Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
1989. május 13., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A pelyhedző állá szennai cipészinas elbúcsúzott a kaptafától, mert akkortájt nem akadt annyi foltoznivaló lábbeli, amennyiből életét elegyengethette volna. Egy mese is kezdődhet így, ám Bendi Géza életét a harmincas évek válságos korszaka irányította a zajos Budapestre. A Rákóczi úton bámészkodó fiatalember tekintete megakadt egy cégtáblán: Steinberg ... — betűzgette a német szót. Aztán bekukkantott az üvegablakon, s a lába gyökeret vert a hegedűkészítő kisiparos portája előtt. Gyerekkori élmények hajszolták, hogy átlépje a küszöböt és bekéredzkedjen ... Tíz-tizenegy éves lehetett, amikor először bütykölgetett hegedűt késsel, vésővel, csiszolópapírral. Meg is szólaltatta, csak úgy, a maga szórakoztatására. Aztán egy Kala- páti János nevű kántortanító zenekart alakított és őt is bevette a „bandába". — Ekkor vettem egy Mogyorósi-hegedűt Pesten ... — fejti föl az emlékezés fonalát a'65 éves nyugdíjas Bendi Géza, és visszakanyarodik mondandójában a Steinberg- portához. — Ahogy ott bámészkodtam, kilépett az ajtón egy alkalmazott és megkérdezte, nem akarok-e beállni kifutófiúnak. Kapott az alkalmon, s a reggeltől estig tartó rohangálás szusszanásnyi szabadidejében leste, miként készülnek a karcsú zeneszerszámok. — Minden részműveletet más kéz végzett. A tulajdonos észrevette érdeklődésemet, és felvett inasnak. Boldogan hagytam magára a négykerekű kordét. Kitanultam a mesterséget, már a vizsgahegedűt is elkészítettem olasz import jávorfából meg lucfenyőből, amikor 43-ban behívtak katonának. Háború volt, nem engedtek haza vizsgára ... Szerencsére a katönáéknál egyik társamnak volt hegedűje, s legalább játszhattam ... Az akácos út volt akkor a legkedvesebb nótánk. 1944-ben, amikor hazajött, már lőtték Kaposvárt. — Katonai autó hozott Siófokról egy darabon, aztán a kertek alatt gyalog éntem a portáig ... Anyag hiányában hosz- szú időre búcsút kellett vennem kedvenc szakmámtól. Terményfölvásárló voltam öt évig, majd a szennai földművesszövetkezet ügyvezetője, később a kaposvári terményforgalmi vállalatnál dolgoztam, 1956-ig. — 1946-ban újból megalakítottuk p. zenekart. Menő kis társaság volt! — mondja, és huncutul csillan a tekintete, amikor a három napig tartó éjjel-nappali lakodalmak hangulatát idézi. — Nappal, mint rezesbanda kürttel, trombitával, klarinéttal fújtuk a nótát és kísértük a menyasszonyt, a vőlegényt az esküvőre meg vissza. Aztán vendégnézőben a házaknál is trombitáltunk nyolcat-tízet, de ott masíroztunk a bevonuló legények mögött is. Esténként már átalakult a zenekar: hegedű, bőgő, cimbalom, brácsa és klarinét szolgáltatta a talpaláiva- lót. — Ügy hallottam, szép sikereket ért el az együttes. — A hatvanas években még tízen voltunk és két önálló verbunkossal léptünk a közönség elé. Tamás Gyula, a kaposvári színház koncertmestere tanított bennünket. — Sok jóra nem. Nagy küzdelemmel alakítottuk meg a termelőszövetkezetet. Két hetet kaptam az agitálásra ,de nem bírtam ezt a munkát. Sok igazságtalansággal kellett szembenéznem, például a kulákkérdés kapcsán. Sajnáltam azokat az embereket, akiknek a padlásáról mindent lesöpörtek. 1962-ben a pártmunkáért megkaptam a jubileumi emlékplakettet. — Járt-e a világban? — Sehol. A külföld nem érdekelt. Megelégedtem a zenével. De azért láttam a Balatont. és voltunk az asszonnyal Zalakaro- son, Harkányban. A hátsó udvarban eldugott kis műhely, benne a lecsiszolt fa illata. Itt tudom meg, hogy rózsafa vonó csak a „mesében” létezik. Amit így neveznek, az tulajdonképpen fenmanbuk brazil ébenfa. A hegedű lelke — amit a cigányok shamnak neveznek — vékonyka farudacska. Ennek a készítése egy hetet is igénybe vesz az egy hónapig tartó munkából. A családban senki sem kívánja folytatni Bendi Géza mesterségét, aki telente befűti a kis .kályhát, lenyeli az asszony zörgését és beletemetkezik a hangszerformálás szépségébe. Várnai Ágnes Később már csak hatan muzsikáltunk, de megalakult a tánckar és a szólóénekeseket is mi kísértük. Gyakran felléptünk a járási, a megyei versenyeken, részt vettünk a balatonföldvári folklórfesztiválon és jó- párszor elnyertük a megyei első díjat. Bendi Géza arról szerényen hallgat, hogy a zenekarnak öt évig a vezetője volt, de