Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-12 / 85. szám
1989. április 12., szerda Somogyi Néplap 5 A költészet napjának előestéjén WITOLD GOMBROWICZ: YVONNE, BURGUNDI HERCEGNŐ Nagy Lászlóra emlékeztek „Hívom a mindenséget hökkentő új csodákat” — ez állt a költészet .napjának előestéjén rendezett Nagy Lász- ló-emlékest meghívóján. A megyei 'könyvtár előadóterme nem telt meg zsúfolásig. Akik viszont ott voltak, őszinte megrendüléssel hallgatták és érezték a Szita Ferenc igazgató rendezte est ünnepiségét. A kellék nélküli pódiumon három fiatalember egyszerű, paraszti ünneplőben, fekete nadrágban, kihajtott gallérú fehér ingben, Egyszólam együttes néven mutatkozott he. Sáringer Kálmán és Juhász Zoltán furulyakíséreté- vel Berecz András szólaltatta meg a Székelyföld fájdalmas dalait, a gimesi keserves énekeket és Bartók Béla — ugyancsak a Székely- földön gyűjtött — népdalait. Berecz András archaikusán előadott dalai mély benyomást tették a hallgatóságra, szépségükkel és mondanivalójukkal egyaránt. A népdal közvetítésével idézték föl a századfordulótól napjain- íkig a paraszti lét minden fájdalmát: a pázsitos udvart, ahol „lakik a szegénység”, és ahol „kamrába beszorul a szükség”. Megrázó erővel hatott a „Miikor mentem Dél-Amerika felé” című, József Attila születésnapja - alkalmából a hagyományokhoz híven ezúttal is több új kötettel jelentkeztek a könyvkiadók. A Magvető az ünnepre jelentette meg népszerű antológiáját, a Szép verseik 1988 című kötetet, Juhász Ferenc előszavával. Az Üj termés című sorozatban adták ki Szilágyi Eszter Anna Babagond és Babits Imre A Kék Ütem Lovagrend című kötetét. A Magvető gondozta Varga Imre Iletrajs című könyvét ás. _A Móra három elsőkötetes szerzőt avatott. Bodor Bélának Dallamos fekvésváLtó gyakorlatok, Háy Jánosnak Gyalog megyék hozzád a séa kivándorlást, a hazától való elszakadást megéneklő dal. A keserűség mellett a „humor” is helyet kapott: a „Sztálin elvtárs mit csináljak” kezdetű rigmus az Erdők, mezők, bús ligetek című népdal motívumaival emlékeztetett az ötvenes évek nehéz napjaira. A dél-somogyi pásztorok megőrizte hosszú furulyával előadott somogyi népdalok zárták az Egyszólam együttes bevezető-köszöntőjét. Szécsi Margit József Atti- la-díjas költő, Nagy László özvegye nemesen tiszta gondolatokkal ajánlotta hallgatóinak azt a diafilmet, amely versekkel, zenével, a költő életútjáról készült fotókkal, Nagy László rajzaival, festményeivel idézte meg a poéta szellemét. „Hogy a költőnek ne legyen szüksége képmutoga- tókra” — mondta Szécsi Margit a paradoxonként ható gondolatot. Mert a képmutatás itt nem volt „kép- mutogatás”. A diafilmvetítés alatti sötét teremben ismét megszólalt a furulya, méltóan zárva az emlékezés estjét, a „virrasztást”. Nagy Lászlóért, a költészetért, mind- annyiunkért. Várnai Ágnes tálóúton, Tóth Krisztinának pedig őszi kabátlobogtatás címmel jelent meg verses- könyve. Az újjáalakuló Cserépfalvi Könyvkiadó és Könyvkereskedelmi Kft. a költészet napjára jelentette meg József Attila Nagyon fáj című verseskötetét hasonmás kiadásban. A könyv 1989-es kiadása a Co-Nexus Rtr, a Novotrade Rt. és a Téka Könyv- értékesítő Vállalat támogatásával vált lehetővé. Cserépfalvi Imre a kötet hasznából 50 ezer forintot egy kortárs magyar költő munkásságának támogatására ajánlott föl. A bírálók a díjat Petri Györgynek ítélték egységes poétikai szemléletű költészetéért. Egy yarangyos béká lelkében Miután a herceg letérdelt, s a függöny legördült, eltakarva a tragikomédia végkifejletének élőképszerű kimerevített pillanatát, a vakítóan tündöklő vacsorázóasztalt, a mozdulatlanná vált urakat és dámákat, a megkönnyebbült királyi házaspárt, a teríték romjain — furcsa ravatalán — heverő halottat, a fekete és a fehér éles kontrasztját — a tetszés tapsvihara mögött már készülődik „Csönd-herceg”. Bárhová megyünk, teszem azt vacsorázni, vagy lefeküdni, egyre kevésbé emlékszünk a darab rideg akasztófahumorára (amely egyébként gyakran megnevettet bennünket), viszont annál tolakodóbbá válik bennünk a nyugtalanság, a szorongás érzése. Nincs étvágyunk, illetve álmatlanságban szenvedünk, s legszívesebben leinnánk magunkat a sárga földig, hogy megszabaduljunk egy kényszerképzettől, mely észrevétlenül hatalmasodott el a tudatunkon, mely szerint egy varangyosbéka lelkében. vagyunk. Valójában Fülöp herceg rögeszméivel vesződünk, aki így szólt Cirill nevű barátjához: „De Cirill, értsd meg, mi ott vagyunk benne”, mármint Yvonne-ban, a varangyos- békára emlékeztető csúf, gyengeelméjű lányban, aki tulajdonképpen nem is igazán, lány, nem is igazán jellem, inkább egy szimbólum, mégpedig olyan, mintha Beckett, vagy Ionescu találta volna ki az abszurd drámák divatja idején, mondjuk a hatvanas években. De mindjárt hozzátehetjük — és főként Fülöp herceg figurájára vonatkoztatva megjegyzésünket —, hogy a világhírű egzisztencialisták — Satrre és Camus — is eszünkbe jutnak Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című darabja láttán. A mű alapötleténél nem kevésbé abszurd az az irodalomtörténeti tény, hogy a lengyel Gombrowicz az Yvonne-t a harmincas években írta (1935-ben jelent meg egy folyóiratban), amikor még szó sem volt abszurdról, egzisztencializmusról, s legalább két évtized telt el addig, amíg az említett szerzők filozófiai és irodalmi művei diadalmaskodtak könyvpiacon, illetve színpadon. Az Yvonne sorsa tehát sajátos (ha úgy tetszik, „kelet-kö- zép-európai sors”), akárcsak Gombrowiczé, aki élete jelentős részét külföldön töltötte, s azoknak a szerzőknek a sikere nyomán jutott el az őt megillető helyre, akiket tulajdonképpen — az Yvonne-nal például — megelőzött. Későn jutott el hozzánk is, de elmondhatjuk: Gombrowicz drá- maiságára igen fogékonynak bizonyult a jelenkori magyar színház. Tíz évvel ezelőtt színháztörténeti jelentőségű esemény volt egy kaposvári Gombrowicz- premier (Az esküvő), az Yvonne-t pedig (amely a három Gombrowicz-darab közüL a legrégibb, még Lengyelországban írta a szerző) a veszprémi színház mutatta be először 1983-ban egy lengyel rendező, Krys- tian Lupa közreműködésével. A kaposvári Csiky- Gergely Színházban most Ascher Tamás vitte színre a tragikomédiát a kitűnő Gombrowicz-szakértő, Pály András fordításában. A darab története egyszerű, lejátszódhat bárhol a világon, következésképpen Magyarországon is, és bármikor, következésképpen napjainkban is — hangsúlyozza a rendezés. A király természetesen nem igazi király, a herceg nem igazi herceg, és így tovább — vallja a díszlet és a szereplők öltözete is. Egy családról van szó, s a családot körülvevő emberi környezetről. Fülöp herceget a lehető „legegzisztencialis- tább” szabadságvágy hevíti, amikor elhatározza, hogy csak azért is feleségül veszi a világ csúfját, Yvonne-t, aki azonkívül, hogy csúnya, szellemi fogyatékos és feltehetően rosszindulatú is. Be akarja bizonyítani önmagának és a környezetének, hogy nem fél felrúgni a társadalmi konvenciókat, sőt bizonyos természeti törvényeket sem azáltal, hogy jóképű, lá- nyok-kedvence létére, megpróbálja szeretni is bizo-. nyítéka tárgyát. Egy ideig úgy tetszik, sikerül ezt a filozófiailag megalapozott elhatározását megvalósítani, de az akaraterőn csakhamar felülkerekednek és elszabadulnak az ösztönök. Nem látszik más kiút, mint a lány meggyilkolása. Yvonne, aki közvetlenül a halála előtt kapja meg a Burgundia hercegnője címet, főként azért válik elviselhetetlenné a „király családja” és udvara számára, mert mindenki benne látja valamilyen, fogyatékosságának, gyarlóságának, bűnének megtestesülését, következésképpen úgy érzik, hogy amit eddig aggályosán rejtegettek önmagukban, most a világ szeme elé került. („Mi ott vagyunk benne”, mondja Fülöp.) Ascher Tamás rendező példásan együttműködik a szerzővel, ám él a Gombrowicz kínálta szabadsággal is: itt és most érvényes az üzenete. De ezt nem didaktikusán, tanáro- san, a filozófiai tartalmakat „kétszer aláhúzva” közli, hanem a lebilincselő játék folyamatában érzékelteti, szinte „belénk lopja” mondanivalóját. A szerep- osztás tökéletes. Yvonne szerepében Csákányi - Eszter valami csoda, varázslat révén — mint a mesében — varangyos békává változik, s ez a csoda nem más, mint a fiatal színésznő lenyűgöző tehetsége. Testileg, lelkileg torz, minden kommunikációra képtelen, de lidércnyomást okozó jelenléte akkor is nyilvánvaló, ha nincs, a színpadon. „Személyisége — miként a darabban elhangzik — kiterjed”; szavát alig halljuk, de ha megszólal, csak fokozza viszolygásunkat. Még szerencsétlen sorsa miatt megelőlegezett részvétünket is megvonjuk tőle Innocent durva kiebrudalása után, mellyel, mintha azt sejtetné: még neki is van „magához való” esze. A királyi házaspárt Jordán Tamás és Molnár Piroska jeleníti meg. Két érett, jelentős művész, akik ismét bizonyították, hogy mindent tudnak, ami megtanulható, s ami csak a választottak számára elsajátítható. A groteszk mélységeit mutatták a megszokott „rendet” helyreállító gyilkosság előtti „feltárulkozó” jelenetekben. Quintus Kon- rád Fülöp hercege (afféle egzisztencialista Hamlet is lehetne) olyan, mint egy mai újgazdag, maszek vendéglős fia, némi intellektuális beütéssel, aki a megbízható etikai értékeken kívül mindent megkapott szüleitől és környezetétől. Lukáts Andor kellően ironikus és cinikus a kamarás-szerepben, Nagy-Káló- zy Eszter Iza-alakítása kellemes, nőies, üdítő ellenpontja a rútságnak. Az előadás sikerében jelentős része van Sztarenki Pálnak (Cirill), Csapó Györgynek (Ciprián) és Hunyadkürti Györgynek (Valentin lakáj). Bezerédi Zoltán Inno- centje részvétet kelt bennünk (egyedül ő), s azt a sokszor hangoztatott megállapítást igazolja, hogy a tehetség epizódszerepekben is felragyoghat. Szapudi András múzeumi séta - receptekkel A vendéglátás kallódó emlékei Dr. Draveczky Balázs, a Magyar Kereskedelmi és Vendégilátóipari Múzeum igazgatója kifogyhatatlan az ötletekből. Perlekedik Kaposvár kapcsán, mert szerinte milyen jól mutatna, ha visszahoznák a régi trafikokat, újságos pavilonokat, akár a sétálóutcába. Mesélem neki, hogy vannak efféle törekvések, például a vasútállomáson, és szépen megcsinálták a kaposvári színház hirdetőtábláit is. Am ő újabb érveket említ. Mondja, a huszonnegyedik óra utolsó percében vagyunk, s még mindig nem sikerült összegyűjteni a somogyi vendéglátás emlékeit. — Elfogadva az ön érveit, elismerve a kutató és gyűjtőmunka fontosságát, nekem azért mégis maradtak kérdőjeleim. Ha újra berendeznénk néhány régi boltot, akkor az ugye sokba kerülne, a luxuskörnyezetben minden mindig drágább, — Ha így gondolkodunk, akkor igen. De ismét Gyulával példálóznék. Ott sikerült régi, nyugdíjas kereskedőket felvenni ezekbe a boltokba, nem nagy a ráfordítás és ilyen helyekre is szívesebben mennek be a vásárlók, no és a^kereske!•' ;W!o dők is. Nemcsak a pénzt kell néznünk. Norvégiában vagy Svédországban egy ehhez hasonló ötletet senki sem hagy ki. Visszatérve a Balatonhoz, szerintem nagyobb becsben lenne egy fogadó, ha hagyományos étkeket kínálna a pörkölt és a rántott hús helyett. (Beszélgetésünket harmadszor is megszakítjuk, mert az igazgató újabb receptorával szolgál. Horváth József Elek egykori kaposvári gimnáziumi igazgató Keszthelyen jegyezte föl az „amatőr” halászlé elkészítésének módját, „összeszednek mindenféle halat és annál jobb, minél többek félét kevernek össze. Ezeket feldarabolván bográcsba rakván és megsózván, közibe egy marok hagymát és paprikát hintve, tulajdon géziben párolják. Annak utána egy kis sárgás mártást csinálnak, amelyet ve- • rés borral, kevés petrezselyemmel és kakukkfüvei vegyítenek, majd egyszer felforralván azt tálalják.) Ezt a receptet egyébként eljuttattam a Somogy Megyei Tanács egyik elnökhelyetteséhez, de ő válaszra sem méltatott, s azt sem tudom, hogy Somogybán megfőzték-e valahol. — És az igazgató megfőz- • rte-e? — En nem, de megkóstoltam, mert vendéglős barátaim megcsinálták. — Ugye, nem okozott gyomorfájást. — Ha így lett volna, akkor arra is lett volna receptem. (Negyedszer is szakítsuk meg beszélgetésünket, mert ismét egy somogyi recept következik 1831-ből, gyo- morfájdalmakra. „Perkelt kávét meg kell őrleni, és két annyi cukorral össze kell keverni, huszonnégy óráig, vagy tovább ís ráöntött pálinkával kell érlelni, gyakorta fel kell keverni, majd miután a kávé és a cukor leüllepedett, az egészet le kell szűrni üvegekbe. El ne feledjük, fél fertály font kávé, ugyanennyi cukor kell hozzá, no és söprő pálinka.”) — Én efféle receptekre gondolok akkor, amikor azt * mondom, hogy mindenki csináljon valami különlegességet, ami csak ott kapható. Mert a vendég az ízek miatt megy be mindenhová, no persze akkor, ha igazi ínyenc. — Somogybán gyakran jártak ínyencek! — A Balaton-part miatt természetesen. Egyébként éppen most dolgozom egy tanulmányon, amelybe az efféle históriákat akarom feldolgozni, s rövidesen megjelenik egy írásom a helytörténeti gyűjtemények sorában Is. — Tartok attól, hogy ínyencreceptjei nem azokhoz jutnak el, akikhez kellene. — Aki kíváncsi az egykori receptúrákra1, az eljön hozzánk, vagy megszerzi magának. Megint régi példát kell mondanom: a millennium idején volt olyan vendéglős, aki saját újságot adott ki. De azért ne feledjük, hogy más volt akkor a vendéglátás is. Már nincsenek asztaltársaságok, igazi kávéházak. Pedig kellenének! Tudja, milyen egyszerű, olcsó és laktató ételeket lehetne csinálni? Knézy Judit éppen a somogyi étkekből csinált gyűjteményt. Nem tudom, hogy hányán ismerhetik Somogybán. Egyet ígérhetek: ha felkérnek bennünket, akkor szívesen megyünk bemutatni szerzeményeinket, gyűjtőmunkánk eredményeit. Egy telefon után máris megegyeztünk, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum októberben, a múzeumi hónap keretében Nagyatádon, a Helyőrségi Klubban bemutatkozik relikviáival és receptoréinak ízeit is megkóstolhatjuk. (Addig is, immáron beszélgetésünket befejezve ajánljunk egy újabb receptet az igazgató gyűjteményéből. Az ínyenefalat neve: vánkoscsücske. Negyven deka lisztből, huszonöt deka vajjal, két tojás sárgájával, kevés cukorral, csipet sóval megfelelő mennyiségű tejfellel rétes keménységű tésztát gyúrunk. Jól kidolgozzuk, kés- fok-vastagságúra nyújtjuk. Négyszögletes darabokra vágjuk. Minden négyszögbe egy-egy kiskanálnyi sűrű barack-, eper-, vagy szamócalekvárt teszünk. Háromszög alakban összehajtjuk, tetejüket tojással megkenve tepsibe rakjuk. A sütőben vigyázva sütjük meg.) Nagy Jenő Új kötetek az ünnepre
