Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-20 / 143. szám

T989. június 20., kedd Somogyi Néplap 5 EGY DÜHÖS EMBER Változtatni belülről kell! TV-NÉZÓ Casta diva A dühös embert Horváth Istvánnak hívják, 37 éves. Matematika—fizika szakos tanár, kotlégi umigazgató, az oktatás területén az ország egyik legjobb számítástech­nikai szakembere. A felesé­ge is pedagógus. Három gyermekük, két és fél szo­bás lakásuk egy öreg Tra­bantjuk van. A dühös em­ber kitűnően kezeli a lab­dát, a jobb szélen egészen briliáns cselekre képes. Remek dolgok ezek — mondhatja az olvasó —; a dühös ember inkább sze­rencsés vagy Sikeres jelzőt éndemettmie. Horváth Istvánnak azon­ban nem mindig voltak ilyen erős indulatai. Ahhoz képest, hogy csak kilenc éve párttag, elég gyorsan meg­kapta a jelzőt: Somogybán ő a mozgalom egyik dühös embere. Egyik gimnáziumi diáktársa — akivel csaknem két évtizede nem találko­zott — amikor meghallotta, hogy Horváth István a fo- nyódi gimnázium páriái t- ikára, a szemtanúk szerint így kiáltott fel: Úristen! Mit keres a pártban ez a mate­matikus zseni?! Ki tehát Horváth István/, és miért dühös? Horváth István őszinte ember. Azt mondja magáról, hogy ő rendszerint nem i,s dühös, csak komolyan veszi az éle­tet.. Egészen kicsi korától. Tízéves volt, amikor elvál­tak a szülei; az anyja ne­velte fel őt és öccsét, erős kézzel. Ö tízéves korától felnőttfejjel gondolkodik, mert minden percben erős- nék kellett lennie. Ezért is lehetett bandavezér s a bú. vóhely, az erdőszéli szaka­dék főnöke. Nem a tanulmányi ered­ménnyel, hanem az anyagi­akkal volt a baj, s így fel­merült : ne gimnáziumban tanuljon tovább, hanem —a mielőbbi kereset érdekében — legyen vegyipari szak­munkás. Az anyai áldozat­készség, mint mindig, itt is győzött. A középiskolában azután minden simán ment: kitűnő bizonyítványa volt; matematikából, fizikából, kémiából és latinból pedig még a legjobbak közül is kiemelkedett. — Nagyon szerettem a fi­zikatanáromat — mondja Horváth István. — Tőle ta­nultam meg, hogy a tudo­mány szent dologi Mosolyog a dühös ember, amikor a politikához való viszonyáról faggatom: — Az általános iskolából már hívő kommunistaként jöt­tem ki, a gimnáziumban apolitikus voltam, az egye­temen pedig már az első év­ben kiléptem a KISZ-ből, Úgy éreztem, hogy Magyar- országon minden rendben van, s akkor minek politi­zálni. Az ELTÉ-n nem is történt velem semmi külön­leges, ha csak az nem, hogy az utolsó évben megnősül­tem. Amikor évfolyamalső- ként befejeztem az egyete­met, biztos voltam benne, hogy matematikai logiká­val, modellelmélettel fogok foglalkozni. , Ám nemcsak az élet tar-' tógát meglepetéseiket, ha­nem az ember saját magá­nak is. Egy ifjú pár elbú­csúzott társadtól, Budapest­től, és haza indult Nagyka­nizsára. Lehet, hogy meleg volt a vonaton, lehet, hogy csalk látni akarták a Bala­tont, Fonyódon mindeneset­re leszálltak. S ha már itt voltak, megkérdezték: — Van-e gimnázium, kell-e frissen végzett tanár ... ? Horváth Istvánt még né­hányszor megkeresték az egyetemről; oktatói, kuta­tói állást ajánlottak föl. — Akkor még csak sej­tettem, ma már határozot­tan .tudom: Magyarorszá­gon biztos egzisztencia kell ahhoz, hogy valaki tudós lehessen — mondja. A fonyódi indulás sem volt könnyű. Egy szoba a kollégiumiban, a nevelőtanár féleség munkahelyén. Már megvolt mind a három gye­rek, amikor végre lakáshoz jutattak, s közben ott volt a többi gyermek — a 14—18 évesek —, akikkel díjazás nélkül, hivatástudatból kez­dett el foglalkozni a diákott­honiban. — Minden harmadik kö­zépiskolás kollégiumban la­kik, s ha élnénk vele, kitű­nő nevelő lehetne ez az in­tézmény a demokráciára! Rá kellett jönnöm azonban, hogy a sztálinizmusnak nincs erre szüksége. Egyre gyakrabban vettem észre, hogy nincs minden rendben a környezetemben. Az elvek érvényesüléséért harcolni kell, s néhány év múlva ezért beléptem a pártba, Tudatosodott bennem, hogy van egy fórum, amelynek hatalma van, s én ott nem léhetek jelen. Annyi politi­kai realitásérzékem volt, hogy fölmérjem: változtat­ni kívülről lehetetlen, tehát beLülről kell megpróbálni. Hiszem, hogy először saját környezetünkben kell rendet csinálni, bár ez a nehezebb. Nehezen viselem, ha a szö­veg és a tett eltér egymás­tól, ha a párt vezetői így akarnak leszerelni bennün­ket: igazatok van, elvtár­sak, de a jelenlegi szituá­cióban mégás ezt kell ten­ni. A gimnázium alapszér. vezeite is azért lett híres, mert a kollégáim is hason­lóképpen gondotkoizmak. Ne­, hezen viselem, ha nevünk­ben, de nélkülünk dönte­nek; ha nem tekintenek bennünket felnőtteknek. Rendkívül nehezen viselem el a látsziatdemotoráciáit. Arra a kérdésre, hogy vé­leménye szerint mióta szá­mít Somogybám dühös em­bernek, elmosolyodik, és azt mondja: — Talán az 1988-as ka­posvári sportcsarnokbeli hozzászólásom óta. Ott arról beszéltem — s reformlkörök- ben többször hivatkoztak is rá —, hogy az ailapszerveze- tek között nincs horizontá­lis kapcsodat. Ez kiváló tak­tika volt a pártvezetés ré­széről, ám a végeredmény azt igazolja, hogy legalább annyira hibás is. A fonyódi reformkörben, amelynek alapító tagja va_ gyök, arra törekszünk, hogy a pártstruktúrában az alul­ról építkezés legyen' a meg­határozó. El kell végre jut­ni oda, hogy a vezetők és a vezetettek között napi kapcsolat alakuljon ki; hogy a vezetők érezzék füg- • gőségüket a tagságtól. Váro­si szinten kulturált politikai küzdőtér kialakítása a cé­lunk, ahol szavazatokban érvényesülhetnek az akara­tok; ahol az egészen kis kö­zösségeik autonómiája is megvalósulhat. Igen, ez politikai hitval­lás,, ezért már érdemes dü­hösnek lenini — gondoltam, s mintha Horváth István is feloldódott volna azzal, hogy ezt elmondta. Szót váltottunk még mun­kahelyéről, a kollégiumról, amely Somogybán az elsők között van,, s ahova évente legalább 20 küldöttség ér­kezik tanulmányozni a di­ákönkormányzatot. Szóba jött nagy szerelme, a számítástechnika is. A kor, a technika kihívás volt számára. Bizonyítani, hogy tudása, új iránti fogékony­sága nem függvénye a fő­városi létnek, az egyetemi katedrának. Büszke a Buda­pesti Nemzetközi Vásáron szerzett nagydíjira, amellyel az általa készített oktató­programot jutalmazták. Büszke arra, hogy a Kari­kás Frigyes Gimnáziumot iskolai számítógépes „nagy­ágyúiként” emlegetik. Ö tehát Horváth István — a számítástechnika elismert sziákembere, a kollégák kö­zött kedvelt igaizgató, a po­litikában pedig — a dühös ember. Süli Ferenc Csaknem operafilmmé ke­rekedett Carmine Gallone 1954-ben készült filmje, a Casta diva, amelynek törté­nete 1819-től játszódik, egy Paganini hangversenyrész­let zenei élményét nyújtva és " alkalmat adva hő­sünknek, Vincenzo Belli­mnek, hogy bemutatkozzon. Az olasz*—francia film ké­szítői azonban nem ragad­tatták el magukdt teljesen Bellini, Donizetti és Pagani­ni muzsikájától, inkább Maddalena és Bellini bonta­kozó, ám kinyílni nem tudó, tragikus szerelmére próbál­ták a néző figyelmét irá­nyítani. Ragyogó zene, meg­annyi híres Bellini- és ke­véske Donizetti-operamuzsi- ka csendül föl, de csak azért, hogy úgy lássunk bele Bel­limbe, ahogy Carmine Gal­lone kívánja; tudtunkra ad­va a lapos kis történetben, hogy a zenei kiválóság Nor­ma című operája az elmúlt szerelem kihűlt hamva ... Bezzeg A kalózok vagy a zenei arcképnek szánt dal Maddalénának, azok igen, azok a szerelmes Bellini re­mekei ... Az opera iránti érdeklő­dést valamicskét fölkelteni tudó romantikus történet, amit Carmine Gallone föl-« dolgozott, mégiscsak jó volt arra, hogy elgondolkodjunk azon, amit Bellini mondott a zenéről. Igaz, ez sem új, hősünk szájából hallva azon­ban egy vonás a kor kiváló komponistájának portréjá­hoz: muzsika nélkül nem él­hetünk. Hányán és hányán fejtették ki azóta is a zene személyiségformáló szerepé­ről a véleményüket, mégis elég szűk körben vonzó a szárnyaló dallam, a televí­zió is adósunk az operaba­rátok körének gyarapításá­ban. Az opera nemcsak zene, nemcsak költészet — ezt is jól tudjuk, napjainkban is a társadalmi élet megnyilatko­zásának egyik fontos formá­ja, hogy „elmegyünk az ope­rába”. Fumaroli, a gazdag báró csak a formára, a meg­jelenésre ad, ám lánya, a szépséges Maddaléna szere­ti is a zenét, nappali szobá­jukban a zongora tehát ki- nek-kinek mást jelent. Bel­limnek, a lángra gyúlt sze­relem különös tanúját és a szabadság iránti vágyat. A romantikus, ám nem túl igényes történet a kellemes kikapcsolódásnál azonban valamicskével többet nyúj­tott. Ha Goethét idézem, akitől Bellini a szabadság iránti fogékonyságot tanulta — azt, hogy boldog csak az lehet, akinek nem kell meg­alkudnia, és ezt * életében meg is tudja tartani — a film tanított is. A Casta diva, azt hiszem, ha jócskán megkésve is, de jókor jött, s jól jön ezután is a hozzá hasonló, hogy egy kicsit elandalítson; a szép szerelmekben hinni tud­junk,- a zene által gazdaggá váljunk. Elnéztem ezeket a roman­tikus hősöket. Különösen Bellinit és zenei vetélytár- sát, Donizettit, a Lammer- moori Lucia halhatatlan komponistáját vagy a bájos Maddalénát, illetve a kiváló énekesnőt, akivel sohasem tudott teljesen föloldódni a hűséges szerelmes Bellini, noha vele élte le életének számos sikeres évét, s azt vettem észre: bármennyire is különböznek egymástól, más-más a karakterük; úgy képesek hatni, hogy példa­képpé tudnak válni. Talán ez adja a romantika újra és újra föléledő népszerűségét. A romantika bennünk él. Néha szunnyadva, néha föl­lángolva. Az ilyen szerepeket öröm lehet eljátszani, mert lelke mélyén a színész is roman­tikus, és a nézőnek is kel­lemes, ha olyan színésznőt lát a képernyőn, mint a Maddalénát megformáló Antonella Lualdi. A lányok­nak nyilván a Vincenzo Bel­lini szerepébe bújt Maurice Ronet tűnt föl inkább. Eh­hez igényes fényképezésével hozzá is segített bennünket Marco Scarpelli. Horányi Barna Leon Uris regénye KÖNYVESPOLC . Meghalsz tengerész! Harminc éve jelent meg' először nálunk Irwin Shaw nagy sikert arató második világháborús regénye, az „Oroszlánkölykök”. Ez a mű mintegy bevezető volt az amerikai háborús irodalom­hoz. Népszerűsége mind­máig töretlen; s valószínű­leg ilyen lesz Leon Uris kö­zelmúltban napvilágot lá­tott műve is. A „Meghalsz, tengerész!” húszéves késés­sel jutott el ugyan hozzánk, de frissessége, elevensége megragadja a mai olvasót. „Kemény” regény — hir­deti a fülszöveg. Ez most az egyik fő figyelemfelkeltő, az egyik fő reklámfogás. Tu­lajdonképpen mit is jelent ez a „keménység”? Trágár­ságot, vadságot, kegyetlensé­get? Kétségkívül található mindegyikből bőven a kötet lapjain, de sohasem érezzük öncélúnak, hatásvadászó- nak. A „Meghalsz, tengerész!” regény ugyan — amelybe az író számos egyéni élményét is belesűrítette —, de törté­nelmi tényeken alapul. Egy eddig jószerivel ismeretlen területre vezet el: a máso­dik világháború távol-keleti színterére. Az amerikai 6. tengerészgyalogos-ezred har­colt itt a szigeteken a japá­nokkal. (Tengerészgyalogos szlenggel: a „japikkal”.) A regény központi magja egy híradósegységnek, Mac őr­mester rajának története. Ezek az alig 18—20 éves, ke- fefrizurás, fiatal fiúk a könyv hősei. Akik a hagyo­mányos San Diego-i kikép­zőközpontban, majd sűrített menetgyakorlatokon szerez­ték meg azt az edzettséget, amellyel minden idegi és fi­zikai fájdalmat le tudnak győzni a partraszállásnál és a dzsungelharcokban. Csak az öldöklést nehéz megta­nulniuk. Még akkor is, ha százával hullanak el mellet­tük bajtársaik. A kegyetlen harcok natu­ralista, véres bemutatása­kor sem válik Uris az „ame­rikai felsőbbrendűség” hir­detőjévé. Antimilitarista, jóakaratú hangja minden során átsüt. Így lesz ez a rendkívül izgalmas, érdek­feszítő regény szinte mind­annyiunkat foglalkoztató problémává. Hogy emberte­len körülmények között hor gyan tüdjunk embernek ma­radni. És sikerül-e egyálta­lán? Az író mesterien ábrázolja a rendkívül heterogén, elté­rő érdeklődésű és szokásű fiatal katonák összekovácso- lódását. Így válik mindany- nyiunk számára annyira em­lékezetessé a rajparancsno­kon kívül Danny, Andy, Go­mez, Levin alakja vagy Ra­gyogó Világítótoronyé, az in­diáné. (Félix Pál szellemes fordítói szójátékával: „in- gyán”.) S milyen plasztiku­san, éles kontúrokkal mu­tatja be a tiszteket is! A kemény, kegyetlen vilá­got az író sokszor oldja fel lágyabb színekkel. Az ott­honmaradottak, a hazavá­rók, a múlt, az emlékek lí­rai ábrázolásával. De vajon tényleg annyira szép, annyi­ra vágyott ez az otthon? Idézzük fel Pedro Rojas őr­mester szavait. Aki Üj-Zé- landban (ahol ő is „jenki”) bevetés előtt beszél bajtár­saihoz: „Tuggyátok, mi har­minc centet fizetünk egy hordó., ivóvízért Las Colo- niasban. Azt mondják ne­künk, mocskos mexikóiak vagyunk. Hát persze, szíve­sen építenek nekünk vízve­zetéket, ha minden viskó le­szurkol negyven dollárt. De hát nekünk nincs negyven dollárunk... Az én családom egyetlen lyukban lakik nyolc másik családdal. Gyönyörű élet, mi? Az új-zélandi Wellington az utolsó nyugodt állomás. Innen egyre jobban felgyor­sulnak az események. S ezek a fiatal, halálba induló fiúk már végérvényesen úgy ma­radnak meg az olvasó em­lékezetében, hogy a hold­fényben fürdő dzsungel előtt — ezernyi elbújt, figyelő szem kereszttűzében — gör­csösen szorított fegyverrel várják a támadási paran­csot ... Dr. Sípos Csaba I-------------------------------------------------------------------1 Kerámia- I szimpozion ! Szép környezetben, ideális feltételek között dolgozik július 14-ig tizenöt, kera­mikusművész Siklóson a kerámia-alkotó­házban, a XVII. nemzetközi kermáia- szimpozionon. A művésztelep kanadai, japán, norvég, nyugatnémet, görög, spa­nyol és magyar alkotói ezúttal a kerámiá­nak az építészetben alkalmazható műfaji lehetőségeit kutatják. Képeinken: Az al­kotóház belső udvara (alul). Ann Roberts (Kanada) munka közben (jobbra).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents