorítja a torkomat. Égy aktatáskás a macska után néz hosszan, aztán rám, olyan kétségbeesve állok itt. Aztán elfordulok. Mint a többiek. Itt is ajtó, üvegajtó. Kitárom. Ropog a parkett, ösz- szerándul a gyomrom. Bejárom a szobákat, nincs senki, mitől félek? A mosdóban lemosom a kefir dobozát, nem reggeliztem még, csak lúdlábú kapott tejet. Milyen szemrehányóan figyelte, ahogy a táljába ön- töm, szigorúan bámult maga elé. „Nincs hús! — ez volt a pofiján —, miért nincs hús?” Elmosolyodok. „Mi a neve ennek a macskának? Lúdlábú?” — ké- pedt el Jutka. Az. Mert amikor kicsi volt, pocséknyamvadt jószág, csak fülei voltak, meg a lábai, azok óriásiak és fehérek. Mint a lúdnak, „A lúdnak? Annák piros. Te meg vagy őrülve” — nézett rám Jutka. Eszembe jut, valóban piros egy lúdláb, de már olyan mindegy. Leülök. Virág van, térítőt nem hoztam. Írógép. Telefon. Kisasztal. Még egy asztal. Szanaszét az újságok. Nem fogom összerakni. A telefonkönyv kitépett lapjai. Figyeljek oda, ki tépi ki a lapokat és ki viszi el őket. Hogyne. Majd rá is csapok az illető kezére, mint az óvodában. Mit érdekel engem a telefonkönyv? Szemben a megálló. Rengeteg ember. Mindig eltűnnek. Mindig jönnek újak. Ez az élet, mi? Micsoda lírai gondolat! Kit érdekel az élet? Majd elmúlik. Csöng a telefon. Számolnom kéne, hjínyszor mondom be a cégünk nevét. Nem, ő még nincs bent. Egyáltalán nincs bent senki még. Tessék talán később. Kérem, nincs mit. Viszonthallásra. ni, szeretnék elfutni innen. Hátrafeszített fejjel ültem a széken, úgy lestem a szobát. Nem kellett semmi, amit a • nyuszi hozott, az új ajándékra rá se akartam nézni többé, hetekig állt a sarokban a bicikli, a kis háromkerekű kék bicikli. Anyám felöltöztetett, a térdem csupa horzsolás. Azt hiszem, úgy mentem el akkor, mint aki örökre megy, mert nem hisz abban, hogy azok után, amit majd átél, vissza fog jönni. Rettenetesen féltem a kórháztól. A doktornő közölte, felvarrják a kislány állát, csúnyán felszakadt _ a bőr. Hatalmas szemmel néztem őket, míg fölfektettek a vizsgálóasztalra, nekik komikus volt a félelem, nekem elviselhetetlen a fehérség. Nem volt annyi eszük, hogy azt mondják, fájni fog, de muszáj. Injekciót kaptam azonnal, illetve csak kaptam volna, mert lecsúsztam az asztalról, és kirohantam a váróba. Visszacipeltek hiába ordítottam. A hangomra odagyűltek az orvosok, fejcsóválva nézték, hogy bőgve fekszem, nem könyörgök már, hogy ne fájjon, csak potyognak a könnyeim a csodálatos ruhámra és gyűlölöm őket, mert nem segítenek. „Lám, a síró tündér!” mondta elmerengve egy fiatal orvos. Felemeltem az arcom, ránéztem gyanakodva és felháborodva. „Barna hajú tündér. Nézzétek,_mi- lyen szép! Az a hosszú haja, és hogy csillognak a kis ezüstcseppek az arcán.” A barna hajú tündérnél már kibékültem vele, a mondata végén odakaptam az arcomhoz. „Ezüstcseppel! Mikor, úgy hisztizett, most meg bőg itt” — felelte legyintve az ápolónő. „Egy tündér, dehogy bőg! Virágot tart és ezüstcseppes az arca” — mondta az orvos. Kivette a vázából a virágot, tartottam a nárciszt megbabonázva, halványsága volt. A többire nem emélkszem, csak arra, hogy