Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
1989. március 4., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Közben persze történt egy és más. Kiderült például egy kartársunkról, hogy ő tulajdonképpen német; rendes emberek bolondultak meg hirtelen... Elveszítettük elsőszülött kisfiúnkat... Engem 35 évesen besoroztak, katonaszökevényként, bujkálva fejeztem be a háborút, épp, hogy életben tértem haza. Négy nap alatt gyalogoltam el Pestről Kaposvárra. Még két gyerekkel gyarapodtunk azután. Klára korán hagyott itt. Fájt a feje, s egyik reggel — agyvérzés miatt '— végképp elszende- redett. Alig múltam akkor negyvenéves. Feleségem, aki most elment két hónapra az NSZK-ba a fiamhoz, feleségem, aki most nagyon-na- gyon hiányzik, ő a második. Ö Klára húga, Erzsébet. Nem is tudja, hogy milyen kínszenvedés az egyedüllét nélküle. Még szerencse, hogy az intézetből hoznak ebédet, amíg ő nincs itthon ... Csapongók, ugye? Akkor hát vissza az időrendbe! 1945-től 1956- ig hét igazgatóm volt a Siketnéma intézetben. Én még süketnek mondom, mert úgy tanultam, de állítólag a siket a helyes. Nos, volt a hét között olyan is, aki négy „el- lemit” végzett, s ezt le is. írta büszkén. Közben tankönyveket írtam, hogy legyenek. 1956. decemberében lettem igazgató. Dehogyis akartam az lenni! De ha már lettem, nekikezdtem a nagy tervnek. Hozzánk többnyire jelelő — azaz kézzel beszélő — gyerekek kerültek. Ezt kellett valahogyan megelőzni, hogy anyanyelvet adhassunk a nem halló s nem beszélő aprónépnek. Ez pedig csak úgy érhető el. ha egészen kicsi korban hozzánk kerülnek. Összekoldultam hát társadalmi úton, mindenféle praktikák árán Európa első siketnéma óvodáját. Nem árt tudni: Magyarországon az első siketnéma iskola Vácott volt, 1802-ben született. A második a kaposvári, amely 1897-től működik, de 1885-től is számíthatjuk létét, Milankovics Tamás telekkönyvvezető magán- intézményének létrejöttétől. Ahol ma is áll az intézmény, ott 1903 óta működik. Életem főműve a siketnéma óvoda. Látogatták is sokszázan, itthonról, külföldről... Kaptam közben akkora pofonokat, hogy a csillagokat láttam, de kaptam kitüntetést is jó néhányat. A pofonokra igazából nem is emlékszem, végtére is. szép életútra nézek visz- sza. A kitüntetésekből meg egyet sem mutatok meg. Nem tőlük vagyok boldog öregember, aki már nem tervez, csak az emlékeiből él. Két lányom gyógypedagógus. Az egyik fiam háromdiplomás mérnök. A másik orvos Németországban. Amikor a tudtom nélkül elment, nagyon haragudtam rá. Azóta .közeledtünk egymáshoz, de külföldre távozását — bár oka volt rá —, valójában sohasem értettem meg. Talán azért, mert mindig itt éltem úgy, hogy jól éreztem magam. Néha nagyon jól. Időnkint — már ami a dologi részét illeti az életnek — kevésbé jól; akkor „csak” a gyerekeimért, az óvodásaimért tettem ezt és azt. Most is jó nekem. Senkire sem haragszom. Nyugodtan alszom. Olykor mesélek. Tán akad, aki érdemesnek tartja, hogy meghallgasson. Köszönöm, kedves bátyám; Du- ráczky József, hogy nem kellett írnom az életútjáról. Mégis megtelt betűvel a hat papír, sőt, jutott belőlük a hetedikre is. írni azonban nem írtam. Csak közvetítettem egy