Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-09 / 107. szám
1989. május 9., kedd Somogyi Néplap 5 Kiálltak a diákok a verseny mellett Somogyi siker a honismereti vetélkedőn TV-NÉZŐ Vasfüggöny nélkül Minden évben megrendezik az országos honismereti vetélkedőt. Ez az idén Magyarország az én hazám elnevezést kapta. Somogy rendszerint jól szerepel ezen a versenysorozaton. Ebben az évben is megfeleltek versenyzőink a várakozásnak, hiszen a szekszárdi területi döntőn, ahol Zala, Somogy Baranya és Tolna megye iskoláinak csapatai mérték össze tudásukat, a három továbbjutó közül kettő kaposvári. A győztes a kaposvári 503. Számú Szakmunkás- képző Intézet csapata lett, a második helyet pedig a kaposvári élelmiszeripari szak- középiskola diákjai szerezték meg — egy pécsi iskola előtt. — Hogyan sikerült az országos döntő? — kérdeztük Takács Mártától, a szakközépiskola csapatát fölkészítő tanártól és a versenyen részt vevő diákoktól: Schweitzer Angélától, Ras- koványi Miklóstól, Plegányi Csabától és Vargha Zoltántól. A csapat húzó embere, Mészáros Károly betegsége miatt nem lehetett jelen a beszélgetésen. — Sajnos, csaik a hetedik helyet szereztük meg a szakközépiskolák kategóriájában. Először vettünk részt az országos döntőben, s szerettünk volna minél jobb helyezést elérni. — Hol rendezték meg a döntőt? — Székesfehérváron, a 320. Sz. Árpád Ipari Szak- középiskola adott otthont a versenynek. Huszonhat csapat vett részt a döntőn, így remek alkalom nyílt az ismerkedésre. Nagyon jól sikerült a szervezés és a lebonyolítás is. — Mi volt a különbség a területi és az országos vetélkedő közt? — A területin volt idő kidolgozni a válaszokat; itt, az országoson, főleg az elS' napon, amikor kaszinójáték- szerűen folyt a verseny, azonnal kellett válaszolni. Az idei téma Budapest, a Dunakanyar volt, készülni pedig jobbára csak könyvekből tudtunk, így volt, hogy a válaszadás nehézséget okozott. — Mit adott nektek ez a versenysorozat? — A játék kedvéért kezdtük, de ezen túl, azt hiszem, minden ember érdeke, hogy megismerje a hazáját. Most már úgy érzem, bátran nekivághatok egy országjárásnak az eltévedés veszélye nélkül — mondta Angéla. — A budapesti csapatok szereplése a példa arra, hogy szükség van erre a verseny- sorozatra, hiszen hiába volt saját városuk a vetélkedő témája, csak a középmezőnyben végeztek. — A Művelődési Minisztérium meg akarja szüntetni a honismereti vetélkedőt, ezért az országos döntőben részt vevő csapatok körében aláírásokat gyűjtöttek a verseny védelmére. Mi úgy érezzük, hogy ha a Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőre szükség van, akkor saját hazánk megismerésére még jobban. Ugyanígy vélekedett a másik somogyi csapat is, a kaposvári 503. Sz. Szakmunkásképző Intézet „válogatottja”. A létszám itt sem volt teljes a beszélgetésen. Két tanulót, Mészáros Zsoltot és Bizderi Csabát nem engedték el a szakmai gyakorlatról. Zalánfi Lászlóné a csapatot fölkészítő pedagógus és három diák: Tur- nár Attila, Krizer Attila és Szabó Gábor számolt be az országos döntőn szerzett élményekről. — Nem sikerült megismételni a tavalyi második helyezést, az idén csak az ötödik helyet szereztük meg a szakmunkásképzők közt. Amióta van honismereti vetélkedő, minden évben indultunk, s csak egyszer nem sikerült bejutnunk