Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
1989. május 13., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Fodor András MOZDULAT Kikönyökölök minden este • a csillagtalan égre, Odalenn megvakult falak, utak ikietlen pusztasága. Cirádák, orrnak értelmetlen csendje. iAz pb lakrésen át kilódult horkolások ütemébe belesikong a mllamaskerék. Es mindig, mindig ugyanúgy. S imert vállaltam az állhatatosságot, el \kell viselnem, hogy a látszat siket kőszurdokában élek. Miként merev üveghasábok fehér hágcsói |rsüngenek az égen, sorsom, lelrendelt mértanában feszengve nekem is így kell várnom. Tudom, hogy minden percemet az anyag béna közönyébe vésték, de csontjaim hordják az ismeretlent: a mozdulat megváltó Irobbanását. Bizalmatlansági indítvány ALBUM A VÁROSRÓL - A VÁROSNAK Mai séta a régi Kaposváron / ’ Alulírott... a tiltakozásnak sajátos és az eddigi gyakorlatban szokatlan formáját választva, bizalmatlansági indítványt nyújtok be önmagam ellen, mert évtizedekig elhallgattam azokat a társadalmi és politikai hibákat, amelyeket egyértelműen jeleznem kellett volna. 1948-ban, mielőtt a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesült, figyelmeztetnem kellett volna az SZDP vezetőit, hogy számunkra ez a fúzió végzetes lesz. 1949- ben, az alkotmány megjelenése előtt, nem szóltam Rákosi elvtársnak arról, hogy 40 év múlva teljesen elítélik majd ezt a szocialista alkotmányt, és újat írnak helyette. Igaz, Rákosi elv- társ talán nem hallgatott volna rám, mert akkor mindössze négyesztendűs voltam. De lehet, hogy elfogadta volna nyomós érveimet, mert ő különben nagyon kedvelte a gyerekeket. Az újságok címlapjain gyakran lehetett kicsik körében látni. Tehát e jogos kritikát mégis el kellett volna mondanom! Azt is mélységesen elítélem, hogy apám neve helyett egyszer azt diktáltam be, hogy Sztálin és Rákosi, de ezért akkor a valódi apámtól megkaptam a büntetésemet. Rákosi elvtárs elleni bírálatom, sajnos, hároméves koromban mindössze egyetlen mondatra korlátozódott. Amikor a Szabad Népben megláttam a képét, így kiáltottam fel: „Ennek a bácsinak meg ellopták a haját!" Ez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy személyi kultuszán változtasson. Pedig elegendő lett volna’ valamelyik mai sajtóterméket a kezébe adni! Ö ugyanis respektálta az utókort, hiszen 1956 után több mint tíz évig Moszkvából figyelte, hogy mit ír róla a magyar „utókor”. 1956 novemberében nem léptem fel erélyesen a tankönyvek égetése ellen. Nem vettem észre, hogy a népfelkelés ellenforradalomba csapott át, s az oroszkönyvemet két bokánrúgás után kénytelen-kelletlen átadtam a lángok martalékának. Pedig már akkor illett volna tudnom, hogy néhány hónap múlva ismét kötelező lesz az orosz nyelv ... 1968-ban lelkesedtem az új mechanizmusért, később azonban a lefékeződésének passzív szemlélője voltam. Pedig az utóbbi egy-két évben már számtalanszor megírták, hogy kj/ kellett volna tartanunk az eredeti elgondolások mellett. Én viszont ismét néma maradtam. „Az 1970-es évek első felében begyűrűző olajválság a szocialista gazdaságra is kiterjed! Ne titkoljuk el a problémáinkat!” —■' ez a képzeletbeli kiáltás a parlamenthez szólt volna, de nem hangzott el. Ha néhány napilapot a képviselők kezébe nyomok, nyilván ők és a miniszterek is hittek volna nekem. Ezekben az újságokban ugyanis az áll, hogy annak idején őket senki sem figyelmeztette a komoly veszélyre. Szerencsére ma már demokrácia van, s amire ma kellene figyelmeztetnem a kormányt, azt megírják helyettem az újságok, elmondják a képviselők és maguk a miniszterek. Bizalmatlansági indítványomat ennek ellenére fenntartom, mivel bizalmatlan lettem saját magamhoz. Hiába tanultam eddigi hibáinkból, ha nem tudok legalább egy 1991-es Nép- szabadságot szerezni, hogy megtudjam, most mit rontunk el... „Édesanyám képeslapjai, címzett levelei engem is oly spkszor vezettek vissza a múltba, és az utcákon, a házak között mindig éreztem kezének aggódó melegét, amellyel oly sok küzdelemmel vezetett a kisváros szeretetébe és az életbe." Az idézet — remélhetőleg — érzékelteti azt a szerzőiszerkesztői szándékot, hangvételt, amellyel Szigetvári György építész és az építészet történésze útjára indította új könyvét. Ezzel az albummal valóban útra indul az olvasó is, mert azt nyújtja, amit a cím ígér: Mai séta a régi Kaposváron. Tehát nem szikár városi turistakalauz, ámbár eligazít. Nem várostörténeti tanulmány illusztrációkkal, ámbár históriai ismereteket ad. Nem is építészeti szakleírás, ámbár félreérthetetlen, hogy szakember szól hozzánk. Micsoda tehát? Egy városhoz tartozást ösztönző, gondolatébresztő, ismeretgyarapító, valóságos (s egyben képletes) séta ez, amelyben a szerző esszéző gondolat- tűzéssel a „sétáló társ” szerepét kínálja. Így képes arra, hogy könyve ne csupán egyetlen olvasói-képszemlé- lői alkalmat jelentsen, hanem többször is elővétesse magát. Úgy vélem, az eredeti szerkesztői elgondolás is ezt szolgálja: a sétára invitáló meditációt beszédesszínes kronológia 4 követi, amely képi életre vált a múltidéző reprodukciókon, mai fotókon. Ott, ahol a mai városarc őrzi még, avagy újrafényezi a tegnapi -itegnapelőtti Kaposvár utcáit, épületeit, hangulatait, derűjét vagy hurcolja kopott-szomorúságát ; de emlékezetét mindenképp! A következő fejezet már az óvott - értékeket veszi számba — „Védett épületek és szobrok” —, közéjük kísérnek bennünket a színes és fekete-fehér fotók. Majd térben és időben kiegészül a horizont, a „Kaposvár építészeti arculata és a hagyomány” című fejezet voltaképpen mérleg. Értékelő, protestáló mérleg — a séta végén. A látottak örömével, a már nem láthatók bánatával és a torz látvány kel-, tette aggodalommal. Lehet természetesen, hogy ez az öröm, ez a bánat, ez az aggodalom nem egyforma előjelű és hevületű mindenkinél, séta közben vitatkozni is lehet. Ezúttal azonban nem is e lehetőség, a fontos, hanem az, hogy Kaposvárért szóljon a vita, olyan alapon is, ahogy a szerző ajánlja: „Ideje eljutni arra az erkölcsi magaslatra, ahol nem kárörömmel, sőt még vagy anyánk kezét, fogva róni kezdtük ezeket az utcákat. Mert volt idő, amikor csofe sétálni lehetett velünk ... Ezek tanulságos dolgok, leginkább Szigetvári György könyvének albumfejezete példázza, hiszen nem az említett mérlegelés felkiáltó- és kérdőjeleivel búcsúzik olvasójától, hanem azzal a szándékkal, amely- lyel megosztja velünk édesanyja egykori képeslapjait. Sőt, az egykori kaposvári anziksz-sorozat mellett ott látható a> mai is, összerakása pedig — tudvalevő — az egyik legszebb, legtanulságosabb játék gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Ezért a recenzens most nem kutatja, hogy kinek ajánlja a figyelmébe a könyvet —* ajánlja főként azoknak, akikről szól: a kaposváriaknak. * * * A mű a Kaposvári Városszépítő Egyesület példás kiadói vállalkozásában s-— dr. Györky Zoltán felelős kiadásával — a Magyar Hir- d^ő megyei igazgatóságé-, nak gondozásában jelent meg. A fotók és a reprodukciók Diseri József, Rostás József és Szabó László munkái. Kár, hogy a nyomdai előállítás színvonala — főként a képek szürkesége- miatt — nem mérhető a szerkesztői-kiadói szándék igényességéhez. A kiadást tanácsok és vállalatok támogatták.— a manapság dívó „szponzorálás” helyett inkább úgy méltányolnánk, hogy tiszteletreméltó mecénásokként. (Mellékelt kép- összeállításunk az arohív kaposvári felvételeket idézi.) » Tröszt Tibor Saiga Attila Pentelét, akit már nyakigláb kamaszkorában egy életre meg- jegyzett magának Bumbum, a feledékeny kémiatanár,. mostanáig tollpiheként kapta föl és röpítette a magasba .a változások forgószele ... Annak idején szülei nehéz sorsot szántak egy szem gyermeküknek, azaz: érettségi után az egyetem felé terelgették a nagyra nőtt nebulót. Pentele harmadszorra sikeresen felvételizett, ugyanis akkoriban még nem lehetett megvásárolni a vizsgatételeket vagy legalábbis mi nem tudtunk ilyesmiről. Friss mérnöki diplomájával a zsebében Pentele jó állást kapott egy műemlék jellegű gépgyárban, négyezer-kettőért. Munkája önPentele, a szupermen álló volt és változatos: délelőttönként önállóan elégíthette ki a sarki közértben főnöke változatos igényeit. A szivárványszelíd Tímeával kötött házasságát gyors egymásutánban két pöttöm trónörökös követte. Imádták egymást mind a négyen, ám az albérleti szoba alapterületét még Tímea háziasszonyi furfangjai sem tudták megnövelni. Így Pentele kénytelen volt valami mellékes után nézni... Előbb éjjeliőrként virrasztóit egy nagyáruházban, de egy háromtagú betöröbanda — Pentelét egy árazópisztollyal sakkban tartva — kirámolta az egész műszaki osztályt. Pentele ezután — hála a gyermekkori hegedűóráknak! — utcai zenészként népszerűsítette a Kodály-módszert, ám ezzel sem volt szerencséje. Ugyanis egy trombitás kollégája suttyomban megfújta a hegedűjét. Pentele ekkor végső elkeseredésében jelentkezett a Televízió népszerű kvízjátékára, a Van benned valaki? - re. És nyert is egy napelemekkel működő kvarclámpát! Következett a Legyen cseresznyénk!, majd a nyelvművelő telefonos játék, a Raccsoltam. És ő ezekben is rendre diadalmaskodott... Pentele népszerűsége napról napra növekedett. Hogy csak egyet mondjak: a tévében ő reklámozta a pörköltízű banántortát. A Pentele 'család hamarosan saját lakásba költözhetett, s Tímea asszony pocakja ismét ígéretesen gömbö- lyödni kezdett... Amikor e sorokat írom, Pentele éjjel-nappal forgat. Egy most induló üj filmsorozat abszolút főszerepét bízták rá. A rendkívül izgalmasnak ígérkező epizódokban egy megvesztegethetetlen adóellenőrt alakít. Szorítsunk neki! TValter Béla csak nem is bosszankodva nézzük egymás botladozását, hanem megfogjuk egymás kezét, hogy együtt lépve ne botladozzunk tovább." Valóban ideje már! Ideje annak is, hogy gondoktól felhozott, gyanakvásokkal barázdált, vágtató napjaink iramában rákérdezzünk arra: tudunk-e még (vagy már) sétálni is? Mert sétálni többletet jelent! A kirakatok bosszantó árad és sokféle árui mellett, mögött, de méginkább felett ott az épület, az utca, a város — amelyet rohanvást csak látni lehet, meglátni viszont csak séta közben. Ezt a „meglátóképességet” kell felfedeznünk, magunkba nézve elsősorban, felidézve ama első rácsodálkozások élményét, amikor apánk