kattogó masina segítségével a fenti fekete krikszkrakszo- kat, amelyeket betűnek nevezünk, s amelyek állítólag hangok lejegy^ zésére szolgálnak. Hangokéra, amelyeket szeretett népe nem hall. De hála munkásságának is, jól-rosz- szul mégis hallat. S ,ez majdnem olyan, mintha a béna járna, s a vak látna ... Nem csodatévő ember, kedves bátyám, de majdnem az. S milyen jó, hogy akkor, egyszer erősebb volt a kísértő ördögnél. Óradíjas helyettes lett több száz helyett, alig száz pengőért... Éljen sokáig békességben, úgy, hogy senkire se kelljen haragudnia. Ügy, hogy nyugodt legyen az álma. És úgy, hogy mesélni tudjon életéről nemcsak nekem, hanem másnak is . . . Luthár Péter Kedves bátyám, Duráczky József; nem tudok írni magáról, pedig itt áll előttem hat üres papír. Egy sor sem sikeredik, pedig arról a hat papírról kellene átcsordulnia a nyomdagépek által egy egész újságoldalra mindannak, amiről órákig beszélgettünk. Itt ülök, kedves Bátyám, s nem megy az írás. Fölkelek, visszajövök, megint fölkelek... Tudja miit? Ha már „megterhelt” vele, hogy egyfolytában és ízesen beszélt, úgy, hogy jegyzetelni sem tudtam; ha már ahová csak kapott, onnan foszlott ki egy-egy történetvirág, hát ha már így elbánt velem, akkor maradjon most magának! Nem kérdezem, nem írok, mert nem tudok, bárhogy is szeretnék. Itt hagyom egyedül, azután kezdjen magával, meg evvel a sokból eggyé álló kitöltetlen ívvel azt, amit akar. Beszéljen egyvégtében. Majd rájön, hogy milyen keserves az' újságíró dolga, ha túl sok az élmény, amit ráborítanak ... Elrabolt napjáért, mélynek során azt ígértem, hogy írni fogok életútjáról, s emiatt velem múlatta az időt, bocsánatát kérem. Nem gondoltam, hogy ennyire kifogy belőlem a betű. Ezzel be is fejezem. Itt az árkus papíros, átadom tisztelettel. Mostantól az öné . .. Az anyakönyvben, az áll, hogy Budapesten születtem. De ez nem számít, mert csak születni vitt oda anyám a szíve alatt. Kiskunmajsai vagyok, egy szegény alföldi kereskedő egyetlen gyermeke. A legal- földebb Alföldről, a legkatoliku- sabb Kunságból, a tizenhétezer lakosú parasztfaluból, ahol tízéves koromban, 1919-ben a szokottnál is nagyobb terrorral tizedelték a népet a románok, s ahol ezt megúszva az épp megszülető polgári iskolába iratkoztam be a négy elemi után. Meglett emberek között voltam a kedvenc. A környékbeli felnőtt parasztok jöttek az iskolába^ mert nagy volt bennük a tudásszomj. Gyerek kevés volt a polgáriban, ráadásul apró termetem miatt mindenki engem ajnározott. De ezzel együtt igen tisztességes tanítás folyt ott. Nem voltam naevon Ebből sem maradtam ki. Csengő aranyak, évekig biztos jólét, és még ki tudja, mi egyéb képében hozzám is eljött a patás. Győztem. S ha már eldicsekedtem vele, hát elkezdem újra, az elején. Az összes tanárommal megbékéltem a főiskolán. Meg is lett a gyümölcse. Beajánlottak József főhercegnél, akinek volt egy értelmi fogyatékos fia. Ügy kellett hívnom: László fenség. Tanítanom kellett. Tanítottam is a tánctól kezdve mindenre az ifjú főherceget. Nagyon jóindulatú behemót volt, de, fájdalom, erősen fogyatékos. Ha együtt mentünk az utcán, minden rendőrt megsüvegelt, minden rendőr előtt meghajolt. Rámszólt egyszer József főherceg: „De hiszen az én fiam nem tud sakkozni, tanár úr!" Hiszen ha tudta volna, hogy sakkoztunk ... Tanítottam, de hát játékágyúval lő- döztük le a bábukat, mert László fenség nemigen tudta megjegyezni a lépéseket... Száz szónak is egy a vége: László testvérének, József Ferencnek a gyerekei között is volt fogyatékos. Valószínű, erősen degenerálódott már addigra a család génállománya, hiszen sok rokoni házasság is terhelte. Felajánlották: lesz lakásom a palotájukban, és nagy fizetésem, ha nevelőként ott maradok. Egy valami lett volna tilos: megnősülnöm. Mit tagadjam: nagy volt a kísértés. Soha nem jártam annyit színházba, amint akkor a hercegi páholyba, soha olyan köny- ny.edén... Ej, hagyjuk! Klárám akkor már Kaposváron volt gyógypedagógus. Fogtam magam, eljöttem óradíjas, helyettes tanárnak Somogy fővárosába. Ez 1932-ben történt. 1933- ba.n összeházasodtunk. Harminchétben lettem rendes tanár, ő 1941- ben. Szerettük egymást, a hivatásunkat. öt gyerekünk született. Owi/jrMm t*M*™«**i buta, és arra vágytam, hogy Pesten tanuljak tovább. Mi lett belőle? öt év tanítóképző Kiskunfélegyházán. A polgárit végzett fiúk akkoriban vagy kereskedelmibe mentek, vagy tanítóképzőbe. Az utóbbit választottam, s épp aközben lett öt év a tanulmányi idő — magasabb szintű az iskola —, hogy oda jártam. Jó tanuló voltam. A vágy megmaradt bennem, hogy egyszer majd budapesti diák legyek. Nos: 1928. februárjában óriási kulturális eseményre került sor Félegyházán. A prepák félévi koncertjére mindenki összegyűlt, aki számít és aki valaha is a félegyházi képző diákja volt. A koncert után tátott szájjal hallgattam Sümeghy Sümegi Kálmán öregdiákot, aki így- dicsekedett, amikor kérdeztük, mi is lesz belőle: „Én, öcsém, orvos is leszek és tanár is egyben, azaz gyógypedagógus!" Ettől kezdve másra sem tudtam gondolni, mint hogy orvos is, de tanár is szeretnék lenni. Csakhogy rajtam kívül még tízen határozták el közülünk ugyanezt. Az egész országból tizenkét jelöltet vettek föl a gyógypedagógiai tanárképzőbe. Színjeles tanítói oklevéllel jelentkeztem. Harminckét pengő ösztöndíjjal vettek föl. Még három félegyházi került be velem együtt. Kettő gyorsan kimaradt. Sümeghy Sümegi úr sem fejezte be tanulmányait. Mégis áldom a nevét, mért nélküle nem lehetnék boldog öregember... A tanárképzőben már színesebb volt az életem, mint eminens tanítóképzős koromban. Majdnem ki is dobtak, mert hát az első félévet azzal töltöttem, hogy egyik tündéri évfolyamtársnőmmel, Neu Klárával az asztal alatt egymás kezét fogtuk, vagy szerelmes leveleket küldözgettünk egymásnak az előadások alatt. Félévkor, majdnem kirúgásunk, hatórás folyamatos kollokvá'lás-kínzás után döbbentünk rá, hogy leginkább tanulni lesz jó együtt. Később két vitázó professzor kereszttüzébe kerültem, meg egyéb lehetetlen helyzetekbe... Végül is nem valami rosz- szul végeztem; mindig sikerült kivágni magam. Volt rá eset, hogy buktatni, de mindenáron buktatni akaró professzorom hat órányi fárasztási követően kitűnőt írt be az indexembe. Utóbb — mondhatom — jó barátok lettünk. Életében legalább egyszer minden embert megkísért aZ ördög A megkísértett tanító