az országos döntőbe. — Ahhoz, hogy ilyen sikeres legyen minden évben az iskola csapata, a fölkészülésnek is átlagon felülinek kell lennie. — Megpróbáltunk mindenre felkészülni. Átnéztük a témába vágó könyveket, a turisztikai magazint, képtárakba jártunk, kihasználtuk a lemezek nyújtotta lehetőséget, megismerkedtünk az építészeti stílusokkal... — A területi döntőn, ahol nem voltak szétválasztva a különböző iskolatípusok, tehát a gimnáziumi csapatokkal egy kategóriában versenyeztetek, ti vittétek el a pálmát. — A területin egyszerűbbek voltak a kérdések, s idő is volt a válaszok kidolgozására. Az országoson — ahol a többi szakmunkás- képző intézet csapataival együtt vetélkedtünk — az első napon egyénileg szerepeltünk, és csak másnap volt a csapatverseny. — Milyen versenyszámokkal? — Első nap játékosan rendezték meg a versenyt. A kaszinójáték többfordulós volt, szerepelt benne úgynevezett térképvágta, földrajzi kérdések, kockázat és dominójáték. Megpróbálták nehezíteni a versenyt azzal is, hogy például egy szobrot nem a jellegzetes nézőpontból fotóztak le. A második napon, már csapatban, feladatlapokat osztottak ki. — A másik somogyi csapattól hallottam, hogy esetleg megszüntetik ezt a vetélkedősorozatot. — Igen, mi is értesültünk erről, nem értünk vele egyet. Ügy tapasztaltuk, mindenki jól érzi magát ezen a versenyen. Nagyon sajnálnánk, ha jövőre elmaradna. Ezzel mi is egyetértünk. S ha mégis lenne, kívánjuk: jövőre is hasonlóan szép somogyi sikerek szülessenek. S. G. Hellerrel szólva: valami történt. Folytatom: a frász tör ki néha. Nemcsak engem. Mindenkit. Félünk. A munkahelytől, a családtól, a gyerektől, s még olyanoktól is, akik tőlünk félnek. Tartunk valakitől, valamitől. Esetleg az a valami nem is meghatározható. Csak befészkeli magát az idegsejtjeinkbe, s kínoz bennünket. Szorongunk és feszengünk. Oldásra várunk, hogy hálásak és örömteliek lehessünk. Kedden este végre jól éreztem magam. Csökkent a félelemérzetem. Nem félek már a magyartól, s a magyar sem fél már tőlem, egy másik magyartól. A Tv-Híradó egyik helyszíni tudósítása oldott gátlásaimon. Megkezdték a nyugati határkerületekben a műszaki határzár felszedését — szólt a hír. Ez jó. Nagyon jó. Tetszik nekem. Nem, nem akarok én szökni. Itthon akarom jól érezni magam! Vasfüggöny, drótkerítés, aknamező és elektromos jelzőrendszer nélkül. Mégpedig olyannyira jól akarom magam érezni, hogy soha ne jusson eszembe útlevéllel vagy anélkül, hogy most már szabad a gazda. A boldogságom mérték- egysége a jövő év végére pontosan kétszázhatvan kilométer lesz, tárgyi megjelenése pedig felszabdalt drótban jelentkezik majd. Ha én most arrafelé kiska- tona lennék, biztosan el- temnék egy darabot belőle. Amulettként lenne nálam, bárhová is mennék. Talán még kérkednék is vele, ha valamely más országbeli ismerősöm nem értené a nálunk zajló folyamatokat, s egy kézlegyintéssel meg egy gúnyos mosollyal intézné el, hogy nálunk majd egyszer demokrácia lesz. Akkor én elővenném annak a kerítésA fellbachi Kolping alkalmazott grafikai szakkollégium növendékeinek alkotásaiból nyílt kiállítás a pécsi ifjúsági ház galériájában. A 140 éve Adolf Kolping által alapított képző-műhellyel a pécsi művészeti szakközép- iskola vette fel a kapcsolatot, ezzel is gyarapítván az nek a