taxival mentünk haza. Adra meg ott várt a házunkban. Lelkendeztem, hogy tündér vagyok ám, kaptam virágot és ezüstcseppes is vagyok. „És röpülni tudsz? —kérdezte Adra. Ica most faggat, leírtam-e a leveleit. Hogyne. Azonnal. Nem szeretem. Nem igazi ember. Szónokol nekem a munkáról, a kötelességről, éppen ő ... Hagyjon békén, mert egyszer felrúgom és felszáll a mennybe. Dalolva és önként. Repülni. Adra valahonnét tudta, ki vagyok, bár persze ki nem ismerte ott a másikat, egymás nevét — a többit meg úgyis hozzágondolják. Az utcánkban éppúgy ott volt a győlölködés és az utálat, mint a megértés és gyöngédség. „És akkor elment a vadász ..., te rohadt kölyök, azonnal mars ki, széthasítalak, mit műveltél már megint a szomszéd kertjében?” — kiabálta Jolka néni, pedig éppen mesét mondott nekem, és közben észrevette az unokáját, aki rendszeresen átmászott a szomszéd kertbe szőlőt lopni. És esténként ott álltam anyámmal és pár öregaszonnyal az utcán, néha ugráltam a szúnyogok miatt, hallgattam, amit mondtak, hogy Rózsit kivel látták megint, az Eta gyereke rosszul eszik, és Lajos azért mégiscsak megbecsüli a szép kis családját az elvonókúra után, és atyaisten, hogy lehet ilyen nevet adni egy gyereknek, hogy Márk és Krisztina? A néniék mindig kibeszélték Verát is, az egyetlen nagylányt az utcában, mert illetlenül divatosan öltözködött, és aki holtbiztosán elzüllik nemsokára, mert tegnap látni vélték, hogy lakkozott a körme. Ügy figyeltem volna, ha érdekel, de lefele bámultam a tóra, belengte a pára, a fák félénkzöldek voltak,*el akartam bújni oda, eltűnni bennük, aztán fekete lett mind, a nap és az ég vörös és kék, és ha erre gondolok, mindig érzem azt a csak ott érezhető illatot, a fű, a föld, a víz, a vacsora, a por, a kéményekből bodorodó füst, a fák illatát. Nem szoktam túl sokáig kint lenni, befuJ tottam a házunkba, ott játszottam még egy darabig a hűvös, süteményillatú szobában. A bátyáim nyáron sosem voltak otthon, csavarogtak a szomszéd gyerekeivel, próbáltam búgni is, árulkodni is, mégse vittek magukkal. Ott a dombon állva azt képzeltem, repülni tudok, a ruhám jó volt hozzá, fehér, a szandálom csupa por, a zoknimat eldugtam már, olyan hamar színt változtatott a pocsolyák örömteli felfedezése után. Röpülni, bárhová, így, ilyenkor, este, éjszaka, lenézni az emberekre, elmenni a hóhoz, súlytalanul, találkozni kísértettel, nem félni tőle, nézni ahogy ijesztő-fehéren cikázik és vihog, és látni halott embert, ahogy felkel a sírból és megnézni a családját és a többi is mind ott táncol a kriptákon. S ose fogom tudni elmondani, milyen volt, amikor álmodtam, felnyújtottam a karom az égnek és lebegtem a langyos sötétben, és lenézek az utcánkra. Csönd van, lent égnek az utcai lámpák, sírni tudnék a boldogságtól, összekuporodok egy fán és elalszom, még motyogok valamit, olyasmit, hogy „a fényeket tudom”, aztán tényleg elnémulok, éjszaka talán lezuhanok, reggel újra fésülik a hosszú hajamat, kalimpálok a széken, a lábamon az új piros cipőm, nem akarok enni és ordítok, de óvodába se akarok menni, jön a babakrém, anyu lecsi- tít egy csomag édességgel, kilopom magamnak a kis- mackót, az után kézenfogva megyünk, a tónál tavaszi reggel-fény, alig világoskék, bólintok neki, hogy megyek ám megint óvodába, a kerítések mentén végighúzom a kezem, pattognak a vasru- dak. Az idő múlását nesztelenül sétáló óramutató jelzi. Dél van, s megszólalnak az apátság harangjai, amikor találkozik a két mutató. Mégis két időt észlel a néző Szász Endre tihanyi kiállításán. A pávás keretbe foglalt szerkezet a belső, a templomi a külső időt méri. A festői köntösbe bujtatott óramű egyben azt is mutatja, mit változott Szász Endre festészete. Ha összehasonlítjuk legutóbbi, Vigadó-beli tárlatával a mostanit, nem okoz csalódást a festő annak sem, aki a „régit” kedveli, föllelheti kedvenc hülőit, madarait a reneszánsz modorú női portrék hajtincsei között, aki pedig már ezeket megunta, egy naiv festő bőrébe bújt Szász Endrét ismerhet meg, öregedő embert, akit egyre inkább ez az életkor foglalkoztat; akit azonban a múlt emlékei is naponta megkeresnek. Szász Endre pályája kezd egyre inkább eklektikussá válni. Rendkívüli rajzkészsége még mindig lenyűgözi a nézőt, ám nem vonhatja ki magát a látogató annak a hatása alól sem, hogy a festő mesélőkedve teljében van. Az aranyfüstből kevesebb ragyog a madonnaarcú lányok körül, ám hogy ez a festő kedvelt színe, nem tudja eltitkolni — valamennyi képkerete ettől csillog. A tihanyi Szász-kép, amit a néző magában kialakíthat, tehát csak részben más attól, ami meghatározója művészetének. A válogatás ezt egyértelművé igyekszik tenni. Találkozunk korai könyvillusztrációival, amelyekkel hírnevet szerzett magának; Villon verseinek kísérőrajzaival, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor vagy éppen Gorkij ihlette grafikáival. Ám ez a kiállítása a festőt állítja középpontba, nem tagadva meg jelentős grafikai munkásságát. Csupán hangsúlyeltolódást figyelhetjük meg Szász reprezentatív, nem éppen ösz- szefoglaló igényű kiállításán, amely feltétlenül a balatoni nyár képzőművészeti szenzációja délen éppúgy, mint északon. A tihanyi kiállítás azt is érzékelteti, hogy új témákhoz is mert nyúlni. Néhány balatoni grafikával is jelentkezett, természetesen szászoBánat Vén halász san, a tőle megszokott rajzi frissességgel, képi fordulatokkal. Igazán újat mégis azok a festményei ny új tanaik, amelyeknek a hangulatában szokatlan a gúnyo- rosság, a humor. Május című festményében sikerült talán a legjobban összesűrítenie ezt a változást. A piros léggömb jellé tud válni a naivan megfestett tájképen. Ízelítőt kap a látogató Szász ötvösművészethez való vonzódásából is. Ékszereket tervez, érdekes, hogy ezeket mind hidegen csillogó ezüstből képzelte el, s nem aranyból, kivitelezőjük pedig a Cellini ötvösműhely gmk. Nem változnak a nézők. A vendégkönyv most is érdekes olvasmány. A bejegyzések kultúráltak és kultúrálatlanok, pökhendiek és őszinték, rajzosak és ákom- bákomok, latin és cirill betűsek, és visszafelé olvashatók, önmutatgatók és elis- merőek. A legérdekesebbek: Itt járt Batu kán és gróf Johan Rendi Martin, Budapestről a Rákóczi utcából. Az aláírás után a köszönés: ciao ... Horányi Barna
