Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-17 / 141. szám

. 1989. június 17., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Á tél langyos szelektől űzve, magát már megunva menekült vailahova észak felé. Az éb­redező zsenge tavasz befész­kelt az ' alkot zsúpos eresze alá. Szólítgatta korai ébre­désre a faggyú- és alom sza­gú nyájat. Nem volt többé a szemekben a kérődzés nyugalma, a birkákat ide­ges bégető vágyakozás In­dította volna a legelők felé. Ami kor Jancsi kitárta a kapuikat, az egetverő bége- tés elcsendesedett. Csendben lepte el a napfényes olda­lakat a szapora birkanyáj, s a vezérürü kólompszava úgy dobálódzott a dombok kö­zött, mint egy ünnepi ha­rang szó. — Na, mennyetek! Aztán botjára támaszko­dott a kis púpos juhász. — Csak ez a rohadt nát­ha ne lenne ... vagy mi az ördög —, köhögött szapo­rán. — Ez meg már majd megszakaszt... Földre dobta kabátját és félig-meddig ráheveredett. Bogár és Bársony nem men­ték messze tőle. — Nem szoktál te így ugatni — nézett rá Bogár. — Mennyek? Jancsi semmit nem szólt, Bogár mégis szapora iram­ba kezdett a birkák után. — Te Boigár! Ne bántsd a birkát! Bogár szerette volna meg­rázni a vezérürü kolompját, de legalábbis egy kisebb bá­ránynak megrágni a fülét. — Nem szabad őket za­varni ! — De én most szeretném! — Inkább ülj ide mellém. Bársony a másik oldalon volt. — Inkább erre a szú­rásra találjatok ki valamit, ami a mellemben' van ... A két kutya nem vette le szemét a nyájról'. Meg-meg- nyalták a szájúik szélét, és hegyező fülekkel várták az indulásra szólító mozdula­tot. Jánosnak nemigen volt kedve felesleges mozdula'- tokra, mert mellében a fáj­dalom egy kicsit sem enge­dett. Bársony megunta a tét­lenséget és elkalandozott a legelő nyáj után, de Bogár egy pillanatra sem hagyta el kicsire töppedt gazdáját. Néha sanda szemekkel né­zett Jancsira és a nagy nyújtózkodás befejeztével vakkártott egyet az elvonult Bársony után. Látható volt, hogy menne társával, de érezte a néma parancsot, hogy most nem lehet. Jancsi fel-felemelte fejét és arrafelé tekintett, amerre Bogár figyelt. A nyájból már csak pár öreg sánta volt látható. A juhász akkor kezdett megijedni, amikor biztosan tudta, hogy négy a sánta, de ő még tíz sántát is lát. Kivette a víz. — Rosszul vagyak kutyám. Bogár tekintete találkozott az övével, amikor csontos, hideg ujjait a kiskutya fe­jén lógó kolomcos .szőr közé dugta. Bogár érezte, hogy ezek az ujjak nem a régiek, mert azok puhák és mele­gek voltak. Most hidegek és reszketnek. A kolomcos szőr közüli kivillanó szemek riadtan kértek magyaráza­tot. Jancsi a botját keres-* gélte. Intett Bogárnak, hogy a nyájnak itt a helye, innét aztán tovább az akolba! Rogyadozó térdekkel, szé­dülő fejjel ballagott Jancsi a nyáj után, alig várta, hogy az akolhoz érjen. Bánatos bégetéssel tiltakozott a nyáj a szokatlan behajtás miatt, nem tudva azt, amit a két kutya látott. — Itt maradtok! A két kutya bánatosan fe­küdt megszokott helyére, ahonnét a kis juhász távol­Az elbeszélés Cséplő József Az élet sodrában című megje­lenés előtt álló kötetéből való. > létében ellátták a teljes szolgálatot. — Nekem