Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

1989. március 15., szerda Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK Gombai emlékek Falu a városban Verses gratuláció a tanár úrnak Emberként az emberek között Giay László szülőfaluja 30 kilométerre van Siófoktól. Szép környékű, jellegzetes külső-somogyi kisközség. — Valahányszor a kányái dombokhoz érek és megpil­lantom a falut, mindig egy verssor jut eszembe — mondja. — Akár akarom, akár nem, azt a Puskin-sort, amit még 'középiskolás . ko­romban tanultam, olyankor el kell mondanom magam-/ ban. „Köszöntlek, kis fa­lum, hozzád hozott az út". Kánya számomra „a falu": ha úgy tetszik, az a falu, amelyet ma már csak az emlékeinkben őrzünk, szere­tünk. Néptanító apám, a két- tanerős iskola felső tagoza­tát tanította. Sokoldalúan művelt, igazi pedagógus volt, aki a szellemi javakat több­re tartotta az anyagiaknál, s igen jó muzsikusként ismer­ték. (A kántor, az idősebb mester gyengébb zenész volt apámnál, viszont nagyszerű volt az orgánuma.) Egyálta­lán nem volt könnyű az életünk (különösen mai szemmel nézvést), ennek el­lenére boldog gyerekkorra tekinthetek vissza. Öten vol­tunk testvérék. öt fiú. Apám „elé” az iskolába csak egy évig járhattunk; azt akarta, hogy másutt, elfogulatlan közegben mérettessünk meg. Ezért Tábra járatott bennün­ket. Hat kilométert gyalo­goltunk oda és vissza min­dennap, ha esett, ha fújt, s elkésnünk Vagy otthon ma­radnunk a legzordabb téli napon sem szabadott. Erre apám nagyon kényes volt. Ugyanakkor igen sokat tö­rődött velünk. Hogy úgy mondjam: „jól programozta be” az életünket. Esténként — még petróleumlámpánál — a magyar történelmet me­sélte, s a versékhez, sőt egy- egy nyelvtani szabályhoz is dallamot szerzett, hogy köny- nyehben megjegyezzük. Sze-- retett régészkedni, természe­tesen bennünket is beava­tott, s így én ma is tudom, hogy a falu mely részén lenne értelme megvallatni a földet. 1939-ben talált egy kéteaeréves, szekér alakú agyagomat; ez akkor egye­dülálló, szenzációs lelet volt. A szekszárdi múzeum büsz­kesége ma is. A fizikai mun­kát korán megtanultuk be­csülni. Én tízéves korom óta kenyeret keresek. Minden­féle mezőgazdasági munkát végeztem a nyári vakációk idején, főiskolás koromban pedig teljes ellátásért taní­tottam, instruáltam. A rend­szeres munka erkölcsi szem­pontból is hasznomra vált, s egyáltalán nem okozott rossz közérzetet. Sőit. A magyar—ének szakos ta­nári diploma megszerzése után Szárszón, majd Siófo­kon tanított. — A közéletiség számomra egyet jelentett a pedagógus- hivatással — mondja. — Ott volt előttem apám példája, aki a szellemi javait (akár­csak könyvtárát) oly buzgón osztogatta. Munkásságának csupán egy része volt az, amit a tanteremben végzett, neki az egész falu, a kö­zösség életéhez köze volt. Abban a kis iskolában, ahol tanított, egy egész sereg ké­sőbbi diplomás sajátította e( az elemi tudnivalókat, Cam­bridge-! egyetemi tanártól nagykövetig, nyelvtudóstól közéleti potentátig különböző egzisztenciák indultak el va­laha Kányáról. Nos, magam is nagy lelkesedéssel vetet­tem bele magam a népmű­velésbe. Foglalkoztam, szín­játszással is, de főként az énekkari munka kötött le. Az iskolái kórusom igen je­les eredményeket ért el, s. egy időben vezényeltem a siófóki dalkört és a gimná­zium énekkarát is. Életem igen kedves időszaka az a pár esztendő, amikor a vá­rossá nyilvánított Siófok tu­lajdoniképpen megalapozta városhoz méltó (kulturális életét, öntevékeny művészeti csoportok alakultak (közü­lük több ma már híres, mint például a Balaton Tánc- együttes), akkor kezdtük a dalosünnepeket rendezni, ze­neiskolát létesítettünk, sok- sak emlékezetes, jó hangu­latú értelmiségi találkozót, bemutatkozó estét tartot­tunk. Én remekül érez­tem magam gyakorlati nép­művelőiként, később tanácsi dolgozóként, majd pártmun­kásként nosztalgiával idéz­gettem ezéket az esztendőket. Akkoriban volt divat a szel­lemi vetélkedő is. Nekem a feletteseim szinte kötelező­vé tették, hogy minden, fő­ként zenei témájú versenyen részt vegyek. Nem vallot­tunk szégyent. Egyszer egy politikai, történelmi, föld­rajzi vetélkedőn országos első helyen végeztem. A te­levízió is közvetítette az utolsó „párviadalokat”. Éj­szaka fél háromkor érkez­tem haza Budapestről, ás a siófoki állomáson' zászlókkal fogadtak. A legutóbbi siófoki városi pártértekezleten első titkár­rá választották, s azóta igen sok leveleit kapott pártta­goktól, pártonkívüliektől egy­aránt. (Még egy hosszú ver­ses levél is érkezett vala­melyik régi tanítványától, aki a tanár úr énekóráinak hangulatát idézte.) Ügy tet­szik, sokan értettek egyet a siófoki pártértekezlet dönté­sével, s ez az egykori „gya­korlati népművelőnek” is köszönhető. Annak a Giáy Lászlónak, aki mindig nép­tanító-szívvel közeledett az emberekhez, aki tulajdon­iképpen sohasem hagyta ab­ba a tanítást (miután elvé­gezte a szakosítót, filozófiát tanít az esti egyetemen), s aki a programja lényegét valahogy eképpen fogalmaz­ta meg: vissza kell adni az emberei<t hitét az eszmében, s ezt — akik erre hivatot­tak — ezután már csak oly módon tehetik, hogy Jóban - rossaban együtt élnek a tó­juk bízott — vagy általuk fölvállalt? — közösséggel. Emberiként az emberek kö­zött. Szapudi András — Mexikó nincs túl mex/.- sze .,: — mondta a kapos­vári Juhász György a föld­gömbre mutatva. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem harmadéves hallgatója, a trópusi-szubtrópusi kiegészí­tő szakot választotta a tan­év elején, nem sejtve, hogy rövidesen Acapulcóba, a mil­liomosok fellegvárába is el­juthat, S most, egyhónapi utazgatás, élménygyűjtás után itthon osztja meg él­ményeit családjával, társai­val. — Honnan jött az ötlet, a bátorság, és főleg a pénz a tengerentúli,útra ? — A pénzről ne kérdez­zen, mert úgyse hinné el, hogy 25 ezer forintból gaz­dálkodtam ki az utat. Nem a szüleimtől kértem, hanem öszegyűjítöttem a zsebpénze­met, és természetesen mun­kát is vállaltam a tanulás mellett. Az egyetem. an.nyi7 ban segített, hogy szabadsá­got adott, és valamennyi tanszéken tanulmányi útként. Egylovas szekér döcög az úton, a csupasz fák alatt. A platán a játszótéren forra­dalmak tanúja lehetett. 1849. április 27-én néhány száz méterre innen szólította föl népfelkelésre a megye lako­sait Noszlopy Gáspár kor­mánybiztos. Az első szabad május elsején lovas bandé­rium haladt el a platán előtt. Erre járhatott misézni Si­mon József, a kommunista pap is nagygombai filiájába. A platánnal szemközt ma öles betűkkel tábla hirdeti: Lengyelkert utca. Az Igézőt papírra vető Lengyel József nagyapja bérelte itt a terü­letet, az uradalmi épülettel együtt. Az utóbbi már ré­gen összedőlte Az író 1965- ben látogatott ide. Az 1932-ben kiadott Somo­gyi Cím és helységnévtár a Marcalihoz csatolt települé­sek között csak Gyóta, Cser­hát, Fácányos és Lök pusz­tát említi, pedig egy 1850-e? térképen még önálló község­nek jelölték Nagygombát és Kisgombát is. 1927. október 6-án egy hir­detményt írt alá Tallián Andor, Somogy vármegye alispánja: „Közhírré teszem, hogy Marczali és Nagygom­ba községek egyesítése foly­tán a inagygombai anyaköny­vi kerület megszűnt.” Lus­ták lehettek a vármegye egyetlen napilapjának toll- forgatói. Az egyesülésről egyetlen cikket sem találtam a Somogyi Újság 1927. évi számaiban. Pedig szolgálna tanulsággal a mai egyesi- tőiknek vagy szétszakadni akaróknak az akkori „kör­zetesítés” háttere. Az egykori kisközségekből jött létre Marczali III. kerü­lete. A Táncsics Mihály ut­ca Nagygomiba főutcája. Vé­gigsétálunk a patinás házak között. A Lengyelkerttel szemben még állnak az egy­kori jobbágyházak. A ma­gyar paraszt szakértelmét dicséri, hogy nem dőltek össze. Eddig. Meg kellene menteni őket! Kollégám pil­lanatok alatt az omladozó falaik felé fordítja fényké­pezőgépét. Legalább a kép megőrzi az utókornak ezeket a szép épületeket,. Megkon- dulnak „Simon elvtárs” írták alá a kdutazási enge­délyhez szükséges kérelmet. Az ötlet pedig egyik olyan társamtól származott, aki már eljutott Kubába. No, és a gyermekkori emlékek... Kittenberger Kálmán, Feke­te István, Széchenyi Zsig- mond és nem utolsósorban Molnár Gábor regényei gyúj­tották föl képzeletemet e messzi világ iránt. És még valami. . . Szeretem a mele­get —teszi hozzá moso­lyogva. — Tavaly már Dél- Európát is bejártam. Görög­országban 50 fokot mértek akkor, számomra mégis kel­lemes volt. — Ki segítette a legutób­bi utazás megszervezésében? — Senki, öt társaimmal terveztük Varsón, Moszkván, Írországon, Kanadán keresz­tül az utat Kubába és Me­xikóba. Induláskor már csak ketten szálltunk repülőgép­re. A többiek nem bírták idegekkel a szervezés vi­szontagságait. 18 órás repülőút, 10 ezer kilométer Havannáig, és on­nan még háromezer kilo­méter Acapulco. A legtávo­labbi hely, ahova eljutottak. — Milyennelc látta a Ka- rib-tenger gyöngyszemét me­zőgazdász-szemmel és turis­taként? — Csodálatos élményt nyújtottak az óriási dohámy- és papayaültetvények. Kó­kuszdiót szedtem a fáról! Sok olyan gyümölcsöt lát­tam, aminek a nevét sem gombai templomának ha­rangjai. Talán a jobbágy­házakért is szólnak. A templommal szemben iskola. A mai Gomba — Marcali egyik; városrésze — önálló arcát keresem benne. Csalódom. A Mikszáth utcai iskola egyik épületében va­gyok, ahova a helyhiány mi­att néhány tanulócsoportot „kihelyeztek”. A tanítók nem nyilatkoznak, amíg a mar­cali igazgatótól nem kapnak rá engedélyt. x Mit szólnának ehhez az. egyesülést ellenző lokálpat­rióták, ha még élnének? Mit szólnának a falu ama­tőr színészei, akik a Len­gyelkertben népszínművek­kel szórakoztatták egymást és a gombai polgárokat? Mit szólna a helység utolsó közéleti személyisége, For- gách ' Károly gróf özvegye, aki kiállításokat rendezett a kastélyban? S vajon mit szólna Váradi Ferenc nép­tanító, aki az első gombai felvonulást szervezte 1919. május 1-jén. A mai néptaní­tók csak engedéllyel