Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
1989. március 4., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS mWw iilPPi í p?K /-"{S'; ' Iliv IIP ^nMROR -* ' m tS x <^PP IPIPt» ' ü ™ 3______________________________Somogyi Néplap ___________ S ülő István Az oroszlánok nézzetek rám tizenkét kőoroszlán köröttem árnyékolt vetnek időtlen mérik az időt én középen élve vagy halva mindegy hiszen valóban nem vagyok ott árnyékom ha melyik bálványra ráesik az felüvölt itt bábéi az emberiség hangja a pontos idő az öröklét és én valóban itt vagyok ebben a versben amely az öröklét nem önmagában de önmaga által hiszen amit látunk az nem megnyilvánulás esetlen álarcája csak a végtelennek és hogy az oroszlánok felfalhassanak épp itt sohasem találnak tehát szomorúan nézem pontos órakor ahogy marcangolják a testemet a végtelen nem látható és mégis hisszük hogy éppolyan érvek rejtik az " érdeket és az örökké azonos tüz-vér-vas tüz-vér-vas tűz-vér-vas történelem nem része a végtelennek csak őrült körhinta sír nyerít és búg de közben remegve áll Isten órazsebében CSAK egymásban bíztok testvéreim? kondul az árnyékom oroszlán éled itt bábéi az emberiség állok és nézem ahogy magam felől dögszagot sodor felém a szél Kovács András Feronc Ballada megadott témára „Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok” (Villon) költőverseny meg mesterdalnokok röhögnöm kell hogy itt szédelgek én is henterbuckázok bábokon vigyorgok tömött lebújban pár ezer dudás közt felboncolt semmi preciőz nyomor heveny színvakság pumpált nyegleség a téma ócska ám jól passzol itt szomjan halok a forrás vize mellett mikor jön már a felmentő sereg mikor-bukik be hírnök lóhalálban % hogy kusti bősz előhad föld alá bújj üzent a hátvéd mert nyugdíjba ment garanciánk és állunk felkopott s kereng még banzáj füstös bolhacirkusz papolhatok kihurrog majd a szála szomjan halok a forrás vize mellett lemez megugrik némafilm szalad hiába már a szinkron Visszajátszás műhold reaktor gén spanyolviasz viták és sóder összeroskadásig előttünk vagy utánunk egyre megy nemet szajkózunk s ez sem mái módi kik hajdan szintén ingatták fejük mind szomjan haltak a forrás vize mellett Ajánlás pöttöm herceg parádéd rém unalmas ne légy kegyes nem esdek gráciáért ma így de holnap úgy puffan világunk s szomjan haliunk a forrás vize mellett Új arcok az erdélyi irodalomban Adoc Manóié Gabriela: Leányfej György Albert: Ikarusz Gertler Jana: I’ortré Minden eddiginél nehezebb körülmények között kezdik pályájukat a romániai magyar irodalom nyolcvanas években induló fiatal tehetségei. A publikálási, könyvkiadási lehetőségek látványos beszűkülése csak külső nyomatékot ad a belső távlattalanságnak. A „nemzedék” fogalmát az irodalomtörténet többnyire kény- szerűségből használja. A hasonló életkor, sok vonatkozásban közös sorsélmény és főként a közös művészi program, s a közös fellépés, a- kibontakozást segítő nemzedéki tudat alapján sorolja egy csoportba az írókat. Dinamikusan változó történelemben az új jelenségekre általában egy-egy új generáció ad az előzőektől könnyen megkülönböztethető művészi választ. Ez a nemzedéki jelleg sokszor az előző nemzedékek szemléletének, művészi magatartásának részleges vagy erőteljes tagadásában “"nyilatkozik meg. Az új nemzedék kihívóbban, elevenebben reagál a kor jelenségeire, különösen a pályakezdésének időszakában. Később többnyire megszelídül, klasszicizálódik, bizonyos értelemben visszahajlik az előtte járók irányához, mégis megőrzi másságának ízeit. A nemzedéki besorolás különösen akkor kézenfekvő, ha az új írók jelentkezését történelmi korszakváltás vagy az új művészi jelenségeket kitüntetően dokumentáló új könyvsorozat, folyóirat, antológia is jelzi. A nemzedéki tagolás persze mindig kényszerű erőszaktétel is, hiszen a közösre teszi a hangsúlyt, nem figyel eléggé a szemléleti tagoltságra, a nemzedéken belüli különbségekre, sem pedig a kibontakozás, esetleg a megtorpanás, elakadás dinamizmusára, illetve állapotára. Ezernyi fenntartás ellenére a romániai magyar irodalom második világháború utáni történetének vázlatos áttekintésére egyelőre mégis a nemzedéki szempont látszik a legegyszerűbbnek. Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Szabó Gyula nemzedéke közösségi küldetéstudattal, „népszolgálati” igénnyel kezdte pályáját. Majd a hatvanas évek elején lépett fel a Forrás első nemzedéke a személyiség filozofikus vizsgálatát állítva a közösségi cselekvés helyére, persze Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Bálint Tibor sem zárkózott el « kor társadalmi kihívásaitól. Utánuk nemzedéki igénnyel, közös fellépéssel a második Forrás-nemzedék tagjai következtek a hatvanas-hetvenes evek fordulóján: Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos és társaik. Szemléletükben mintha a két előttük járó nemzedék eredményeit kísérelték volna meg szintézisbe hozni: egyszerre izgatta őket a társadalmi küldetés és a személyiség léthelyzete. Majd a hetvenes években új, az elvontabb, fi- lozofikusabb ihletettségű, a neoavantgarde ösztönzéseket is asszimiláló nemzedék következett: Szőcs Géza, Egyed Péter, Markó Béla, Bállá Zsófia, Mózes Attila, Szávai Géza,’ Cselényi Béla ... Ezúttal az utánuk következő, pályájukat — legalábbis önálló kötettel — a nyolcvanas években kezdő költők, írók közül mutatunk be néhányat, eltekintve most azoktól az évjáratuk szerint ide is sorolható alkotóktól, akik már' a hetvenes években megjelentették első' könyveiket, s azóta pályájuk kiteljesedett, de ennek ellenére szerepeltek a nyolcvanas évek pályakezdő antológiáiban, az ötödik évszak (1980), Bábel tornyán (1983), Alapművelet (1985), illetve a prózaírókat bemutató Ajtók (1986) című kötetekben is. Már ezek az átfedések is jelzik, hogy a nyolcvanas években nem tudott önálló, az előzőktől elkülönülő jelleggel fellépni az erdélyi magyar irodalomban új nerrvedék. Az itt szereplő írók kiválasztása, s a műveiké is, nem kis részben esetleges. Ennek legfőbb oka az, hogy az utóbbi években „sorompós századunk” lehetetlenné tette a magyarországi olvasó naprakész tájékozódását az erdélyi magyar irodalomban. Ma már jóval könnyebb egy nyugati magyar könyvet megszerezni, mint egy romániai magyar kötetet. S a szellemi kapcsolatok képtelen korlátozása “éppúgy sújtja nemzeti könyvtárainkat, mint a magánszemélyeket. Életkor és művészi látásmód szerint is különböző alkotók ők, de valamennyiük művészetében a kiszolgáltatottsággal, be- szorítottsággal, megalapozottsággal, táv- lattalansággal való szinte reménytelen küzdelem tűnik fel. A védekező, defenzív létezés kínja látszik a legújabb romániai „Ötágú síp” magyar irodalom legerősebb ösztönzőjének. A tragikusan és korán lezárult életű Sütő István (1949—1987) harmadik és egyben utolsó kötetének a címe Én, Dániel. Költészetében a bibliai Dánielénél nyomorultabb léthelyzet teremti a zaklatott látomásokat, s. a ' „tűz-vér-vas” történelemmel a Végtelent szembeállító filozófiai sejtelmet, de a létezés teljes tragikumának érzetét is. A rendkívül kevés szavú, kötetével későn jelentkező, mesterének Pilinszkyt sejtető Németi Rudolf (1948) tárgyias költészete a létezés alapkérdéseit ostromolja erős elvonatkoztató képességgel, mégis szemléletesen. Gál Éva Emese (1956) tűnődő, álmodozó, vÉ^>yakozó, olykor még bőbeszédű lírájának bensőségéssége hiányérzetből, önkeresésből származik; erősítő, önerősítő énekeket mond. Visky András (1957) a tárgyias kép mögé bravúros nyelvi erővel képes nagy gondolati és közérzeti hátteret teremteni. Kovács András Ferenc (1959) még egyetemista volt, amikor első verseskötete megjelent. Egyszerre érett költőként mutatkozott be. Szemléletének tágassága, tárgyias elemeket és absztrakciókat, keserű játékot és közvetlen politikai indulatot, gazdag kultúrélményt és tapintható mai valóságot szinte láthatatlan könnyedséggel szintetizáló versei erős tehetséget és kemény karaktert mutatnak. Géczi A. János (1953) szemléletének különleges értéke, hogy tárgyszerű leírásai, jellemzései spontán telnek meg ítéletekkel, értelmezéssel. Egy-két szóval is lényeges aspektussal dúsítja a novella világát. Ismétléseivel, variációival pedig az adott szituáció képtelenségét, groteszk minőségét leplezi le. Jó szándékkal ajánlom az olvasók figyelmébe az erdélyi magyar irodalom új, küzdelmes értékeit. Kár, hogy a tudatosított sors még nem legyőzött sors is egyben. Görömbei András gí?1 Á-János PAPÍRVIZSGÁLAT S zinte dél lett, mire azon a kedden sorra kerültem. „No, Poprádd, most vagy soha!” — kezdtem fújni mondókáimat csengő hangon, de le is lohadtam menten. Egész délelőtt arra számítottam, többen lesznek, egy igazi bizottság, hogy a fontos munkájuktól elránci- gált szaktekintélyek fagyosan merednek majd rám, mintha én rendeltem volna el megmérettetésem, én !er nék az oka, hogy itt elpazarolják — s mire! — a drága idejüket. Ehelyett egy kopaszodó, már majdnem öreg férfi bámult rám az asztal túlsó oldaláról. „Néz, tehát még vagyok!” — emberéltem meg magám, s újult erővel! hadartam tovább az idejében megküldött kérdéseikre előkészített válaszaimat. A férfi unottan, már-már bosszúsan hallgatta mondandómat. Arcjátékáról lerítt, saját kelepcéjébe sétálhatott bele, hiszen a típuskérdéseikre csak típusválaszok születhettek. Félbe is szakított, s csak akkor élénkült meg re kiteregettem eléje a papírjaimat. — Eddig rendben is volnánk — mondta. Aztán csak ült ott, szótlanul, mellén az úgy látszik itt mindenki számára kötelező szolgálati jelvénnyel. Ült és nézett. PALIVAN P. / IRODAFÖNÖK” — sikerült kibetűznöm a fehér műanyag lapocskára erősített névjegykártyáját. Közben ő csak; nézett, nézett azokkal a furcsa-nagy, mindenki számára érthető elkötelezettségét hirdető szemeivel. „Eh, nem lehet rossz fiú, ha egy kicsit kíváncsi is ... Ez nem, ez a pali” — emberéltem meg magam -újra, s mintegy cda-nemvalósá- gom bizonyításaként, elszántan néztem a szeme közé. Ö ülve, én állva — hosszú ideig néztük így egymást. „Hát, nem megmondtam, hogy nem lehet rossz fiú!... TJrtrttr if IjrwVíö+MO. £±cf\r Pa i i vagy *P.? Mert lefogadom ha utánanéznék, kiderülne, csak megérkezett ő is egy nap, északról, a ílamandok- kal” — játszadoztam el a neve adta lehetőséggel. „Pali van Pali. VILÁG- KÖRÜLI UTAZÁSOK! Ugyanott: GAMUS-NAPO-, LEON, gyarmatosításkori tengerészflaskákban! Valá- mint Minden Hónap Első Keddjén: FLAM AND AUKCIÓ ! (Garantáltan osztá- lyonfelüíi árak!)” — fürkésztem most már szinte kíváncsian az arcát. M ert az is lehetne, ha nem ülne itt, így ... S nem nézne... De mi az, hogy nézne?! — Valami baj van a papírjaimmal?! — e!égeltem meg végül is fiamand mivoltomat. i . — Nem ... Dehogyis! Ez hiba volt: kérdezni, amikor azért hívattak, hogy válaszoljak!” De én már ilvrfa« 17 a cvrwk- Hirtelen haragú. Mérgem viszont szalmaláng életű. Egy kis lobo- gás, izzás, s aztán már csak, a pernyeíz marad. Azt nyelem aztán sokáig, ahelyett, hogy az asztalra csapnék — egyszer legalább! —, és megmutatnám puskaporos mivoltomat. De én már ilyen vagyok. Mérgében is önmagát rövidítő. „Mert ez már mégiscsak:, így végigmérni az embert!” A férfi közben ráérősen forgatta, silabizálta papírjaimat. Mozdulatai elárulták, végre igazi-dolga akadt. Néhányszor abba is hagyta a vizsgálódást, s ilyenkor tollán igazítva, a hozzáértők gyönyörével be-, jegyzett valamit a nagykönyvbe. „Elkönyvel ez, vagy mi?!" ' Hosszú, hosszú percek teltek el, s mire azt hittem, a végére értünk ennek az egésznek, kiderült, valami mégsem stimmel, mert újból sorra vette papírjaimat. Rév ni 1 l.a n a.ti 01 110v tű n t_ személyazonosságimból meg a munkakönyvemből, mintegy a maga szórakozására, várat épít, vagy legalábbis alagutat, hogy alája dughassa az összehajtogatott keresztlevél-másolatokat, megannyi diplomám fotókópiáit, meg a sok miegyebeket, melyeket •— a munkahelycsere útvesztőjében némi jártasságra szert téve — készségesen sorakoztattam volt ki eléje; de elko- morodó pillantásából ítélve, szórakozásról szó sem volt. — A vállalati minősítése hiányzik! Valami mentegetőzésféleséget morrpogva dugtam orra alá a kétpecsétes papirost, megtoldva még, a biztonság kedvéért, hová- tartozásaimat, s szabályosan igazolható mindenféle tagságomat tisztázó könyvecskékkel. Erre lehiggadt. — Eddig rendben is volnánk — mondta. Aztán csak ült oti, mellén az íjbv látszik itt mindenki számára kötelező szolgálati jelvénnyel. Ült és nézett. Mustrálgatott. Sőt, többször is végigmért, tetőtől talpig. Míg rá nem szóltam: — Valami baj van a papírjaimmal? — Nem...' Dehogyis! -- ingatta a fejét, mintha őt lepte volna meg a legjobban ez a nem várt fejle- biztosságomból már egy ülve, én állva néztük egymást hosz- szú ideig, s amint végül is elkapta rólam a tekintetét, visszanyert maga- biztosságomból már egy mosolyra is tellett volna: ha nem veszem észre, hogy valójában azért nem engem néz,' mert rám figyel, rám: a nagykönyvbélire. „Néz, mert vagyok! — .hasított belém a dühve' azonos felismerés. „Mert itt, ill. ott vagyok!” ’ És azóta, bár mindannyiszor utamra enged a következő ' papírvizsgálatig megválaszolandó kérdéseivel, szóval én azóta.. azóta mindig magamon érzem a nagyikönyvből rámmeredő tekintetét. Iftimic Birlcanu szobra
