Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
1989. április 22., szombat _________________Somogyi Néplap________________________________________9 I RODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A négy juhar koronája árnyékot borított az udvarra. Lombja sejtelmesen susogott, s közte madarak reppentek. Ézsiás kezét feje alá téve feküdt a nyugágyban. Szeme elkalandozott az ágiak között. Gyerekkorától vizsgálta, mégis mindig talált valami újat. Hol egy fésületlen galambfészket vagy egy odút, amit a harkály kezdett a múlt ősszel. Gondolatai elkalandoztak. A fa koronája az égbe nyúlik, s ott van a hétrétegű felső világ. Tetején ül ükapja, nagyapja, s mindenki, aki már elment. A vaskos törzs a középső világ. Ebben élünk. S alul a gyökereknél, az alsó világ. Xul’oter birodalma * csúszómászókkal, megrontott, el- kárhozott lelkekkel. —, Hatalmas Isten, add, hogy az udvarunkba nőjön az Életfa... ha meghasítom, mézgája keltse életre a holtakat — suttogta. Lehunyta szemét, látta az Áprilist. Olyan voilt, mint egy garabonciás. Foldozott köpenye hanyagul vállára vetve, s kalapja, akár Zso- zsóé, a madárijesztőé. Nagyanyja öltöztette minden kikeletkor. Bűvös igéket mormol, amikor fejére teszi a vedlett szalmakalapot. Egyszer megsúgta, ez igazi kalap. Füreden vásárolták nagyon régen, s ez volt fején, amikor átringott a Balatonon a Helka, s rajtuk ők, a vidám társaság. Az uracsok pezsgőt bontottak, s nemcsak a zsemledarabokat szórták a kék hullámok közé, hanem a dugókat is. S volt nevetés, amikor rácsapott a mohó sirály, és kiköpte. Április, gyönyörű kikelet, amikor sárga virágba borul a fa. Azután elfonnyadnak a szirmok, s hullani kezdenek, mint hitük vesztett sóhajok. tíe már ott van nyomukban a zöld bimbó, amely tenyérnyi levéllé terebélyesedik. Kölyök korukban ebédkor még nem engedték őket az asztalhoz; külön terítettek nekik. Tamás három évvel volt fiatalabb, így hát ő ötévesen „felnőttnek” számított mellette. De ugyanolyan komisz volt, "mint öccse, aki tenyérrel vágott a spenótostálba, mert ingerlő volt körülötte a rend. így kerültek a macskaasztalhoz, ahogy apjuk nevezte. Ott aztán küszködhettek az abrosz alatt. — Bábó, bábó — ordította Tamás, aljas rúgásai után, s könnyező szemmel, vádlón mutatott rá.' Ö pedig vigyorgott, és úgy tett, mintha nem rugdalná, csak a kölyök komiszkodna megint. Hullanak a szirmok, peregnek az évek. Hol van már a nagy juhar s amaos- kaasztal? Ifjú éveik elmúlták, miként kifakult a nyugágy vászna, és kerete megrepedezet. Köröttük az élet is. Amikor magukra maradtak az öreg házban,-dacosan megfogadták: egyik szülőhöz se mennek karácsonyra. Maguk ünnepük, mint a meghitt időkben. Amikor Apa és Anya a nagyszobában szorgoskodott, a meny- nyezetig érő fa körül, aggatva rá házillág gyártott szaloncukrot, mert a háború után nem volt praliné. S- a kisütött hamis mézesbábokat, a gyűrűs angyalhajat, a pompázatos üveg- díszeket. Pirosat, fehéret, zöldet... Megszólalt a csengő, s a hangszilánkok csengve- bongva szálltak, akkor rohantak be a tiltott helyre. Ott szikrázott a fa, s ők tátott szájjal bámulták. Szemükben tükröződtek a fények. A szülők őket nézték, és könny szökött szemükbe. Nem értette, iily csodálatos pillanatban hogy lehet sírni..., ez maga a boldogság ... Ök is felállították a maguk kis fáját, amit úgy csentek a közeli fenyőerdőből. Arra is jutott szaloncukor, mézeskalács, és alája apró ajándék. Hát így esett, hogy a szüleik válása után, maguk maradva a házban, nem mentek sehová. Elcsenték ez évben is a hosszú tűjű karácsonyfát. Aztán vettek egy demizson bort, s nekiálltak díszíteni. Minden úgy ment, mint a korábbi években. A fa elkészült, csak a szívük maradt hideg. — Menjünk él az éjféli misére — mondta Tamás, s poharára rátett egy papírszalvétát, jelezve, hogy ezután már nem iszik. Ézsiás csodálkozva nézett rá. öccse a hittanórákról megszökött, elsőáldozó' TS csak protekcióval lehetett, de már a bérmálásra nem lehetett rábeszélni. A templomban, annyian voltak, hogy alig tudtak be- préselődni. Nyomakodtak befelé, szemrehányó tekintetek között. De Tamás tántoríthatatlan volt, míg nem értek a templom közepére. Jól látták az oltár két oldalán álló karácsonyfákat s a papot a szószéken. Fölöttük állt, és prédi- ' kált. Hangja zangzetesen szállt a tömjénfüstös és testek párájával telt levegőben. A szószék alján az angyal aranyozott szárnyvégei mintha megrebbentek volna. Mindjárt elrepül a plébánossal, egyenesen fel a fekete égbe, amelyen a csillagok, mint megannyi elszórt gyémántok, ragyogtak. — ... átutazók vagyunk a földön, az élet véges. A világmindenség, akarat, isteni rendelés. A csillagok, a galaktika és a fényévekre és ezredekre levő végtelen. Hát mik vagyunk mi ehhez, testvéreim? A magunk kis földi létével... Szikrák, szikrák ... S ekkor Tamás összeráz- kódott. Nem törődve a pillanat szentségével, az áhítat csendjével, panaszosan felkiáltott. — En fáklya vagyok ... fáklya... Döbbent csend követte. Ézsiással megfordult a világ; öccse szájára tapasztotta kezét. Érezte, hogy kétségbeesetten mondaná tovább, de nem hagyta. Ki- vonszolta a zsúfolt templomból. Amint kiértek a józanító levegőre, megragadta vállát. — Meg vagy te őrülve! — Bátyó... én fáklya vagyok... — Te részeg vagy, öcsém. S most itt áll a kórházi ágy előtt. Az évek, mint az imamalom pillanatai, elszaladtaik. Hajuk ősz, és emlékszik arra a régi, őrült karácsonyra. Most értette meg, miért kiáltott akkor. Tamáson súlyos égési sebek, pörkkel fetetten, be- gyógyulóban. De ő készülődik. Szeme napok óta lehunyva, s már csak a res- pirátor monoton fújtatása pumpálja gyulladt tüdejébe a levegőt. Testének ép részei fehéren derengenek az intenzívszoba armatúrájának hideg fényében... Ézsiás lopva körülnézett, aztán megérintette a lepedő alól kilátszó lábfejet. Ott, ahol a szeget verhették a Megváltó testébe. Hideg volt, és mozdulatlan. — Nagy a tűznek a hatalma — suttogta —; pusztít és tisztít. De ne félj, elmegyek az udvarunkba a nagy juharfához. Megvágom törzsét, és hozok neked életvizet ... Tamás ... H osszú idő telit el, míg a végtelenbe zuhant. Csillagok sziporkáztak mellette, s egy üstökös, Gnisel. Aztán amikor a sötétségből a fénybe lépett, béke költözött köré. Hangtalanul nyitotta a régi ház kapuját, s ment át az udvaron a veranda felé. Csoda nyári délelőttön ott ültek a terített asztal körül, akiket már nagyon régen nem látott. Mosolyogtak. Tamás fölkelt az asztaltól, fehér pantalló és ing volt rajta; nevetve ment eléje. — Hát megjöttél, bátyó... Gyere, ülj végre közénk! A levelek lassan peregni kezdtek. A szélfuvallat a fehér damasztra sodort egyet, a csillogó porcelántál mellé. Ézsiás rátette a kezét, de nem érezte roppanását ... A Tavasz című textilkep Textil—különféle szerepben Szilvitzky Ügy vélné az ember, hogy könnyű dolog egy művészről írni, aki nemrég rendezte meg a Műcsarnokban életműkiállítását, összefoglalva az utakat, amelyeket megtett. Szilvitszky Margitról írni az életműkiáliítás kapcsán sem egyszerű. Hogyan lett a hatvanas évek igazán sikeres divattervezőjéből a magyar avantgárd textilművészet meghatározó alakja? író — okos szak- könyvek szerzője —, csomagolástervező, textilszab- rósz, majd a Barátnőm, Olga Rozanova megalkotója? Sikeres divattervező volt a hatvanas években. Akkor az Iparművészeti Vállalat Kecskeméti utcai boltjában még az a — mondjuk — kisfizetésű könyvtáros is vehetett évente egy-egy ruhát, kétévente egy divatos kalbátot, aki különben nem divattervezővel terveztette a ruhatárát. A kisszériás sorozatok tervezőjeként Szilvitziky Margit bele tudott szólni a divatba, mert olyanok számára is elérhető volt a terve, ruhája, akik sokakkal, voltak kapcsolatban, tehát hatottak a közízlésre, A textillel való foglalatosságnak vannak melléktermékei: maradékok, csipke- darabok — és módszerek, » ötleték. Igen könnyű kézzel készültek Szilvitzky első faliképéi az Ikrek, a Tavasz, amelyek sikeres darabjai lettek az 1968-as Ernst Múzeum-beli textil- falikép-bemutatónak. Szilvitzky mindenképpen a ruhából indult ki, amikor megcsinálta a méltóságteljes Palástot; s az emberi környezetből, amikor hajtogatásait elkezdte. Ezeknek a írnom, nagyon egyMargitról értelmű és tiszta -munkáknak ihletője talán még a szekrényekben, katonás rendben összehajtogatott ruha volt __ A hajtogatás folytatásaképpen teremtette meg első térbeli kompozícióit. Igaz, első ilyen jellegű bemutatkozásán a visegrádi várban, még ott álltak mintegy emberi jelképként alakjai, ál-ruhái is. De itt már a tér volt a lényeges. Az emberi lépték megsokszorozása, a hajtogatások felnagyítása és meglazítása,az emberi alak elhelyezésé? Meghatározóan hat a következő nemzedékre: tanít. Az Iparművészeti Főiskolán egy bevezető stúdiumot vállalt, amelyen nemzedékek kerülnek kapcsolatba a látás, a látvány megfogalmazásának ismeretiével. Egy fiatal textilművész, bőrtervező, iparművész generáció nő fel a keze alatt. Ez legalább annyit formál közvetve a közízlésen, mint divattervezői munkássága. Kicsit másképpen ezt is folytatja. S közben Szilvitzky hajtogatott, tépett textil- és papírképeivel, nyitott négyzeteivel, létrán átfűzött tömött textilkígyójával, fotó- és grafikasorozataival járja a világot és szerez elismerést. Mintha legutóbb született sorozata, amely ismét visz- szafért a térből a falra, összegezte volna az előző törekvéseket; mintha az utak egymásba futnának. Már a könyvében (A farmertől ...) szerepelt egy tanulmánya, amely a tízeshúszas évek orosz-szovjet iparművészetével, ruhatervezésével foglalkozott. Olga Rozanova képviselte ekSzilvitzky Margit portréja kor az avantgárd irányzatot a divattervezésben szellemes, konstruktív, egyenes modelljeivel. Szilvitzky mindenesetre ővele tudott legjobban azonosulni, és amikor megfestette — varrta és applikálta — Barátnőm, Olga RozanoVa" című^ képét, neki állított emléket.' A kevés színnel, szürkével, barnával, fehérrel, feketével, némi vörössel és kékkel dolgozó művész emlékére azu.tán Szilvitzky egész sorozatot csinált. Mintha folytatta volna Olga Rozanova munkáját. Felidézte kom- pozíciós jellegzetességeit, folytatta ritmusképleteit. Ezekkel a felszabadult, játékosságról tanúskodó képekkel egy egész termet meg tudott tölteni a Műcsarnokban, kiállításán. Az" önálló kiállítás mindig összegzés, végiggondolás. Kíváncsian várom, mire jut Szilvitzky ezekkel a tanulságokkal. Kíváncsian várom Szilvitzky Margit következő kiállítását. Torday Aliz TŰZKERESZTSÉG CSAPLÁR VILMOS Mányi észrevette, hogy az autóbuszból egy lányarc őt nézi. Félrefordult, ellenőrizte a visszapillantó. tükörben a mögötte jövő forgalmat, aztán visszakapta a tekintetét a buszra. A lány. kitartóan bámulta. Mi van ezzel? Talán valami nyomorék. A busz hátsó szélvédőjén át a lány vállig látszott. Nyomorék, túl alacsony. Az arca szép, annál gyanúsabb. A testi hibásaik néha gyönyörű arccal születnek. Mányi megint belenézett a visszapillantó tükörbe, hátha mögötte jön az a valaki, akit a lány figyel. De nem. Mór mosolygott is rá. Te, ez a lány át akar szállni a kocsidba, mondta magának Mányi. A megállónál besorolt a busz mögé. Erre a lány átfurakodott az útjában állók között, s leszállt. Mányi kipattintotta az ajtót. Nem volt a lány nyomorék, viszont ijesztően fiatalnak látszott. Csak nehogy kiderüljön, hogy még tizennégy éves sincs! Nem, az nem lehet. Te állandóan rémisztgeted magad, mondta magának Mányi. De hát az én negyven évemhez képest! No és! Azt se tudod még, mit akar. Ideje lennie már merned élni! — No, és most hová? — Ott ült a lány mellette félig takaratlan combokkal, rövid szoknyában. — Nem tudom, ezt döntsd el te! Ilyen nincs! Ilyen nincs! De van. Ez tegez is rögtön! Miinek néz engem? Biztos, hogy nem a kopott tragacsomon akadt meg a szeme. És micsoda szemek! Van ez huszonkettő is. Anynyi nincs. Egyszerűen nem tudom, hova tegyem. Mányi tavasszal, megszerzett egy üzlethelyiséget, egy volt trafikot, amelyben hamburgersütődét nyitott. Szerencséje volt, a városnak épp egy olyan pontján sütötte a hamburgert, ahol mindenki eljárt. Egyszerűen mindenki, aki a belvárosba jött vásárolni. Addig szolid pincér volt, kis megtakarított pénzzel. Maga se értette, dőlni kezdett hozzá a pénz. Csak akkor jött rá, micsoda főnyeremény a hely. Pár hete kitelepült. A sütődével szemben a járdaszélen elkezdett hamburgert termeké egy csinos faházikóban is. Most aztán már tényleg mindenki nála zabáit, akár jobbra nézett, akár balra. De hát mit tud erről a lány? Te, ez egy fanatikus, magyarázta magának Mányi, kipróbálod, elviszed abba a szállodába, aifiit az a vendéglős említett, hogy ott szoktak minden ilyesmit elintézni. Micsoda? Én elviszem? Kiszáguldottak a városból. A lány egy sízót se szólt, csak nézelődött, teljesen rábízta magát Má-‘ nyira. Hol szétnyitotta a combját, hol összezárta. Te, nehogy a portán derüljön ki, hogy ipég tizennégy sincs, figyelmeztette magát Mányi, mikor megálltak a szállodánál... — Legalább azt áruld el, hány éves vagy, és hogy hívnak! — Tizenhét múltam. Hívjál Pipinek! — Miért? — Azt szeretem a legjobban, ha így hívnak. — Tizenhét? Úristen! Úristen, te ezzel a csajjal lefeküdtél! No és? Szűz az nem volt. Pipi Mányi mellett feküdt csukott szemmel, szinte boldogan. Minden jó volt neki, fenekét Mányi oldalának nyomta. Mi lesz most a feleségeddel, marcangolta magát Mányi. Mi lenne? És a gyerekek? Köszönöm, jól vannak. Boldogok, hogy semmire nem mondom nekik azt, hogy nincs pénz. Te, ez így megy? így. Beindul, aztán megy mindéin. Hal volt nekem csóró koromban ilyen tüneményes csajom! Ilyen popsival, ilyen meliekbel, csinos pofával? Mányi megtapogatta az inge zsebeit. Az egyik duzzadt az ezresektől, a másikban volt a cigaretta. Rágyújtott. Ez így fog menni? Ijesztő. Miért, nem ez a jó? És mi vár még rám?! Nincs mese, átestél a tűzkeresztségen. Pap Gábor ESTE Lehunyom szemem, mégis éberen figyelem a perceket, órákat, amelyek elszálltak s holnap újra várnak ... Vdlilódznak elmúlt mosolyok, saijdulnak a bánatok suhintásai. S most gyülekezik újra ezernyi lüktetés; hagynak valami múlhatatlant, ölembe is jut örömnyiaűáb — arasznyi talán — s dajkál, _ akár életem víg nyarán ... Mégis a félelem, Äkär a sötét köd belep, a Nagytallpú Óniás lépeget... Sóhajtok nagyot, hátha holnap már nem tudom, mi tett boldoggá egykoron. Ujkéry Csaba Szikrák