nyilat­kozhatnak lakóhelyükről. — A mi gyerekeinknek már Marcali a lakóhelye — mondja Linha Zoltánná, az I. D osztályfőnöke. — A környezetismeret tan­tárgy „Lakóhelyünk múlt­ja” című fejezetének okta­tásakor is Marcali történe­tével foglalkozunk — teszi hozzá Tanai Gyuláné, a II. A tanítója. Volna mit Okítani Nagy- gomba múltjáról is. A Ne- nát-keresztnél megszakad belső, sopánkodásom. — Itt volt egykor a falu vége — mondja Szabó Já­nos, a kereszttel szemben levő ház lakója. — Az adó­hivatal, a mai rendőrkapi­tányság épülete volt az utolsó ház Marcaliban. Az­tán ide, a falvak közé tele­pítették a tisztviselőket, és összenőtt a két község. A bútorok, könyveli, em­lékek árnyékában kérem: meséljen nekem az egye­sülésről ! Mintha áram ütötte vol­na, megrándul. Szaporábban szedi a levegőt, szeme könnybe lábad. A ködsziitáló hallottam azelőtt. És persze rengeteg banán ... Ez volt a fő táplálékunk. — Mennyire őrizte meg ősi kultúráját a vidék? — Kubában nem fordíta­nák gondot a műemlékvéde­lemre. Minden épület pusz­tulófélben van, csak az el­nöki palota ragyog eredeti pompájában. Lerobbant ame­rikai autók „száguldoznak” Havanna utcáin, az ember­nek pedig időnként .nosztal­giái támadnak... Ami még élményt jelentett: a tenger­parttól 50 kilométerre kiala­kított krokodilfarm. És az úgynevezett iindiánfalu, amely egy úszó szigeten őrizte meg a bennszülött la­kosság kultúrájának emlé­keit. A harmincas években fölfedezett szigeten kemény pálmalevelekből építkeztek az indiánok. Szobrokon áb­rázolták a kacsák befogásá­nak ősi mesterségét; az in­dián nádszállal a szájában'a víz alá bukott úgy, hogy a „pipa” vége kint volt a vízből. Ezen keresztül vette a levegőt, míg a víz alatt elkapta a kacsa lábát. Vara- deróban a világ legszebb strandján sebesre égett a hátam. Vinnalesben, — ahol a legkitűnőbb szivardohányt termesztik — találkátok a 3—10 emeletnyi magasságú mogoték. A ha jdan vízzel el­árasztott sík vidékből emel­kednek ki ezek a függőle­ges sziklafalak; oldalukat őserdő borítja, belsejükben permetben egymás Után lép­nek elő az emlékek. — Ősi ellentét szabta meg gyerekkoromban a marcali­ak és a gombaiak viszonyát. Apáról fiúra szállt a legen­da, miszerint a marcaliak ki akarták rabolbi Keszthelyt. A gombaiak megtudták, és értesítették a Balaton-iparti város lakóit. Nem csoda, ha a falu elöljárói tiltakoztak az egyesítés ellen. Meg aztán a két község közötti szántó­föld Széchenyi Andor Pál gróf tulajdona volt: nem ákarta leadni. Arra lejjebb rosszul termett a föld. Ami­kor a grófnak ajánlották, hogy azt is megveszik, már ráállt az alkura. A bírónk­kal is közölték: két község bírája lesz. Akkor már ő is aláírta az egyesülést. Hara­gudtak is rá a gombai pa­rasztok. — Simon papról mit be­szélitek ebben az időben? , — Nem volt szabad, még egymás között sem. Egy­szer egy pesti különítmény érkezett Marcali rabsicokat pedig barlangrendszer húzó­dik. — Ezzel az éles macheté- vel vágtunk utat magunk­nak a szúrós kaktuszokkal és áthatolhatatlan, sűrű nö­vényzettel borított meredé­lyen. Egy bentlakóval cserél­tem ezt a nádvágó kést kvarcóráért. Angol gyártmá­nyú. Lassan előlkerül a többi ereklye is: azték naptár, fa­ragott marihuánaszívó pipa és egy csodálatos obszidián- szobrocska idézi Mexikóvá­rost és Aoaipulcót. — Mexikóváros