darabját, s közölném vele: tessék, máris kétszáz- hatvan kilométerrel közelebb vagyunk a demokráciához és a jogállamisághoz. És nem is félnék tőle, még akkor sem, ha egy másik rendszerben s egy másik képviselőre szavazhat, mint én. Tudnám, hogy tőle sem kell tartanom ,.. Azért még van olyan is, akitől kell. Mert amit a televízió adott kedden este a Híradóval, azt „visszavette” vasárnap a Napzártával. Rózsa Péter műsorvezető Valki László nemzetközi jogásszal, Deák Péter katonai szakértővel és Tabajdi Csaba politológussal beszélgetett az ellenségképünkről. Nem akarok én jelzőket használni, hogy az fejlett vagy fejletlen, mert sokkal jobban szeretném, ha egyáltalán nem is lenne, és elfelejthetnénk. Ha megszűnhetne ez a szó, akkor igazán már nem is félnék. Elkönyvelném, hogy véget ért az, amire mindig is vágyott az emberiség. Megszűnőben lenne még egy fogalom, a diktatúra. Megdőlne az összes rezsim, még az is, amelyik nincs is olyan túl messze tőlünk s dacolva a politikai óra időmúlásával és mindenfajta észszerűséggel, emberiességgel, még mindig tartja magát. És szüksége van belső és külső ellenségkép kialakítására, s abban mi játsszuk véletlenül az „ordas” szerepét.' Egy,, falkába” tartozunk szászokkal, székelyekkel, zsidókkal, s mindenki mással, akinek anyanyelve nem a hivatalosan bejegyzett, hite nem megengedett. Abban az államban még várni kell. Tovább és tovább. Csak titkon örülhetnek velünk, hogy a határ- sávot nálunk fölváltotta a „reform sáv”. NSZK-beli város és Pécs néhány éve kibontakozott és egyre bővülő együttműködését. A kiállítás megnyitóján Werner Lieb, a fellbachi és Tasnádiné Rónaky Edit, a pécsi iskola vezetője szólt a társintézmények közti kapcsolat elmélyítésének lehetőségeiről. Berzeviczy Zsolt Fellbachi képzőművészeti tárlat Pécsett Szobor Sophiának Aki New Yorkba érkezik, azt a Szabadság-szobor fogadja. Aki Pozzuoli felöl közelíti meg Nápolyi, Sophia Lorennel fogja szembetalálni magát. „A szobrot bronzból készítem, mert ez állja legjobban az idők viszontagságait” — nyilatkozta az alkotó. Azt is elmondta: nem volt könnyű kiválasztania a művésznő igazi arcát, hiszen szerepeiből különféle Sophia-kép tárult elé. Vagyis ez utóbbi felismerés ellentmond a szobrász anyagválasztási indítékának, Sophia Loren igazi szobrát ugyanis a film teremtette meg — ahogy mondani szokták: ércnél maradandóbban... A műpártolás a gazdagok privilégiuma, a földcsuszamlás sújtotta Pozzuoli pedig nem vonzza a pénzembereket. Ezért a városi hatóság népszavazással kérdezte meg a lakosságot, hogy támogatná-e a költséges sz'oborállí- tást. A referendum egyértelmű választ átlőtt: a 15 ezer szavazó 78 százaléka egyetértett azzal, hogy a kikötőben felállítsák „a város szülöttének, az olasz film nagykövetének a szobrát”. 17. Nem sokat tűnődött. Belökte a kis kaput, s az ajtóhoz lépett. Csöngetett. Nyomta a fehér gombot, de nem hallotta, hogy bent jelzett volna a szerkezet. Egv ideig várt, de semmi mozgás nem hallatszott belülről. Talán elromlott a csengő? Hangosan megzörgette hát az ajtót. Hamarosan Marika hangját hallhatta: — Ki az? — Én vagyok, a Bogdán Jani! Emlékszik még rám, tanárnő? — Szervusz! Gyere be! — nyílt ki az ajtó, s ott állt Marika egy piros pongyolában. Romeró megigézetten bámult rá. Szépnek, sőt gyönyörűnek