Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
1989. április 2., vasárnap __________________Somogyi Néplap_____________________________________ I RODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SZ. LUKÁCS IMRE Egyszer volt, hol nem volt... A z én gyerekkorom olyan, mint a mese. Hol volt. hol nem volt. talán igaz sem volt. Mégis emlékszem reá. Ahogy a falunkat elérte a front, a mi házunkat szétlőtte a tüzérség. Éppen egy zsidó kereskedő házában szorongtunk, vártuk, hogy elvonuljon fejünk felett a vihar. Ezt az öreg zsidót nem hurcolták el a nyilasok. csak a családtagjait. Elégett mindenünk. A sta- íérung, meg ami csak elféri a lakásban és az ólakban. Jószerivel az maradt, amit az avám hordott, meg az én pólyám. Ez 1944 végén történt, s az apám rövidesen hazaérkezett a harctérről. Hiába keresett bennünket a régi utcában, a zsidó házban kaptunk menedéket. Többen húztuk ott meg magunkat. Édesapám már olyan gyönge állapotban volt, hogy nem bírt el karjában. Hazajött meghalni. így kezdtük mi az új életet. Kaptunk mindjárt egy kecskét, és a rokonság segítségével próbáltunk megkapaszkodni. A földosztásnál jussoltunk, jól emlékszem, összesen hét holdat műveltünk. A munkákból bőven jutott. Szinte hihetetlen, de én már hatévesen szántottam. Nem is akárhogyan, két tehenünk volt, s olyan kemény leckét adott nekünk az az időszak, olyan kényszerhelyzetben éltünk, hogy hamar tudtuk magunktól a dolgunkat, soha nem kellett arra figyelmeztetni. Őriztem libákat, kacsákat, csalánt szedtem, darával összekevertem, vizet adtam a szárnyasoknak, s a kukoricafosztás- ban, tollíosztásban, napraforgóverésben is kivettem a részemet. Amikor szántani indultam, anyám a rétet kaszálta. Arra a szántásra úgy emlékszem, mint a mai napra. A jó homokos talajú földünk a vasútállomás mellett terült el. A Szegfű tehenünk nem szeretett a barázdában menni. a Rúzsa volt az igazi jár- mos . . . A z eszméltető szegénység vitt a hasznosságra. Az iskola eleinte mellékesnek tűnt, az élniakarás parancsolt. Éhezni azért nem éheztünk. Mindennap mintha súgta volna valaki, hogy nem szabad elhagyni magunkat, csináljunk valamit. A rokonok segítettek; abban az utcában lakott keresztapám, gyakran átnézett hozzánk. Kalákában dolgoztunk, mert nem bírtunk másképpen létezni. Szegény anyám ugyanúgy kapált, kaszált, mint a férfiak. Eléggé erős fizikumú, nagyon kemény asszonyként mindenért megdolgozott istenesen. Tehenet vagy kecskét mindig tartottunk, s ahol tej került, ott nem lehetett éhen halni. Krumplink termett, baromfi kapirgált az udvaron. Sok kukoriqapró- szát, krumplikását hagymával leöntve ettünk, és kemencében sült langálót (lán- gost), fokhagymával és tejföllel megkenve, vagy lekvárral. Még most is szívesen megeszem ezeket. Egy kis lenvászon ruhában hordtam a mezőre az ennivalót, ha fattyazni vagy gyomlálni mentem. A babszárat, a ku- koricafattyat is összeszedtem. Nem esett nehezemre a munka. Tizenhárom évesen már asztagra álltam, igaz, lett is következménye, de olyat, hogy ne dolgozzak, azt el se tudtam képzelni. Aztán a faluszéli olcsó telken építkezni kezdtünk. Az élet azért csak fordult velünk is, s egy vályogházat sí,kerítettünk. Sokáig tartott, csak 1957-ben tudtuk a második szobát lepadlózni. Szegény anyám mindig esszékötényt viselt (előkö- tény), ami kék klottanvag: ból készült. Vagy az egész mellet védte a kötény, vagy csak deréktól lefelé. Pirospettyes kartonanyagból készült fejkendőt s-. kartonruhát hordott. Még ünnepnapokon is kötényben láttam. Annak örültem, ha valaki az istállóban látta, hogy szép tiszta a tehén, és megdicsért. Az nagyon jólesett. Olyankor madarat lehetett fogatni velem. Vagy ha virágokat ültettem, és azok valóban megéledtek. örültem annak is, ha a mezőn pásztorkodás közben a pitypangfűből koszorút fontam. Nem is beszélve arról, ha anyámat örülni láttam, mert el tudott adni valamit vagy jól sikerült a termés. K is kötényt, kis kapát kaptam, s talán eleinte játszadozva csináltam a dolgom, a babültetést, a krumpliültetést, de azért nem mindig tetszett, mert más gyerekek futkos- hatak, labdázhattak, vagy tekereghettek. A teheneket szívesen pucoltam, vakarót, kefét és vödröt tartottunk az istállóban. Felágaskodtam, hogy elérjem a jószágok hátát. A kapálást nem szerettem. A kukorica összesértegette az arcomat vagy a tökszár végigfutott a kukoricán, vagy a babos kukoricában megült a gaz. A kukoricaszár vágását sem szerettem, mert borzasztó száraz, poros volt a levele, csípett, fájt, a karomat felsebezte. A marokszedést sem szerettem. A kötélterítést már igen. Anyám klottanyagból tákolt össze kézvédőt, ami a kezem száráig ért. Hiába éreztem kíméletlennek a munkát, csináltam. Ha lehetett, én kötöttem be a kévéket. Néha anyám hazaszaladt ebédet főzni, a jószágokat megetetni. s hozta az ebédet, és ott a tarlón is helytállt. Tartottunk a szomszédoktól. Egy kisborjút ellett a tehén, be kellett volna jelenteni, de szándékosan elmulasztottuk. Az élelmünk fogytán. Anyám gondolt egy nagyot. Ahogy hazaérkeztem az iskolából, láttam, hogy az istálló végénél a nagy trágyakupacot megbolygatta, egy gödröt csinált, a szélénél meg felpúpozta. — Levágjuk a kisborjút, mert nincs mit enni — mondta. — Ne vágjuk le, mert akkor meghal! — Vagy ő. vagy mi! Anyám akkorra már mindent elvitt beszolgáltatásba; zsírt, aprójószágot, még a bélzsírt is. Csak füleltem. És szipogtam. — En sajnálom. — Senkinek ne szólj, ezt csendben elrendezzük! Odakészítette már a borjúkötelet, két kampós szeget a gerendába vert. Az istállóajtót betette. Az ártatlan borjú két hátsó lábát összekötöttük, és felhúztuk a jószágot, meg se nyekkent.-Éreztem, hogy torkomban dobog a szívem. — Ott a kés, vágd el a nyakát! — parancsolt rám anyám, miközben tartotta a megrémült állatot. — Hol? — A lebernyegnél. Rúgkapált az első lábával a borjú, folyt a vére, igaz, szalmát tettünk alá, hogy ne maradjon nyoma a mesterkedésünknek. Nyekergett a jószág, de valahogy elvágtam a nyakát. Anyám meg olyan gyorsan, ügyesen megnyúzta, hogy csak ámultam- bámultam, még a véres kezemet se töröltem meg. S ajnáltam, hogyne sajnáltam volna a zsömleszínű borjút. Ám föl se fogtam igazából a történteket, már anyám hordta az ólból a bőrt, a borjú fejét, a lábakat, s megint rár»- parancsoli. — Temesd a trágyadombba! Mire hazakeverednek a földekről, ne lássanak semmit! És erről senkinek ne szólj, különben bajba kerülünk, meghurcolnak, lecsuknak bennünket! Érted? Börtönben rohadunk meg! Erről nem is beszéltünk többet. Én a kertünk végébe mentem, és nem kerültem elő késő estig. Lehet, hogy sírtam is, elsirattam a kisborjút, de erre már határozottan nem emlékszem. Végül is, mennyi mindent elfelejt, az ember. Egy név és az önarckép áll a Műcsarnokban! rendezett retrospektív kiállítás katalógusának címlapján. Tükörből néz szembe velünk párizsi műtermének tárgyai között Csernus Tibor, a festő. A világ figurális festészetének élvonalába került mester már itthon, főiskolai évei idején jelenség volt, Bernáth Aurél kiemelkedő tehetségű növendéke, aki mestere nyomdokain továbblépve az atmoszferikus látványfestéssel, belüről fénylő színekkel ábrázolta az embert, a tájakat. Karakterüket ragadta meg. Juhász Ferenc pamlagon hátradőlő. A Kondorosról Pestre került fiatalember páratlan tehetségnek bizonyult; kol-. légéi is fölnéztek rá. A vizuális élményt szenvedélyes szívóssággal kutató festő új utakat keresett, amely egykori mesterétől messze vitte. A színek ereje, a felület- mozgás, a faktúra érdekelte, és egy németalföldi tanulmányúton fölfedezte a régi mesterek titkát: a tiszta festői élmény kifejezését. Az ötvenes évek közepén jutott ki először Párizsba; visszatérve véglegesen szakított a látványfestéssel. Újpesti rakpart című képe mutatja a fordulat irányát. Itt a lírai tartalmat a színpompás föveny és a Duna kékben szikrázó tája hordozza, a szereplők második helyre szorultak. Üj korszak kezdődött. Az atmoszférikus festés eltűnt, megmozdult a képek felülete, saját belső törvényei szerint. Színek és formák kavargásában feltűntek konkrét tárgyak, arcok, de környezetükkel szinte összefonódva, izgalmas festésmóddal, lüktető és színes ecsetkezeléssel vizuálisan foglalták össze az élményt — új valóságot teremtve a képzelet és az érzékelés segítségével. A Színésznők, a Lehel téri piac, a Saint-Tro- pez és a sorozat remekmű, a Nádas, a technika szokat- lanságával, a szín- és fényerővel meghökkentette az embereket, a kritikát is. Megszabadította látását a régi beidegződésektől, szenvedett az értetlenségtől. Párizsba ment, és ott telepedett le, 1964-ben. Nehéz évek következtek. Kivételes illusztrátor! tehetsége segített az újrakezdésben. Az első hírek megdöbbentőek voltak. Stílust változtatott, amelyet egyesek hiper- realizmusnak, mások fotó- naturalizmusnak, Németh Lajos pedig objektív realizmusnak jelöl. A hitelességét keresi, s a natúrát meghaladó pontosságot. De jelentős részeket kiemel, másokat visszaszorít. Az irgalmasság, emberség, az indulat, a jó és a rossz fogalma ölt testet műveiben, és sok élettapasztalat. S hogy mi is a tartalom, azt a nézőnek kell felfedeznie. Ebben csak segítséget adhat a Biblia, József, Lóth, Dávid, Saul, Ábrahám vagy Izsák története, amely az emberiség története is egyben. Dg az a képi rend, mozgás, az az érzelmi azonosulás, a testek felületének végtelenül szenzibilis fényvonzása, az alig jelzett, vagy tárgyakkal értelmezett környezet, a mesteri ábrázolás, amely a varázslatot létrehozza — már nem a másodlagos múzeumi élmény, hanem Csernus sajátja, amely újraértékel és történelmi értéket őriz egyszerre. Ritkán ad címet képéinek; nem a téma a meghatározó. A tradíciókat tisztelő nagy tehetségű mester saját koráról, az ember erényeiről és bűéiről szól képeiben. Dr. Fehér Zsuzsa Dávid meglepi Betszabét a fürdőben (1988) gondolkodó alakjában, az egykori modell, Lajoska szomorú szemében, Petőfi-kom- pozíciója természetes mozdulataiban, a kisörsi és angyalföldi tájak párás szépségében, a Három lektor semmibe révedő tekintetében. Ismert alkotások ezek, amelyek a kor patetikus festői stílusával szemben állnak. A festő megrendületen nézi a korai képeket. „Negyven év óta most látom újra őket — mondja —; azt hittem, eltűntek. Különös örömöt, emóciót jelent, hogy ma is nyugodtan vállalhatom ezeket.” Kivételes érzékenységről, a téma és festő közötti meghitt kapcsolatról tanúskodnak az alkotások. Csernus szerint: „A vizuális élmény a legfontosabb, az ember, a tárgy a megvilágítással húz engem magához. Nem én választom, ő keres meg. Az idea az enyém, azután a kép kezdi alakítani önmagát. A modellek mozgása, egymás közötti feszültsége vagy harmóniája — tartalmilag, de elsősorban formai szempontokból befolyásolja az én festői indításomat. A dolgok átrendeződnek, a fények árnyékok módosulnak.” Ezt már újabb képei előtt mondja, amelyek a Biblia témáinak ürügyén örök emberi kapcsolatokra utaló kompozíciók. SIMÁI MIHÁLY TÖREDÉK folyó imádkozik a (kőkeresztnél szélkápolna kökénykörmenet — a turisták könny nélkül fölrepültek a filmfelvevőgép megtelt veled-------Magyarország haj Magyarország! e mberevő gyepűid mellett várvesztő tanácsasztalodnál jussolt vérmezőiden vergölődöm keresem Őket akik nincsenek folyó imádkozik a kőkeresztnél szélkápolna kökénykörmenet pipacsok robbanása bitók csatapiacok sírok felett \ a turisták: föl-------isteni közönnyel pásztáz új tárgyakat a kamera engem mint légnyomás szorít a földhöz a kárhozottak igaza Magyarország hej! Magyarország te szélpajzsú homokvértű haza magad-kavarta viharokban hová tetted a legkülönbeket?! (a folyó medre kiszáradt ima égre kövül a kökénykörmenet) CSANÁDY JÁNOS KIÁLL AZ EMBER Amikor megnyitja a kaput Észak szele, a követelődző tavasz itt neszez már a bokrok alatt — a kert léckerítése mögött ibolyák nyitják kis bársony szemüket; az öreg ember rovást nyit egy évnek s elfeledi a tél zsoltárait, a fiatal meg duzzadó rügyeket érez bőre alatt, mint a fa kipirosodó kérge, ha megsüti a Nap, s az ifjú lányok keble fájdalommal feszül egy esküvő elébe; egymásnak felesel kánya, jérce, és mintha veremajtót csapna fel a huzat, a Nap az ég kitárt ajtói közt zuhintja át sugár aranyát, s kiáll a fényre a megkoronázott élet, végre az ember-nélkül-nincs-világ megérti önmagát, s megnyitva az Ég-kupolát harmatos levegőt szippant belőle — emberi csendben előre lépve! CSERNUS