furcsa — mondta Bogár, aztán tátott szájjal, kunkori nyelvvel nagyot nyújtózkodott. Forgolódva megtaposta a szalmát maga alatt és összekuporodott. Ezt mondták Jancsinak odahaza is. Kocsit kerestek, hogy az orvoshoz vigyék. Egy fiatal legényke már oda is állt, hogy egy gyors fu­varral a gyógyuláshoz se­gítse. A kistermetű, púpos emberke mint egy töppedt aszaltszilva, úgy nézett ki nagytermetű bátyja mellett, alki a kocsi felé vezetgette. Az ülésbe is úgy belesüly- lyedt, mintha nem is negy­venhat évvel ezelőtt látta volna meg a napvilágot, ha­nem csak tízzel. Sokan ki­álltak a kapuba1 és sajnál­kozva nézitek Jancsi után, mert szerették. Jancsi min­denkiét őrizte, és Jancsi mindenkié volt. Megvizsgálta az orvos. A visszamaradó Stefinek csak annyit mondott: — Siessen vele haza, aztán fektessék le. Már a főutcán haladtak, amikor Jancsi egyik ápoló­ja megszólalt: — Stefi, néz a Jancsi! Csak a motorzúgás csen­des moraja hallott és meg­kövültén nézték egymásra a kocsiban levők. Látták, hogy a kis juhász arcára olyan sápadás szállt, ami minden ember arcán az elmúlás dia- dalmát hirdeti... Amikor megálltak, a ka­puban állók meglátták a ki­csiny emberkét. Stefi ölében lógott élette­len feje. Kötények emelőd- tek a szemeikhez, zsebken­dőik lebbenitek, mert Jancsi mindenkié volt. Bániatos hanamgszó sza­ladt a hírrel, az emberek a íny áj, a legelő felé, és adták tudtára mindenkinek, hogy baj van a faluban. Az órán­ként ismétlődő harangzúgás nem tetszett Bogár és Bár­sony fülének. Kiültek az akol elé és kesergő vonítás­sal keresték a már délelőtt elment gazdát. A leszálló este, a magára hagyatott­ság nyugtalanító érzése ösz- szetörte Bogáriban a köte­lességtudatot. a belenevelt szolgálati hűséget. A kaputól befelé még meg­találta Jancsi kihűlő nyo­mait, egyenesen a konyhába vezették. A sötétben nem volt mit keresni. A szoba ablakán kiszűrődő gyenge fény felkeltette érdeklődé­sét. Az alacsony ablakpár­kányra ágaskodott, onnét bá­mult befelé. Meglátta a szép fehér ágyon fekvő gazdát, aztán a sápadt arcú öreg­asszonyokat és az asztalon égő egyetlen gyertyaszálat. Visszaballagott az ajtó elé, aztán a kutyaálba. —- Jól van, megtaláltam. Az éjszaka beálltával Bár­sony is helyet kért Bogár mellett, aki nyugalmával álomiport hintett az ő sze­meibe is. Reggel aztán az ablak fe­lé erőlködött mindkettő. — Nem mentek e,l onnét! összepiszkítjátok a falat! Söprűvel intett a kutyák felé egy ismeretlen öregasz- jszony. A két kutya értette miről van szó, csak azt nem, hogy hol lehet ilyen soká Jancsi, a gazda. Nyü­szítve andalogitak egymás után a kentfcaipu felé ... — Majd nektek is adok valamit. Türelemmel elle­gyetek. Van nekem most más gondom is, mint az, hogy kutyát etessek. Érezték a nyáj nyugtalan­ságát, érezték a legelő in­gerlő illatát, fekete szőrük nyelte a nap gyenge mele­gét. — Bizony ilyenkor már ott szoktunk lenini. A két kutya szembefordult egymással és hol a szoba félé néztek, hol egymást bá­multák leeresztett farokkal. Aztán mind a kettő a legelő felé szimatolt. Bársony a kapu felé ment, Bogár lehe- veredeitf. — Itt kell neki lenni. Én láttáim az este. íNyöszörgött, leheveredett, s lehunyta szemeit. Éjszaka és nappal egyfor­mán telt az idő a két ku­tyának. Egyszer hoztak egy fekete ládát, aztán később sóik-sók ember töltötte meg az udvart és a ládát a le­vegőbe emelték. Az ablakokat kinyitotta az ismeretlen öregasszony. A kapuk tárva-nyitva marad­tak. A galambok messze el­repültek, a tyúkokat sehol sem látni, a harangok zúg­nak. A két kutya nyüszítve sétálgatott az udvaron. Fel­ágaskodtak az ablak párká­nyára és onnét bámultak befelé. — Nincs itt, elment. Utána iramodtak a sötét- ruhás embercsoportnak. Már ott voltak a nép között, ami­kor azt a fekete ládát egy gödörbe eresztették, s utána zuhogni kezdett valami. A két kutya baleszaglá- szott a hazafelé induló tö­megbe. De Jancsi illata hiányzott! . Ha otthonról eljött és nem ment-, vissza, itt kell neki lenni... Ha a föld felett nincs, akkor a föld alatt le­het ... A tél foga alatt megszá­radt, hosszú fehér füvet vi­dáman hajtogatta a 'tavaszi szél és ez alkalmas volt ne­kik arra, hogy a hazafelé vonuló emberek elől elhú­zódhassanak. A sok ember között nem volt hallható más, mint: — Szegény kis púpos Jan­csi, Nem volt sok öröme az életben... Pedig nem így van. Nem kóstolt ugyan bele a módos ember örömeibe, de a min­dennapi néki is megvolt. Neki nem az autó és a Ba­laton, a külföld és a hétvé­gi ház kellett, hanem vágyai netovábbja a mező, a lege­lő, a nyáj meg a két 'kutyá­ja volt. — Ráért volna még. Ez viszont igaz. Mert a temetőbe ön/akaratából kevés ember kerül. Amikor a madárfüttyön kívül mér senki sem volt a temetőben, a két kutya oda- somfordáit a friss, sárga földhaknocska mellé. Körül­szaglászták. Bogár nyüszíte­ni kezdett, de olyan fino­man, hogy csak a sírdomb másik oldalán halligaitózó Bársony hallotta meg. — Sokszor elbújt már elő­lünk. De mi mindig megta­láltuk. Itt léhef, nem ment haza. Itt vagyunk,. Vaaau! Vaaau! Minden csendes maradt. Hol az út felé néztek, hol mélyen bámultak a hantok közé s kaparászni kezdték. A csengő hangú pacsirták tavaszt imádó éneke már be­töltötte a határt és tele to­rokkal köszöntötte a tavasz minden mozdulását. Az akolban más juhász nyitott kaput és szokatlan füttyen­tések kengetozitók a zöldbe borult legelő még lombtalan fái alatt. A vezérürü ko- lompja volt az egyetlen, ami összefogta a régi nyájat. A kutyához szokott birka vár­ta a regulát. A juhásznak egy nap is hosszú volt ku­tya nélkül. Este bement Ste­fiihez, hogy a kutyákat el­kérje. — Te, én eaelket három napja nem is láttam. — Akikor hol vannak? — Stefi! Azokat a kutyá­ikat miért nem hozzátok ha­za onnét a temetőből? Jan­csi sírján már egy egészen nagy lukat ástak. Reggel voltaim ott, én láttam őket. — Hű, a mindenit! Már megyek... Stefi, mire a temetőbe ért, este lett. Tisztességiteljesen lépegetett. Amikor Jancsi sírja feltűnt, úgy érezte, hogy vaispánt szorítja a mel­lét. De csak szelíden szólt: — Mit csináltok ti itt? Diszinóformák!... A két kutya meghunyász­kodva nézett fel, s nagyon fáradtnak látszottak. — Gyertek haza! Nem mozdultak. — Hát nem értitek? Gyer­tek! Nat, mi lesz? . iKulllogiva indultak. Mesz- szetobre kerültek, Stefiben oldódott a fájdalom. A kony­hába vitte a két kutyát. A sarokba állítva ott volt a juhászbot, szegre akasztva a kis síp. A kutyák a bot mellé telepeditek, Stefi sze­me egybefogta az egészet, még a szögre akasztott ka­lapot is, és lehajtott fejjel elment a kony hának abba a szögletébe, ahol legkevesebb volt a fény... Reggel jöttek a kutyákért. — Vidd őket. A testvér­nek úgysem kell többet. ELviheted a botot meg a sí­pot is. r­L Tjra visszakapták a ku- ) tyák az aktot, a nyá­jat, a legelők nagy- nagy szabadságát. Bársony kezdett idomulni, de Bogár nem evett. Nem is dolgozott. Jó pár napon át eJ-elsizökött a temetőbe. — Stefi bátyám! Adja el ezeket a kutyákat! Ez így nem megy. Ha Bogár meg­szökik, Bársony sem akar dolgozni. Nem megy így. 'Eladták Bogárt, de ott sem evett. A nyolcadik na­pon már nem emelte fel bo­zontos fejét, feketéin ragyo­gó szemeiből kialudt a fény. Bársony azóta egyedül, kedvetlenül járja a dombo­kat. Nem tudja vidám csa- holásra' serkenteni a tilos­ban levő nyáj, nem vonzó a birka szagai, az akol párája, a legelőik nagy-nagy szabad­sága. Feladja az ősi sza­badságot, és lohol a temető irányába. Szirmayné Bayer Erzsébet: Deseda II. (olaj) Lukács látható hangja avagy: adalék egy pártviszonyhoz Elképzelhető-e tévészerűt- tenebb megoldás a képer­nyőn, mint amikor két em­ber egy szó nélkül hosszú percéken át hallgat egy . magnófelvételt? Ez valóban „hadüzenet” a mozgókép írott és íratlan szabályainak. Ember Judit nagyívű és nagy figyelmet érdemlő Menedék­jog című filmjében a feszült beszélgetések, vallomások, tanúságtételek közepette mégis helyet kapott egy ilyen „filmszerűtüenség” S milyen jó, hogy helyet ka­pott! Akár a film vagy a telekommunikáció „rehabi­litációs” gesztusának is te­kinthető mindez. Tartozás 'lerovásának, hiszen a fent említett m ű vészetek -mester - ségek emberei méltatlanul kevésszer keresték (kereshet­ték) fel kameráikkal száza­dunk nagy kartárs-tanúságr -tevőjét: Lukács Györgyöt. E kevés kivételek közé tarto­zik Kovács András filmren­dező, s e kevés kivételek közé tartozik Eörsi István és Vezér Erzsébet is. Igaz, ne­kik kamerák helyett csak magnetofon jutott. S e mag­nófelvétel1 részlete pergett a képernyőn, Lukács hangja a hallgató .^riporterek” arcá­nak előlegező, „lereagáló”, gondolatkövető változásai­val vált láthatóvá ... S minden tévész erőtlenség ellenére figyelmet követelt magának a hang. Üzent az idős Lukács; tisztelve és vállalva a tónyéket, fonto­sán és pontosan. Figyelmet követelt még akkor is, ha az interjút már ismertként hallgathattuk — mert an­nak, aki tudott róla és hoz­záférhetett. magyarul is rendelkezésre állt az Új Symposion jugoszláviai fo­lyóirat hasábjain. Ezt nem fitodógiai fontos­kodás mondatja velem, mert Lukács György esetében sajnálatos tanulság az is, hogy 'kortársi reflexiói mi­kor és- milyen fáziskéséssel juthattak el azokhoz, akik­nek leginkább szóltak, üzen­tek volna. A felidézett-visszapergetett hangszalag ezúttal nem csu­pán a tanúságtevőt támasz­totta fel, hanem az üzenet egy magatartásról is szólt. Egy magatartásról, amely következetes maradt kriti­kák és önkritikák (sőt „stra­tégiai” és „taktikai” önkri­tikák), ’tanítványok és tá­madó ellenfelek, háttérbe szorítások és felfedezések kuszaságában... Egy maga­tartásról, amelyre a párt- mozgailom jeles és hétköz­napjain a kélletónél jóval ritkábban' érkezett „megren­delés”, ugyanis képviselője azt tartotta, hogy marxis­tának, kommunistának len- „ni nem állapot és előjog, hanem sokkal inkább fel­adat. Feladat, amely a re- gularizált, engadelemre épí­tő-épülő pártfegyelem he­lyett természetes lételemnek tekinti a vitát, a kételyt — amely tudvalévőén ama „alapító” Marx Károlyinak is meghatározó vonása volt. Aki mindazonáltal önmagá­val szemben is érvényesítet­te ezt — engedelemre dresz- szírozó, önkritikára ösztöké­lő testületi kívánalom nélkül is. Lukács pedig, marxista voltát sohasem fitogtatva inkább — életműve tanúsá­gai szerint — úton volt Marxhoz, sok olyan kontár - sával szemben, aki szajkózó, idézetgyártó igehirdetésre rendezkedett be, aivagy lát­ványos meghaladásra, leki­csinylésre anélkül, hogy el­indultak volna igazából felé . . . Nos, e szüntelen úton le­vese (ami gyakran az útban levés kényelmetlenségét vál­totta ki a politikai bürokra­tákból) a magatartásforma egyik hozadóka, amely szá­zadunk elejéig visszavezet­hető, amikor az autentikus életvitel esélyei után tájé­kozódott. S 1956—57 kemény napjai­ban, hónapjaiban a Romá­niából visszatérő Lukács eb­ben volt konzekvens, ami­kor ragaszkodott (volna) párttagságához, ebben volt konzekvens, amikor a párt­vezetők által számára fel­ajánlott külföldre távozást visszautasította! Végiggondolható lépések ezek kinek-kinek ma is ... Felvethető ezek alapján a pártviszony valójában soha­sem egydimenziós mibenléte ki-ki számára ma is. Hiszen a ma ugyancsak látványos magatartásformákat produ­kál. Amíg — látszatra — döccenők nélkül haladt a székér, megérte félülni a bakra avagy megkapaszkod­ni még a saroglyábán is. S mostanra, mikor az út iga­zán rázós tett, ugyanazon érdek sokaikat leszállít, sőt hangzatos „öntisztázó” szit- kozódásra is fakaszt. Nem azokról van szó, akik őszin­te hitükben csalódtak, ha­nem azokról, akik számára — valójában — sohasem merült fel a kétely, akik mindig csak biztosira men­tek. Lapjaink — a miénk is — bőven emlegetik ama damaszkuszi országút pál- fordulását, az útkeresésit, a meghaladást... Mindez nem véletlen, sőt, talán szükség­képpen van így. Lukács György, aki — írásaiból így sejtem — sohasem hirdette tévedhetetlen vátesznek ma­gát (ment gyarló ember, böl­cselő és politikus lévén té­vedett is) a pártba jelent­kezés és az itthonmaradás kettős kötésével üzen egy másik magatartásról is. Kicsit jobban oda keltene figyelni rá. Mert érthető okok miatt ma folyik az „ideológiáitlaníitás”, a leépí­tés, a régivel szakítás — s ez nem is lehet másként. Közben kínzó kényszerré érik a merre menjünk kér­dése ... Lassan, a frázisok­ból kikopva-kifogyva, érde­mes lenne talán elindulni felé is, bár nem könnyű út ez. Kemény gondolati kap­tatói vannak, könnyű citátu­mok helyett nehéz kételyek kísérik, s nem programozott ülésterveik szerint tárgyal­HŰSÉG CSÉPLŐ JÓZSEF

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents