Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
1989. május 20., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK TENGŐD FOHÁSZA „En Galánthai Groff Eszterás József Frak- nó Várának örökös Ura Császár és Koronás Királyi Kegyelmes Urunk 0 Felsége Komornyikja és NS Sopron Vármegyének örökös Szálának pedig Actuális Fő Ispánja adom tudtára mindeneknek a’kiknek illik hogy megjelenvén előttem több társaival együtt Iregh- ben lakozó Takáts Miklós alázatosan {nstált Tengődi nevű Pusztámat igyekezvén még- több jó maga bíró emberekkel, és szabad Gazdákkal tsak rövid idő alatt megszállitani hogy az eránt magam applacidatioját és en- gedelmét kiadnám.” A „Kis Martonyban” (1715-ben) kiadott „Szálló levél” szerint az említett „jó maga bíró” emberek „alázatos instantiojok" meg- hallgattatott, s kegyelmesen megengedte tett nekik, hogy „az alább írt mód és condittók (fettételek) szerént igenis szabadon megszál- lathassák” (mármint a kihalt Tengődöt), s az is elhatároztatott, hogy e vállalkozó szellemű gazdák három esztendeig „semminemű Pénzbeli Censussal (adóval) nem tartoznak, kivéve a „mindenekből járó kilencedet, S a Sörtvés Marhák Makkoltatásától járandó 23 dénárt és egyéb jövedelmet, melynek adózásával a három szabad esztendő folyása alatt is tartozni fognak...” Takáts Miklós és néhány társa, a pestis és a kuruc—labanc csatározások elől Icegbe menekült tengődiek maradéka, akkor visszatért ősei pusztává lett lakóhelyére, hogy házat építsen, földet műveljen „sörtvés marhákat” makkoltasson, új falut alapítson. Körülöttük üszkös, borzongató mementók, az immár soha többé fel nem támasztható Nyári, Bat, Ősi, Bekefalva romjai. A ma is „Nyári” néven emlegetett réteknél — akárcsak a temetőben az úgynevezett nagyike részinél — templom állt valaha. A romok sokáig fennmaradtak, idézve a hajdani építtetőt, a dömösi prépostságot — mely Vak Béla királytól kapta kegyes adományként Tengődöt 1138-ban. A „Nyári” romok közül hozták a falu katolikus templomába László Ipoly „tisztelendő férfi préposit úrnak” az 1390-as években emelt síremlékét, amit sokáig — amíg Römer Flóris fel nem fedezte, és ki nem silabizálta latin feliratát — hívők lába koptatott a küszöbön. Ezután a harangtorony falában helyezték el, s most nemzeti szalaggal átkötött koszorúval ékes. Régészeti emlékből, kuriózumból szimbólum lett. Szimbóluma a fennállásának 850 éves jubileumát ünneplő településnek, amely feltehetően ennél is régibb ugyan, de a 850 esztendő (az 1138-ban történt adományozás évfordulója van most) írásbeli bizonyítékokkal dokumentálható. Ipoly prépost hamvai valahol a „Nyári” rétek fűcsomói alatt, s ez az ütött-kopott síremlék most már nemcsak az övé. A 850 — vagy ezer? — éves Tengőd eLporladt nemzedékei is igényt tartanak rá. A különféle följegyzésiekben, adókönyvekben fellelhető nevek egykori viselői, a Tengődi Miihályok, Koronithnay Györgyök, Nyári Mi- hályok, Pósa Györgyök a török időkből („Magyarok, jómódúak, állataik vannak") Taskók, Tóthok, Gárdák, Benék, Boldizsárok, Bódicsök (1702-ből, a hercegi urbáriumból), no meg Taikáts Miklós, aki 1715-ben gazdatársaival visszatért ide új falut építeni. És méltán tart rá igényt tendődi Bornemissza János, a legendás hírű törökverő, aki csaknem fél évszázadon át verekedett a végvárakban, s életútja valamint hátrahagyott magyar, latin és német nyelvű leveleiből megismerhető rokonszenves egyénisége igencsak emlékeztet regényhős névrokonáéra az Egri csillagokban. Három nehezen védhető végvár — Nagykanizsa, Pápa, Várpalota — kapitánya volt, s amíg ő állt a vártán, egyikre sem került fel a félholdas lobogó. Pedig Kanizsán még a természet is a magyarokat sújtotta — a szó szoros értelmében. 1577 március 24-én, a főkapitány lánya lakodalmának éjszakáján villám vágott a lőporos toronyba. Az omlladék alatt lelte halálát az ifjú pár, Bornemissza János felesége és 45 vlitéz. A főkapitány is eszméletlenül hevert a rázúdult kövek alatt, súlyos sérüléseket szenvedett, de sikerült megmenteni. Három nap múltán — feltehetően a beleset hírére — 1500 török lovas és 1000 gyalogos tűnt fel a szinte védhetetlenné romlott vár alatt. A vitézek — magatehetetlen vezérüket is szán- Va-óvva — halált megvető elszántsággal küzdöttek, s végül visszavonulásra kényszerítették az ellenséget. Bornemissza felgyógyulása után — közben a császár német főkapitányt rendelt Kanizsára — úgynevezett mezei szolgálatra adta sokat forgatott kardját. De 1585- ben már ismét kapitányként jelenti Várpalotáról, hogy visszaverte a törökök támadását. Győrött halt meg 1589-ben. A másik tengődi kapitánynak saját síremléke van. Nemrég — március 15-re — állították helyre. Zsiebeházi István hivatásos császári tisztként ‘szolgált Lengyelországban, majd Kossuth kapitányaként szerzett becsületet szülőfalujának. Világos után itthon bújkállt (a hagyomány szerint még a református templom tornyában is), majd a falu jegyzőjeként halt meg 1860-ban. A református egyház anyakönyvei szerint egyenes ágú leszármazottai Tengődön (Dobos Istvánná) Szekszárdon (Sitkéi Lajosné) és Siófokon (Kock Jenőné) élnek. Március 15-én emléktáblát is avattak a tengődiek, amelyet az iskola falán helyeztek el a 48-as honvédek emlékezetére. Mert ma is számontartják a falusiak, hogy őseik közül többen ott voltak a pákozdi csatában, és a szabadságharc más hadszínterein. A György Pál János nyugalmazott iskolaigazgató, Tóth Etelka HNF bizottsági tag és Sánta Ibolya református lelkész által ösz- szeállított (és sokszorosított) falutörténetben szíven üt egy mondat: „Jövőnk, mint az országé, kiszámíthatatlan.” És megrendít a példabeszéd is, amelyet Fried! Vilmos kányái plébános idéz az Evangéliumból a templomi koszorúzás után: Jézus megjövendöli Jeruzsálem pusztulását. „És midőn némelyek a templomikról mondták, hogy szép kövekkel és ajándékokkal ékeskedők, szóin: eljönnek a napok, miikor mindezekből, amiket itt láttok, nem marad kő kövön, mely le ne ron- tatnék.” ,,. Látom, fájlalom az elhagyott házakat. Hatalmas, várszerű gazdaporták, magas, ynég romlásukban is büszkeséget kifejező homlokzattal. Hosszú, bolthajtásos tornácok málladoznak, (fehérre meszelve hogy vakítanának a napfényben!), s a tágas udvarokon. Az egykor módot, rangot jelképező „úrias” fenyők, bukszusok árván meditálnak: lám „így múlik el a világ dicsősége”. A besenyő eredetű falunév: Tingulit, Tinguld, gazdaságot jelentett, majd a századok múltán változott-torzult Tengőddé, mely az eredeti jelentés ellenkezőjét fejezi ki, Tengőd, mondhatnék, megváltozott neve ellenére, gazdag falu volt. A leggazdagabb a környéken. Erre vallanak a gazdaporták, a rangos (1939-ben épített) községháza, a ma már ugyancsak lerongyolódott templomok (református és katolikus) parókiák, tanítólakások. — A környékbeli falvaktól sokféle szempontból különbözött — mondta egy Kányából származó siófoki tanár ismerősöm. — Az én szülőfalumban (s ez jellemző volt a Koppány völgye többi községére is) a lakosság túlnyomó többsége jól gazdálkodó kis- és középbirtokos paraszt volt. Se szegény, se igazán gazdag. És katolikus. Kányában az én gyerekkoromban egyetlen református család lakott. Volt is mit hallgatniuk szegényeknek. Tengődön viszont módos nagygazdák laktak, akadt köztük 100 holdas is. És reformátusok, katolikusok vegyesen. A gazdagabbak az egykéző, rokoni házasságot is kötő (hogy egyben maradjon a birtok!) reformátusok volttak. Tengőd különállását számomra az is kifejezte, hogy ebben a községben nem volt szokás az ősi Koppány-völgyi népviselet... — Az első kemény csapást '50-ben kapta a falu — mondta György Pál János nyugalmazott iskolaigazgató. — Egyszerre 38 család került kuiláklistára, majd — főként az általuk leadott földeken — elkezdte működését a tengődi állami gazdaság. Mindenek előtt igénybe vették, majd meghökkentő gyorsasággal lepusztították a gazdalakáso- kat. Szinte egy egész utcát kitelepítettek. A lakókat a környék pusztáira száműzték, ösz- szeköltöztették őket, és természetesen gyapotot is termeltek. 57-ben visszaadták a házakat, de a tulajdonosok fiai, lányai addigra már elmenekültek a környékről ... A második csapás az „önkéntes” tsz-szervezés, de különösen a taz-ek egyesítése volt. Mert 59- ben is sok fiatal elment a faluból, ám a szövetkezet a helybéli Barkóczíi József vezetésével elérte, hogy egy munkaegység 80 forintot ért. Abban az időben ez igen jó eredmény volt. Aztán jött az egyesülés Kányával és Somogyegressel. 1970-foen az önálló tanács is megszűnt, ez volt a harmadik csapás. Ügy tetsziett, ez már kiheverhetetlen. A legtöbb gyerek Tengődön 1895-ben született (45), s a legkevesebb 1970-ben: mindössze egy. Az iskolát szerencsére nem sikerült megszüntetni — mondta a fiatal megbízott iskolaigazgató, Vincze László. — Hatvan gyerek jár a részben osztott alsó és felső tagozatra és óvodánk is van. Nyolc pedagógus dolgozik a faluban, valamennyien ide települtek, illetve itt akarnak letelepedni. KuLtúrottho- nunk nincs. Orvos, állatorvos Kányáról jár á't, az agrárértelmiségiek is Kónyán1 és Ta- bon laknák. De a Keserű Ferenc vezette gazdakörbe szívesen eljárnak előadásokat tartani. Az sem mellékes szempont, hogy 1985 óta az egyesített tsz elnöke a tengedő- di származású ifj. Barkóczi József. Az ő édesanyja szervezte meg az asszonykört, a gazdakör t áriszervezetét, s mondhatom, lassan az asszonyok „átveszik a hatalmat”. A 850 éves évforduló megünneplésének megszervezésében is ők vállalták az oroszlánrészt. Szóval, azért az utóbbi időben nálunk is megpezsdült az élet. Jelenleg Tab város egyik társközsége vagyunk a sok közül, de nézetem (nézetünk) szerint ahhoz, hogy a falu új erőre kapjon, teljes önállóság szükséges. A baljós példabeszéd és az azt követő prédikáció az utánunk jövő nemzedék iránti felelősségre figyelmeztét. A régi kántorok helyén egy fiatal református lelíkésznő, Sánta Ibolya zendíti meg az orgonát. (Vajon mit szólna ehhez Pázmány Péter vagy Méliusz József?!) Először a 42-es zsoltár („Mint a híves patakra a szarvas kévánkozik”) ragyog fel SzencZi Molnár Albert századokon átsu- gárzó szavaivail, majd az Árpád-házi szenteket — Istvánt, Imrét, Lászlót, Erzsébetet és Marg ltot — is megszólító katolikus ének: „Isten, hazánkért térdelünk előtted.” Szapudi András Fotó: Jávori Béla