körülbelül 3600 méteren, magasföldön fékszik és rettenetesen füs­tös. A belvárosban ameri­kai autócsodák suhannak; fényűző villák, előkelő mil­liomosok ejtik ámulatba az idegent. A világ második legeladósodottabb városában hihetetlenül nagy a fény­űzés ... Acapulcóban ugyan­csak, de ez a város már kétarcú. A milliomosok pa­zar szállodáitól egy kilo­méterre szeméthegyek tor­nyosulnák. Tascóban, az ezüsitvárosban — itt találha­tó ugyanis a világ legna­gyobb ezüsitbányája — ren­geteg a csörgőkígyó és na­gyon rossz a közbiztonság. Igaz, mi ennek pont az el­lenkezőjét tapasztaltuk. Az egyik társamnák félig kiló­gott a farmerzsebéből a pénztárcája és a bazársoron egy eladó utánakiáltott: „Signore, Signore! dugja el összeszedni. Az a hír járta, hogy a kommunistáikat szed­ték össze az orvvadászok he­lyett. A kommunista szót 16 éves koromban, 1935-ben hallottam először. Érdekes módon ezután a kereskedelemre terelődik a szó. Valamikor Nagygom­bán az elsők között alákult meg a Hangya szövetkezet. Ma ivegyeslkereskedés van a falu főutcáján. A hűtőpul­ton felvágottak, húskészít­ményeik. — Kevés fogy belőlük — panaszkodik Vajda Ferenc cégtulajdonos és mosolyog. — A környékbeliek közül sokan vágtak disznót. Az egyre sűrűsödő köd és a lemenő nap hazaparancsolt Gombáról. Szerettem volna még hallani a gimesi és pa­csi Forgách Károly grófról, aki a Felvidék elcsatolásá- val elvesztette ottanii birto­kait. Itt, Gombán nem ma­radt neki sokkal több földje, minit egy gazdag paraszt­nak. Szerettem volna halla­ni a nilklai remete ikisgom- bai rokonairól is, hiszen ezeknek a történeteknek nagy része sehol nincs do­kumentálva. A veszprémi püspöki palo­ta tulajdonában levő iratok arról tanúskodnak, hogy Gomba már az 1200-as évek­ben létezett. Van tehát múlt­ja. Ha igaz, hogy „ha egy nemzet nem törődik a múlt­jával, akikor a jövőjével sem törődik”, akkor az is igaz: mindnyájan szegényebbek leszünk, amikor egy hely­séget elfelejtünk. Ez jutott eszembe ennek a városban levő falunak a főutcáján. Balázs Andor a pénztárcáját, mert ellop­ják ...” Teothvacanból, az istenek városából, ahol a Nap- és Hold-piramis .magasodik, hoztam ezt a kis darab kö­vet — mutatja féltett kin­csét. Elragadtatott, színes be­szédéből kicseng: nem vélet­len, hogy sem a több mint 30 fokos fioingadozás, sem az egyoldalú, szegényes táp­lálkozás és a szabad ég alat­ti hálózsákos alvás nem tán­torította vissza eredeti cél­újától. — Huszonhárom éves va­gyok, ás eljutottam oda, ■ahol a világ legnagyobb milliomosad élnek — mond­ja büszkén. Írtam egy 137 oldalas naplót; ezt tavasszal, a Vietnamba tervezett uta­mon szeretném továbbírnü. Arra a kérdésre, hogy mi volt a legnagyobb élménye, Juhász György így vála­szolt: — Megtanultam élni, és kezelni a pénzt. Mert ez művészet! Nekem pedig egy kedves kis mese jutott az eszembe a „kincseket” látva. E me­sében Manyóka — csúnyább nevén: a boszorkány — el­lopja egy kedves kis társa­ság kincsesládáját. S amikor a hegy tetején ülve zsákmá­nyát megtekinti, a dobozból előlkerül egy darab kő, egy madár toll és egy „korty” friss hegyi levegő. Az a leg­nagyobb kincs, amit az em­ber érdemesnek talál rá, hogy amíg él, megőrizze. Várnai Agnes „Mexikó nincs túl messze...11

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents