Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-21 / 144. szám
1989. június 21., szerda Somogyi Néplap 5 29. MISKOLCI , FILMFESZTIVÁL WV jimíUxIj-jl) Itthon van-e nálunk a hazai rövidülni? — tette föl a kérdést az egyik vitán a 29. miskolci filmfesztivál meghívott szakértője és maga sem hitte, hogy ezzel mennyi indulatot szabadít föl 1989-ben is. Tartok tőle, hogy egy ilyen felvetés tíz éve is találó lett volna, hiszen a szakmai közönségen kívül akkoriban sem érdek- loStek túl sokan a híradó- dokumentumfilmek iránt. Évekkel ezelőtt, amikor még a Rónai Sándor Művelődési Otthon adott helyet a fesztiválnak, az első napokban zsúfolásig megtelt a terem az esti vetítésre, az ingyenbelépővel támogatott proto- kolltömeg kínkeservesen szenvedte végig az unalmasnak mondott híradókat meg az animációs filmeket, és mindent megtettek azért, hogy legközelebb csak a díjkiosztáson kelljen részt venni. A miskolci filmfeüZtivál — bármennyire is szeretnék a helyi lokálpatrióták és természetesen u szakmabeliek — még mindig csak halványpiros ünnep az ország művészeti életében. Még akkor is, ha egyesek szerint a rövidfilmek az utóbbi időben reneszánszukat élik, átalakulóban vannak, közelítenek a valósághoz, emberiek és borzalmasak, s ami a legfontosabb, nem megrendelésre készülnek. A „rövidfilm” eddig sem kapta meg azt a támogatást, ami a játékfilmeknek kijárt, és úgy látszik, a helyzet változatlan. Pénz nélkül kevesebb az esély a felzárkózásra. Az alkotók mecénások után kutatnak, a támogatók meg kezdenek eltünedezni. A 29. miskolci filmfesztivál Rövidített játék „A vágyak titokzatos férne" PANNÓNIA ARANYA A DRÁVA MÚZEUMBAN GONDOLATOK EGY KIÁLLÍTÁS KAPCSÁN „Az én kenyéradóm a föld — szól a paraszt. Az én kenyéradóm a folyó — szól az aranyász. Enyém a föld és enyém a folyó, enyém a paraszt és az aranymosó! — mondja önhitten az arany.” Mokép például megszünteti filmhíradóit. Nem azért, mert a legtöbben csak kényszerből nézték ezeket a nagyfilm előtt, hanem mert nincs rá pénze. Egy vagy több szponzor kerestetik, de eddig nemigen tülekedtek a jelentkezők. A fesztivál filmjeit a gyönyörűen felújított Kossuth moziban vetítették. A rekonstrukció „tökéletesen sikerült”: az épület előtt dübörgő villamos zakatolását nem hallotta a néhány érdeklődő és filmes, aki az alkotásokra kíváncsi volt. Jegyet nem árultak, bár korábban a rendezők egészhetes bérletet is hirdettek. Így is sok volt az üres szék a moziban. Az első tapsot Böjté József Irányított szabadidő több ülésben című szatírabur- leszkje kapta. A rendező dokumentumfilmet akart készíteni, ki tudja milyen sugallatra eltért korábbi szándékától és eredeti humorú filmet forgatott a katonák Ki mit tud?-ra készüléséről. A műfajok kissé keveredtek, néhol a poénok előre sejthetők voltak, a közönség azonban jól szórakozott. A nézőteret meglepte a szatíra; nem erre készültek, és többnyire véresen komoly alkotásokat is kaptak. A rendezővel egy rövid szünetben sikerült néhány szót váltanom arról, hogy ő ezt a filmet nemcsak kísérletnek tartja, hanem pontosan beilleszti eddigi alkotásai sorába, hiszen a humor, a szatíra épp olyan jól tükrözi a mai helyzetet, mint a drámai hangú dokumentumfilm. Az előbbire a rendezőnek legalább annyira szüksége van, mint a nézőnek. Böjté Józsefnek több filmjét is bemutatták a fesztiválon, de a Vigyél magaddal! című alkotásról beszélteik a legtöbbet. A film a cigányokról szól, Sztojka Kati, a szuggesztív tanárnő szemével látjuk a kalocsai cigánytelepet. Nem kell mindazzal egyetértenünk, ami a riportban elhangzott, sőt lehetnek ellenvetéseink is, éppen erre jó ez a film. A rendező ötletesen mozgatja a kamerát, körüljárja a szereplőket, így alaposan megismerhetjük őket. Különleges szerepet kapott a kamera mozgása Sántha László filmjében, a Tetovált falakban. A plakátok és feliratok nem először ihlették meg az alkotókat. Most viszont kontrasztot fedezhettünk föl a régmúlt dicsőséget és barátságot hirdető politika jelszavai és a valóság között. A vibráló képek csak ritkán, egy-egy plakátnál engedtek elidőzni; mintha a busz ablakából figyeltük volna Budapestet vagy éppen rohanás közben pillantottunk rá egy díszes hirdetésre. A villódzás felkavaró volt, mint egy nehéz, idegesítő nap, a zenét is úgy válogatták össze, hogy egy másodpercnyire se lazíthassunk. A muzsika különben is igen fontos része a dokumentumfilmeknek. Böjti András A mai otthon című, szimbólumokkal teli alkotását talán nem is értettük volna meg, ha a képeket nem követi kockáról kockára a muzsika. A szervezőknek sikerült elérniük, hogy a fesztivál abszolút „napra kész” legyen. Nem zavarták meg versenyfilm vetítésével a Nagy Imre-temetést, az aznapra tervezett programot később adták. Viszont a Nyitott Szem stúdió másnapra videóösszeállítást készített a rangos belpolitikai eseményről. Versenyen kívül mutatták be Tényi István filmjét a Felmentés nélkül-t, amely Kristály Gyulának, a röp- iratai miatt perbe fogott ózdi nyugdíjasnak a kálváriájáról szól. A'film rövid egy hónap alatt készült el, és az sem véletlen, hogy éppen Miskolcon mutatták be. A 29. miskolci filmfesztivál szűk körben, nagyobb csinnadratta nélkül telt el, de ez nem azt jelenti, hogy a korábbiakhoz képest kevesebb jó filmet látott a közönség. A filmnek — kivált a rövid dokumentumfilmnek — cégér kell, hírverés és ebből kevés volt a fesztivál előtt és alatt. Faragó László E sorokat N. László Endre muzeológus vetette papírra. Gondolatai több évtizedes kutatómunka összegzéseképpen születtek meg. Ha valaki, N. László Endre tudja: e csillogó fém, az arany, amely mindennek mértéke), milyen fontos szerepet töltött be az emberiség életében. Gondoljunk csak például az alkimistákra, akik szintetikus módon próbálták előállítani álmaik netovábbját! Igaz, hogy aranyat nem sikerült ülepíteniük a lombikokban, mégis egy csodálatos kinccsel, a kémia tudományával gazdagították az emberiséget. Valami hasonló folyamatnak lehetünk tanúi mi is a barcsi Dráva Múzeum Pannónia aranya című kiállításán. Egy elszánt tudós kutató, N. László Endre életének jelentős hányadát tette föl arra, hogy az arany kinyerésének európai és ezen belül a Kárpát-medencében, illetve Pannóniában lezajló történetének néprajzi vonatkozásait feldolgozza. A kultúrtörténeti értékeket, tapasztalatokat eddig két kötetben összegezte: Aranymo- sás a Kárpát-medencében és A Duna aranya. Első munkájáért a Gondolat Kiadó nívódíját ítélték oda, az utóbbi kötet pedig a gyerekeknek mesél az aranymosás ősi mesterségéről. Eredmény a kiállítás is, amely a pannonjai aranymosás technikáját, technológiáját követi nyomon az ókortól egészen e munka elsorvadásáig, az ötvenes évekig. Kiállították eszközeiket: az aranymosópadot, az ülepítőt, a merőkanalat. S a szarvasbőr zacskót, amelyben higany segítségével szétválasztották a nemesfémet „ágyikójától”, a vörös gránát homokjától, és az égetőedényt, amelynek alján — a mérgező és foghiányt okozó higanygőz távozása után — az „aranycipó” ragyogott. A falakon tablók, rajtuk archív felvételek „mesélik el” gondosan megválogatolt és tömörített szöveggel azt, ami a fémnyerés misztikus homályába veszett. Amíg szemléljük a tárgyakat, elkalandozhatunk a képek nyomán feltáruló világba. Elgondolkodom: ha ilyen nagy kincs az^ arány és annyi van belőle, hogy Európa aranykészletének 80 százalékát mosták ki még a századfordulón is Pannónia folyóiból, akkor ma miért szunnyad ez a mesterség. Azért mert hatalmas emberi energiát, kitartást igényel az aranyá- szás? Vagy azért, mert nincs már szükségünk erre a fémre, hiszen van elég értékünk? Hajdan aranyászdinasztiák sora élt ezen a vidéken, és nem is akárhogyan. Aki értette a mesterségét és nem sajnálta az energiát — mint az aranymosó gépek kezdetleges konstruktőre az ácsi Bédi András is — az 15 gyermeket fölnevelhetett. Valami titok lappang hát a mesterség körül. A csehszlovákok gépesítették az aranymosás műveletét. Villanymeghajtású kotróhajójuk nagyobb mennyiségű hordalékanyag megtisztítását tette lehetővé. Nálunk, a Dráva és a Mura vidékén, ahol 23 karátos aranyszemcsék „úsznak az árral”, egyetlen gépesített eszközt nem találunk. Az aranymosás ma már államilag engedélyezett tevékenység. Igaz, hogy az aranyrögöket a Nemzeti Banknak kell beszolgáltatni. N. László- Endre bérét költötte az aranymosás titkainak feltárására és arra is, hogy ezt a kiállítást összehozza. A külföldi katalógusok beszerzése, a levelezéshez felhasználandó papír, boríték, illetve a szerszámok egyedi darabjainak lemásol- tatási költsége — és sorolhatnánk még tovább — mind terhelték pénztárcáját. Mindezek tetejében — mivel a Dráva Múzeum szakmai irányítása és pénzügyi ellátása a megyei múzeum dolga — erősen kifogásolható az elkészült tablók minősége. A képeket nem úgy és nem olyan sorrendben kasírozták fel a munkatársak, ahogyan kellett volna. Az aranyász mesterség kutatója pedig még mindig reménykedik. Abban, gyűjteménye mielőbb biztonságba kerül; hogy állandó kiállítási anyagkértt annak a városnak ajándékozhatja munkájának eredményét, amely fontos történelmi központja volt ennek a mesterségnek. Várnai Ágnes Elöljáróban a stációknál A kert és a barátság gyakorta összehoz földimmel, s olyankor kicseréljük hallomásainkat , szülőfalunkról. Ki-ki elmondja, miről értesült, jó s rossz flirt padunk át így egymásnak iválogatatla- nul, aztán elgondolkodunk a hallottakon. jMindig van miről szót váltanunk, mindig esik ott valami új, iami bennünket, távolba szakadtakat beszédtémával lát el... Legutóbb érdekes ötlettel állat |elő IK. J. Az ,l.-i temetőben járva ilátta, ihogy a Kálvária-dombon a stációkból hiányoznak iaz olajfestmények, s maguk az egyszerű építmények — a kereszt- út e szerény állomásai — igencsak dugadőltek. Közadakozásból fel kellene újítani őket — mondta földiin —; 6 is vállalna áldozatot, mondjuk, egy stáció rendbetételének a költségét. Az olajfestményeken pedig — mondta 1— ű falu egy-eqy neves, palamiről érdekes polgárát kellene megörökíteni. (Főképp azokra az l.iekre gondol, akik különösen sokat tettek a rég- és közelmúltban a településért, a faluközösségért vagy éppen érdemeikhez mérten méltatlan bánásmódban részesültek. Nagyszerű gondolat! — szóltam elismerően. S már láttam lelki szemeimmel, amint az iL.-i Kálvária-dombon, a kápolnához vivő út mentén visszanyerik eredeti állagukat a most ütött-ko- pott stációk. Ezzel a domb — amely szerényebb ugyan, mint a Jeruzsálem közelében levő ihegy, ahol a iBiblia szerint Jézust keresztre feszítették, ts /amelyet a sémi nyelvű arameusok Golgotának hívtak — megint méltó lenne a temetőben pihenőkhöz is a még élő l.-iekhez. Elképzeltem a vakítóan fehér kis építményeket, a kiálló talpakon égő gyertyákat és a beugrókban a festményeket: tizennégy kép Jézus szenvedéséről, a kínhalálhoz vezető keserves útról. S ott fenn, a dombtetőn, a kápolna előtt Krisztus is megújul a keresztfán, s mellette a két lator és a kereszt lábánál a rozsdamarta vaskígyó is... Egykori „nagy emberekre”, valamikori neves személyiségekre fényt deríteni ma már bizony meglehetősen nehéz volna L.-en. A közelebbi nmúlt viszont „ajánlhat" .arra méltó arcokat a stációk festményeire — fűztem tovább gondolataimat, földim ötlete nyomán. Iß talán szíves-örömest összeadnák a felújításhoz szükséges anyagiakat, esetleg kétkezi munkával is segítenének a faluközösség tagjai, főként a hozzátartozók. .Azoknak a hozzátartozói, akiket 1944 telén csupán azért ,internáltak a faluból, mert az anyakönyvben német családnévvel szerepeltek, és soha többé nem térhettek vissza övéikhez ... Addig is, amíg eldől, emléktáblát állítanak-e az internálótáborokban elhunyt L.-leknek vagy más módon — például az említett keresztúti stációk festményein — örökítik meg Szommer József, Stix Mátyás, Stix József, Stix Erzsébet, Per- ger Antal és mások emlékét, én ezzel az írással adózom nekik. Személyes élményeim, földijeim jcálváriájának ismerete alapján emlékezem — és emlékeztetem a történtekre azokat, akik a sors kegyelméből nem átélői és túlélői, hanem hallomásból értesülöi voltak az ártatlan 1944. december 6-én, Szent Miklós püspök napján jelenteik meg L.-ben az első szovjet katonák. Fáradtak voltaik és idegesök. Németet, kolbászt, bont és kenyeret kerestek — nagyjából ebben a sorrendben tették föl a kérdéseiket is. „Németet” nem talláitak a faluba®; kenyér hamar került a kre. dencből, kolbász csak ritkán, mert az ólak olyan régien kiürülteik már, hogy azokban az alom sem bűz- löitt, s a bont meg a legtöbb gazda eldugta. Úristen, hogy milyen helyéket vélték biztonságosnak ! Trágyadombba vájtak üregét, s oda rejtették a hordót vagy az istállóba a tehémáilásofc állá. Esetileg a kocsiszínbe, szalma- vagy szénakazal mélyére... L.-iek meghurcolásának, elpusztulásának. Ajánlom írásomat mindazoknak, akik csonka családban nőttek föl a Imásodik világháború után, s tapasztalásból ismerik e szavak tartalmát: hadifogoly, hadirokkant, hadiözvegy, hadiárva, is akik félve írták le német nevüket jóval később, a téeszek szervezésekor is, amikor aláírásukat kérték a belépési nyilatkozatra. Kaposvár, 1989 márciusa H. F. Szóval december 6-án orosz katonákat hozott a Mikulás, s tett különbséget jó és rossz L.-iek között, mindenkinek jutott belőlük. Másból és másra viszont akkoriban semmi se télt — még virgácsra sem ... Félt a falu. Mert ez a falu németajkú falu volt! S noha mindössze két-három család akadt, amelyik a Voillksibundhoz elkötelezte magát — ők a visszavonuló német egységékkel távoztak L.-ből —, a származásukat nem tagadhatták és nem is tagadták meg a magyar földben gyökeret verő famíliák: a Hartmannok, Baue- rek, Maurerek, Hubertek, Stixek, Szommerek, Szant- nerek. Ezért féltek, s azért is, mert a sebtében szede- lőzködő német katonák még rájuk is ijesztettek: készüljenek fel a legrosszabbra, ha ideérnek az oroszik ... Most valóban itt voltak! Reggelente megjelent az ajtóban egy-egy unteroficér a tolmáccsal!, és közmunkára szólította fel a család munkaképes tagjait. Ha kevesellték a családtagok számát, átkutatták nemcsak a lakóépület helyiségeit, hanem kint a pincét, a tyúk- ólat, a disznóólát, az istállót, a pajtát. Fölmásztak még a padlásra is. Kellett az ember lövészár. kőik építéséhez, utak és hidak javításához. Összegyűjtötték ilyenkor L. állandó lakóin kívül az ide menekített M.-leket is — jobbára fiatalasszonyokat, süldő legényeket, a katonai bevonulást túlkorosság miatt megúszó férfiakat E csoportok aztán estére kelve hazatér, tek; vagy ha tovább maradtak, a közeli falvak valamelyikében éjszakáztak. Erről tudtak a hozzátartozók és kevésbé aggódtak. Negyvennégy decemberé, nek elején foga volt a télnek, Ádám és Éva napjára már a hóbunda is megvastagodott a házak tetején. A lóvontatta hótoló széles sávot nyitott, mögötte márvány, ként csillogott a fehér takaró. Nem süppedt le a facipő talpa alatt — a klumpa a svábok téli, hétköznapi visélate volt —, inkább fagyosan csikordult minden lépés nyomán. (Folytatjuk.) i. Félt a falu