megemlíti Szalai Imre szennai iskolaigazgatót, aki 1970-ben vette át tőle a posztot, és Csíkvár József koreográfusi munkájáról sem feledkezik meg. Szóba kerül még Szabó Edit tanítónő is, aki több évtizedig nevelte Szennában azt a nemzedéket, amely ma őrzi a falu hagyománykincsét. — A hetvenes években megszűnt a zenekar. Nem kaptunk anyagi támogatást; magunk meg nem győztük se pénzzel, se energiával, és az emberek is elszoktak a napokig tartó dínomdánomtól. Ősszel és a jeles napokon pedig csak az úttörők tánc- együttese ad műsort. — 56-nál tartottunk ... — vezetem vissza a csapongó emlékezetet. — A szolgáltató szövetkezetnél raktáros voltam, onnan is mentem nyugdíjba. Ez alatt az idő alatt csak a haverok hegedűjét javítgattam, mert a munka mellett nem volt másra idő. — Ügy hallom, most újból kacérkodik a hegedűkészítéssel. Arcán gondfelhők. — Bajban voltam, mert nem volt száraz anyagom és csak hazai fával tudtam dolgozni. Jó párat szétszedtem, mire az első tisztességes munkadarab elkészült. A szoba két polcán egymással átellenben sorakoznak a szép formájú hegedűk, brácsák. Bendi Géza időnként utánanyúl egynek és szomorkás-vidám nótákat csalogat elő. Ahány hegedű, annyiféle hangzás. Egyiknek az öblös, mély tónus az erénye, a móisik a magas hangokat szólaltatja meg jobban. Figyelem szép metszésű, ránetalan arcát, melyet gondosan oldalra fésült ősz haj koronáz ... — Pécsen dolgozik legközelebb hegedűkészítő — mondja. — Akkor bizonyára nagy a kereslet? — kérdezem. hagyományos hosszú portaként épült. Le is akarta bontatni velem a megyei építési hatóság, de sikerült megszerezni a minisztérium engedélyét, így megmaradhatott olyannak, amilyen. A fiam 1945-ben, a lányom 1951-ben született. Két fiú unokával áldott meg azóta a sors. A közéleti munkájáról csak faggatásomnak engedve beszél. Pedig sokat tett ezért a faluért. 1945-ben belépett a pártba és 1950-ben párttitkárnak választották. Pár év múlva lemondott, de 1954—61-ig ismét vállalta a posztot. — Voltam tanácstag, vb-tag ... Sokszor elütötte az óra az éjfélt, mire hazaértem... — Mire emlékszik vissza szívesen? — A megyében mindenfelé adtam el hegedűket és voltak külföldi: holland, NSZK- beli, osztrák vevőim is — feleli. Aztán hozzáteszi még: — A Bécsi Rádió zenekarában játszik egy hölgy, az keresett meg a nyáron. — Mi a hegedükészítés fortélya? — Amikor az ember csiszolja az anyagot, kívül-belül be kell mérni, toppogatni, hogy az összeállításkor feleljen meg a hangzásnak. Amikor félig elkészül, megkopogta- tom, és ahol híja van a tiszta hangzásnak, ott „leveszek” belőle. Ahány hegedű, any- nyi méret. 36 centinél egy se kevesebb. Én az olasz Amati cég és a német Steinberg mintájára is készítek hegedűket. A zenész elsősorban a hangzásra ügyel, és nem arra, hogy ki csinálta a hegedűt. Egy hegedű legföljebb száz évig „él ’, aztán a fa „elfárad” és nem tudja azt a zengést kiadni... A lakkozással volt sok gondom, mert magamtól kellett rájönni a fortélyára. A mesternél minden munkafolyamatot más végzett, ott ezt nem tanulhattam meg. Fújom vagy ecsetelem, azután vizes dörzspapírral polírozom a kellő vastagságúra. A többi szakmai titok... — fűzi hozzá gyorsan. A szekrény fejtekéből előkerülnek a régi, féltett darabok, köztük a vizsgahegedű is. — Már ki kellett cserélnem a „hasát” — mutatja —, mert elöregedett. Látja ezeket a szépen futó ereket? Ezt a gyárban úgy festik, nekem meg a fa „adja”. Hát ez a különbség! — Miyen a Bendi-hegedű? — Inkább az olaszra hasonlít. No, meghúzom egy kicsit — mondja, merthogy köznnyebben ért szót a muzsika szerszámával. Bendi Géza felesége kukkant be a szobába. Kötényének sarkába törli vizes kezét. — Krumplit vettünk, aztán összecsaptam egy kis ebédet; most fejeztem be a mosogatást — szabadkozik. Haját hátra- köztött kendő takarja; szép metszésű, zöld szeme fiatalos. — Kaposszerdahelyen ismerkedtünk meg, miután hazatértem a háborúból, és rövidesen össze is házasodtunk — teszi félre a vonót az „ember”, hogy kettejük múltját felidézze. ' — Sosem engedtem az asszonyt másutt dolgozni, csak itthon. Mindent megteremtettem, amire a családnak szüksége volt; ami hiányzott, azt meg „összemuzsikáltam”. 1949-ben építettük saját erőből ezt a házat. Az első volt a faluban a felszabadulás után, amelyik nem fésűs — tűzfalas, Rózsafavonó csak a mesében létezik