látta. Sötétbarna haja a válláig omlott, gyönyörű, fehér fogai kivillantak a mosolygásban. A hoszszú köpeny elöl kissé szétnyílt a duzzadó mellek ívétől, s lejjebb, a csípőjén megfeszült a vörös szövet. Kívánatosnak, nagyon kívánatosnak látta. — De gyönyörű a tanárnő — szaladt ki a száján. Marika elpirult a bók hallatán: — Ne udvarolj, inkább gyere be! Igaz, hogy nem vártam látogatót, ezért ne nagyon nézz körül, nagy a rendetlenség. A nagyszobában megvetett ágy. A tévében épp egy folytatásos film kockái peregtek. — Most jövök épp a városból; még nem is voltam otthon. Első utam ide vezetett. Hiszen megígértem ... Nem tudom, emlékszik-e még rá? — Persze — hagyta rá a nő. — Mivel kínálhatlak meg? — Köszönöm, én hoztam. — Ezzel elővette a likőrt és a pálinkát. — Nem tudtam az édeset vagy inkább az erőset kedveli-e, ezért hoztam mindkettőből. — Jaj, kár volt! Én nem szoktam inni. — No, de ma ünnep van. Megérkeztem, újra itthon vagyok! — Na jó. Akkor inkább a likőrt bontsd meg. Romeró később elmesélte, hogy mire vitte az életben. Arról beszélt, hogy sikerült végrehajtania a tervét. Szakácsként dolgozik egy másodosztályú étteremben, jól keres, megbecsülik, hamarosan sikerül lakáshoz jutnia, s jár egy nagyon szolid, rendes lánnyal, akivel hamarosan összeházasodik. Ügy mesélte mindezt, hogy közben maga is elhitte: ebből minden szó igaz. Hinni akarta, hogy elég erős maradt, s véghezvitte nagy tervét. Marika vacsorával is megkínálta. — Lencsefőzeléket főztem. Ha éhes vagy, szívesen megmelegítem. Van hozzá füstölt oldalas is! Jóízűen evett. Közben Marika felbontott egy üveg vörösbort. Romeró egyre jobban érezte magát. A kocsmában megivott tömény italok, majd a likőr, aztán a vörösbor kellemes kábultság- gal töltötte el. Beszélgetés közben Marika is kortyolgatott a likőrből, majd a borból, s egyre nagyobbakat nevetett a fiú jópofa szövegén. S amikor Romeró felbátorodva a fotel elé térdelt, s megfogva a kezét szerelmet vallott, nem érzett semmi felháborodást. Szinte természetesnek vette a vallomást. Mintha titokban számított volna rá. Teste is fölizott a fiatal férfikezek simogatása alatt. — Nem szabad..., jaj, nem szabad — lihegte, és kezével ellenkezni próbált. A szíve azonban nem akarta, hogy a fiú engedelmeskedjék. Romeró közben teljesen elveszítette a fejét. Agya kikapcsolt, nem gondolt semmi másra, mint hogy ezt a nőt, akit gyerekkora óta imád, most meg kell kapnia, ha beledöglik is. Reccsent a pongyola, elszakadt a varrás, de nem számított. Minthogy az sem, amikor Marika — immár az ágyon minden ruhájától megszabadítottan — hirtelen kiszakította magát a szorításból, felült és halálos komolyan azt mondta: — Ne hülyéskedj, Jancsi. Ezt nem leheti Ö csak nevetett. Megragadta a nő vállát, maga mellé húzta, s csókolta, ahol érte. A lány előbb csak aprókat, később már nagyobbakat, kétségbeesettebben si- koltott. A fiú azonban erősebb volt. Lefogta, a száját betapasztotta, s hiába dobálta magát kétségbeesve, nem tudta megakadályozni, hogy meg ne történjék a dolog. Romeró ott hevert mellette kimerültén, ő meg egyszerre azt vette észre, hogy gyűlöli. Mert akarata ellenére tette magáévá. Mert legyűrte, nem hallgatva az okos szóra Mert megerőszakolta. S amikor ez tudatosult benne, felült az ágyon. * (Folytatjuk.) Gyarmati László Romeré
